Klió 2002/3.

11. évfolyam

A norvég belső elhárítás (1905–1940)

Nils Ivar Agoy, a könyv szerzője, (sz. 1959.) a norvégiai Bo város Telemarki Főiskolájának történészprofesszora. A könyv az Oslói Egyetem támogatásával jelent meg, az Acta Humaniora egyetemi könyvsorozat egyik köteteként.

Agoy a norvég belső elhárítás kialakulását és működését kutatja Norvégia Svédországtól való elszakadásának évétől (1905) a második világháborúig. A norvég honvédelem és a belpolitika viszonyát is elemzi. A szerző nagy figyelmet szentel a belbiztonsági intézkedések bemutatásának. Ezzel kapcsolatban az ország demokratikus intézményrendszerének megőrzésére tett kísérleteket is ismerteti és jellemzi. A norvég történész az utolsó fejezetben megvizsgálja a dán és a svéd belső elhárítási modelleket is, összevetve ezeket a norvég tapasztalatokkal. Agoy könyvét olvasva új megvilágításba kerülnek olyan lényeges kérdések, mint a demokrácia védelme antidemokratikus eszközökkel, vagy az “állam az államban" fogalma.

A bevezető rész általános tényeket közöl a titkos belbiztonsági erőkről. A szerző megfogalmazza a megoldásra váró kérdéseket, és pontosan megadja a kutatás tárgyát: “E tanulmány fő célja a »belső ellenségek« ellen irányuló katonai biztonsági intézkedések vizsgálata." Előzetes kutatások alapján ismerteti a katonai erők belbiztonsági bevetésének változatait. Agoy kétfajta ilyen bevetést különböztet meg: az egyik, amikor a belső elhárítás alakulatait a rendőrség megerősítésére vezényelik ki alkalmi zavargások elfojtására; a másik, amikor maga az állam biztonsága forog veszélyben egy nagyobb felkelés, általános sztrájk esetén. Igen részletes áttekintést ad a témával eddig foglalkozó történészek, szociológusok és államtörténészek álláspontjáról. Agoy rámutat a fegyveres erők és az állam kapcsolatának törvényszerűségeire a belső elhárítás kapcsán. Igen hasznosnak találom a Bevezetőhöz tartozó Vizsgálódás, források és a forrásokkal kapcsolatos problémák (Undersokelsen, kilder og kilderproblemer) című részt. A szerző megosztja az olvasóval a norvég levéltárakban végzett kutatómunka során szerzett tapasztalatait.

A tanulmány öt fejezetből áll. Ezeket Agoy fö-, illetve alcímekre tagolja. Minden fejezet előtt hasznos kis bevezetők találhatók, amelyek előrevetítik a következő rész tartalmát. A fejezetek végén összefoglaló szakaszokat találunk. Ezek a tartalmi egységek kiemelik a nagyobb logikai összefüggéseket.

Az első fejezetben (A kiindulópont, 1905–1917 = Utgangspunktet, 1905–1917) a norvég belső elhárítás létrejöttének körülményeit vizsgálja a szerző. A norvég alkotmány (Grunnlov, 1814.) belbiztonságra vonatkozó bekezdéseit is tanulmányozza. (A svéd–norvég király vagy szóban, vagy titkos levélben adhatott utasítást a norvég katonai alakulatoknak az országhatáron belül történő bevetésről.) Bemutatja azokat a XIX. századi felkeléseket, amelyek leveréséhez katonai erőket mozgósítottak.

Agoy részletesen elemzi a tényezőket, amelyek 1918-ban az első belbiztonsági alakulatok létrejöttéhez vezettek. Ehhez kapcsolódóan titkos levelezésük alapján vizsgálja meg a norvég hadvezetés és a honvédelmi minisztérium álláspontját. Arra az érdekes felismerésre jut, hogy a XX. Század első két évtizedében a norvég véderő soraiban igen nagy volt az ellenállás a fegyveres alakulatok belföldön történő bevetése ellen. A norvég jobboldali kormányok, a szocialista forradalomtól való félelmükben viszont egyszerű sztrájk esetén is gyakran döntenek a fegyveres alakulatok bevetése mellett.

A norvég történész önálló fejezetben – Overraskelsenes tid, 1918 (A meglepetés ideje, 1918) – tárgyalja az 1918-as biztonságpolitikai intézkedéseket. 1917–1918-ban a norvég hatóságoknak rendkívüli helyzetek egész sorával kellett megküzdeniük. Mind a szocialista, mind pedig a polgári oldal számolt az orosz mintájú véres forradalom lehetőségével. A belső zavargások Norvégia északi részén, Kirkenes környékén voltak a legjelentősebbek, ahol az orosz határ közelsége miatt a szocialista és munkásmozgalmi hagyományok erősebben éltek. A norvég hatóságok mindvégig a kívülről irányított forradalom lehetőségét tartották a legvalószínűbbnek. A háború vége igen nagy szegénységet és éhínséget hozott az országra. Általánossá váltak a kisebb felkelések, zavargások. A kormány egy végső döntésen gondolkozott. A parlamentben (Stortinget) 1918. március 9-én terjesztették elő a szükségállapot bevezetéséről és a belső elhárítás intézményének a felállításáról szóló törvényjavaslatot. Agoy részletesen elemzi a belbiztonsági erők megszervezése kapcsán született javaslatokat és intézkedéseket. A norvég kormány 1918. február végén állította fel az úgynevezett Sikkerhetskomitét (Biztonsági Tanács), amelynek feladatává a polgári erők védelmének megszervezését tették. A tanács szigorúan titkosan működött. Még a forradalmi zavargások kivizsgálásával megbízott ügynökök sem tudtak létezéséről.

A harmadik fejezet címe: A forradalomra várva, 1919–1929 (Mens vi venter pá revolusjonen, 1919–1929). A 20-as években a forradalomtól való félelem továbbra is meghatározó tényező maradt a norvég belpolitikában. A szerző megvizsgálja az 1918-as biztonságpolitikai intézkedések alkalmazását, hatékonyságukat. Elemzi a sztrájk esetén kivezényelt fegyveres alakulatok összetételét, azok feladatait. Külön részek foglalkoznak a katonai és a civil hatóságok biztonságpolitikai intézkedéseivel. Értékes leírást közöl az első polgárőrség jellegű szervezetek létrehozásának körülményeiről, működéséről, szervezeti felépítésükről. A fejezet utolsó része a nem hivatalos fegyveres szervezetek és a katonaság közötti, a közvélemény számára ismeretlen kapcsolat vizsgálatára is kitér.

A negyedik fejezet címe: Forradalom vagy puccs? Az 1930-as évek (Revolusjon eller kupp? 1930-tallet). Az 1930-as norvég parlamenti választás polgári győzelmet hozott. Agoy ismerteti az esetleges szocialista forradalom kirobbanására vonatkozólag a katonai főparancsnokság által akkoriban kidolgozott polgári védelmi terveket. Oslói zavargások alkalmával a polgárőrség (Samfudsvernet) mellett a norvég Királyi Testőrséget (Kongens Garde) is kivezényelték. A gárda toborzásával és kiképzésével külön részek foglalkoznak a könyvben. A szerző bemutatja a civil fegyveres szervezeteket; a titkosrendőrséget, és az önkéntes katonai kiképzés intézményét. Agoy ehhez kapcsolódóan vizsgálja meg a katonaság szerepét a belső elhárításban az 1930-as évek első felében. Az Arbeidervemet (Munkásőrség) kialakulásának hátterében a Polgárőrség felállítása állt. A könyv legérdekesebb része Quisling 1931 és 1933 közötti honvédelmi miniszterségével foglalkozik. A szerző a belső elhárítás kibővült hatásköre mellett rávilágít arra is, miként szerzett Quisling egyre nagyobb befolyást a civil belbiztonsági alakulatok felügyeletére. Agoy a norvég védelmi minisztérium titkos dokumentumaival bizonyítja, hogy Quisling minisztersége alatt a biztonsági alakulatokra támaszkodva katonai puccsot tervezett: “...Quisling állami tanácsos – hangzott el egy parlamenti vitában – abban az állásban, amelyet jelen pillanatban betölt, az ország legveszélyesebb embere" – jelentette ki Fredrik Monsen 1932. június 29-én a parlamentben. A történész részletes leírást ad a Quisling által tervezett puccsokról. Az 1935-ben hatalomra jutó baloldali Nygaardsvold (1935–1945) vezette kormány azonban haladéktalanul eltörölte az önkéntes katonai kiképzést és betiltotta a fegyveres polgárőrséget. 1937–1939 folyamán a szocialista forradalom realitása a nemzetközi események hatására tovább csökkent. Agoy a negyedik fejezetet a Nygaarsvold-kormányok honvédelemi törvényeinek bemutatásával zárja.

Az ötödik fejezet az eddigiek összegzése után Svédország és Dánia védelmi politikáját vizsgálja a “belső ellenség" elleni harcban 1917-től 1940-ig. Ez a két rész nem tagolódik kisebbekre, ami némileg megnehezíti az áttekintést. Ez a két szakasz nem is olyan részletes, mint a Norvégiáról szóló. Igen hasznos információkhoz juthatunk azonban a svéd, valamint a dán belső elhárítással kapcsolatban. A tanulmányt a három skandináv ország “belső védelmének" komparatív értékelése zárja.

A könyv végén tartalmas függelék található. A felhasznált irodalom figyelemreméltóan hosszú, 13 oldalas jegyzékét nagyon precíz forrásjegyzék követi. Agoy a dokumentumokat fellelhetőségük helye szerint csoportosította, jelzeteit magyarázatokkal is ellátta. Külön függelékben szerepelnek a felhasznált újságok, folyóiratok, illetve az egyéb források, levelezések, interjúk. A könyv a rövidítések jegyzéke után a név- és tárgymutatóval zárul.