Klió 2002/3.

11. évfolyam

A két elnöki mandátumot kitöltött Bill Clinton és az általa vezetett adminisztráció Fekete-Afrika-politikáját két szerző két különböző tematikus megközelítésű cikke alapján kívánjuk bemutatni. Az első cikkben a Clinton-adminisztráció Fekete-Afrika irányában kifejtett politikai tevékenységét általában vázolja I. William Zartman, a School of Advanced Intemational Studies és a washingtoni John Hopkins Universty, míg a másodikban a Clinton-adminisztráció Fekete-
Afrikában megvalósított biztonságpolitikájának áttekintését adja Niagalé Bagayoko, a párizsi Institut d'Études Politiques nemzetközi kapcsolatokból doktoráló kutatója. Tanulságos és hasznos mindkét tanulmány, hiszen az amerikai politika olyan korszakra eső elemzését kísérlik meg, amely egybeesett a kétpólusú világrend megszűnésével, az amerikai politika meghatározóvá, csaknem kizárólagossá válásával az egész világon, s ezek az elemzések azt a kontinenset érintik, amely évtizedek óta a külföldről jövő, többirányú politikai, katonai, gazdasági és kulturális kihívások, kisajátítási törekvések óriási tétjévé vált úgy, hogy lakossága csaknem teljesen kimaradt e kihívások és törekvések szinte valamennyi pozitív, biztatójövőt mutató eredményéből.

Az első cikk szerzője elöljáróban felteszi a kérdést az amerikai belpolitika irányultságának és tartalmának ismeretében, vajon ez az Afrika-politika túl fogja-e élni létrehozóit. Mindenesetre alapjaiban meghatározta a Szomáliában elszenvedett katonai vereség, ami arra késztette a továbbiakban az amerikai vezetést, tartózkodjon minden további közvetlen katonai beavatkozástól a kontinensen; ez annál könnyebben teljesíthető volt, mivel “Afrika minimális jelentőséggel bír az USA számára"; mind a kereskedelmi kapcsolatok, mind a befektetések csak roppant kis hányada zajlik Fekete-Afrikában, de még az ún. “amerikai afrikaiak" is elsősorban saját honfí- és rassztársaik gazdasági és társadalmi életével foglalkoznak, semmint a származási földrészükön élő afrikai négerekkel.

Az USA Kongresszusa 1999-ben szavazta meg az African Growth and Opportunity Act-ot (az Afrikai fejlődését és lehetőségeit biztosító törvény), ami elsőbbséget nyújt az amerikai piacon az Afrikából és a Karibi térségből származó termékeknek, elsősorban a textíliáknak. Emellett, természetesen, nagy szerepet játszottak azok a hosszú távú politikai célok, amelyek a Demokrata Párt érdekeit szolgálták, s végül a harc a világterrorizmus ellen. Bill Clinton nem óhajtotta elődje, G. Bush Szomáliában megkezdett katonai intervencióját folytatni; az ő elve az volt, “hogy az afrikai problémákra afrikai megoldásokat kell találni", ezért az afrikai biztonságot fenyegető veszélyek elhárítására egyrészt afrikai haderő felállítását kezdeményezte, másrészt igyekezett Afrikát bevonni a világgazdaságba. A speciális biztonsági zászlóaljak felállítását Maliban, Szenegálban, Ugandában, Malawiban, Ghanában és Etiópiában kezdeményezték. A békefenntartó egységek kiképzési programját egyeztették Franciaországgal és Nagy-Britanniával, valamint magukkal az afrikai országokkal is. Az amerikai kormány e program gyakorlati kivitelezése során semmilyen parancsnoki vagy ellenőrzési feladatot nem kívánt ellátni, mindezt nemzetközi szervezetekre és magukra az afrikaiakra bízta. Igaz viszont, több esetben akkor sem nyújtottak katonai segítséget, amikor véres eseményeket lehetett és kellett volna megakadályozni: a 25. számú elnöki döntésre hivatkoztak, amelynek értelmében, amíg nincs tűzszünet, addig nem kockáztatják katonáik életét.

A cikk szerzője erősen kétesnek tartja Jesse Jackson atya USA-megbízatásának sikerességét is, aki Sierra Leone és a Forradalmi Egységfront lázadói között közvetített, és ennek eredményeképpen a két fél között szerződést kényszerített ki, ahelyett, hogy inkább az ECOMOG nigériai csapatainak adták volna meg a szükséges segítséget. Szerencsésebbnek tűnt az USA fellépése az Etiópia és Eritrea közötti háború, valamint a Kongó és Burundi között kitört konfliktus idején, korrektnek mondható kapcsolatokat igyekezett kiépíteni Kabilával Kinsaszában, míg a volt kelet-zaire-i lázadóktól távol tartotta magát. Maga Clinton elnök 2000 szeptemberében Tanzániában, az afrikai békekonferencián személyesen vett részt, hogy igy tanúskodjon az LJSA e konfliktusbeli békeközvetítői szerepvállalásáról. A terrorizmus elleni amerikai fellépések az afrikai földrészen elsősorban Szudán és Libia ellen irányultak, bár – mutat rá a szerző – “a Clinton-adminisztráció csak 1999-ben ébredt rá e veszély súlyosságára". Különösen kínosnak nevezhető az a “liaison", amelyet Mobutu Sese Seko politikája jelentett az afrikai vezetés számára, amely vezetés csak a képviselőház erélyes közbelépésére függesztette fel a Mobutunak nyújtott segítséget. Személyes, baráti kapcsolatok és elvi egyetértés irányították a Nelson Mandela vezette Dél-Afrikai Köztársaság támogatását a Nemzeti Párt és az Afrikai Nemzeti Kongresszus között folyó tárgyalások során. Bill Clinton második elnöki periódusa idején a “dinamikus és mennydörgő hangú" Madeleine Albright, valamint Susan Rice, Gayle Smith és az USA ENSZ-nagykövete, Bill Richardson, majd Richard Holbrooke irányították az Amerikai Egyesült Államok Afrika-politikáját. Mindezek ellenére –és elismerve, hogy saját “személyes charme-jával" maga is hozzájárult a tartós amerikai–afrikai kapcsolatok kiépítéséhez, Clinton inkább e kapcsolatok korlátozását, semmint fejlesztését szorgalmazta, ami “bizonyos realista felfogásra" vallott a részéről.

Bár elképzelhető lenne egy olyan amerikai külpolitika, amely hagyja, hogy Afrika csináljon magával, amit tud, azaz hagyják magára, ez mégsem ajánlatos, ugyanis súlyos emberáldozatokkal, tönkrement kapcsolatokkal járna; Afrika így is kemény belső válságokon ment át az 1990-es években, ami részben saját “önpusztító" politikájára, részben a külvilág részéről megnyilvánuló “közömbösségre" vezethető vissza. A fekete kontinens, úgy tűnik, most éli át azt a “nehéz és néha véres kalandot", amelyen a “nyugati világ a modernizáció folyamatán már átment." Mindez azonban nem föltétlen teszi fölöslegessé a “figyelmet és a külső segítséget. amelyek még ma is hasznosak lehetnek."

* * *

Milyen elveken nyugodott a Clinton-adminisztráció Fekete-Afrikában alkalmazott katona-és biztonságpolitikája? Nos, azon a doktrínán, amelynek alapelvei a demokrácia és a piac “kiszélesítése", a “nemzetközi környezet »alakítása« az amerikai normák, értékek és minták elterjesztése céljából". A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Clintonnak és az általa irányított vezetésnek nem az afrikai érdekek szem előtt tartása volt a fő célja, hanem saját elveik “helyi alkalmazása". Afrika-programjaikat az afrikaiak konfliktuskezelő képességeinek a demokrácia és a könnyen átláthatóság keretein belül történő megerősítésén keresztül valósították meg. 1997-ben új fogalmat vezettek be az afrikai konfliktusok elnevezésére: az “aszimmetrikus kockázat" azokat a merőben újfajta, háborús vagy egyéb válságokat jelölte, amelyekkel szemben “az amerikai technológiai fölény tehetetlennek bizonyult": etnikai háborúk, krízishelyzetbe került, meggyöngült államok, drogkereskedelem, terrorizmus stb... A Pentagon szakemberei azonban, úgy tűnik, nem számoltak ezekkel az új konfliktushelyzetekkel, ezért afrikai biztonsági stratégiájukat még az 1990-es években is az 1980-as évek helyzetének megfelelő szemszögből nézték, látták és ítélték meg, ennek megfelelő megoldási javaslataik, azaz taktikájuk volt. Az amerikai vezetést alapvetően ekkor is gazdasági meggondolások vezették: új erőforrások és piacok keresése és megszerzése, az ezekhez vezető útvonalak biztosítása. És mivel a fentebb elmondották uralták a politikai döntéshozók gondolkodását, nem látták szükségességét hatalmi vagy egyéb beavatkozásnak Fekete-Afrikában.

1. Északkelet- és Közép-Afrika. Északkelet-Afrikában Szudán mint iránbarát terrorista utánpótlási ország, Közép-Afrika pedig mint ásványi kincsekben gazdag terület szerepelt az amerikaiak szemében. Az e két régióban található országok az USA-vezetők szerint hajlandók és képesek lettek volna elősegíteni a szabad piac kialakulását, és segítettek volna az USA-nak a bányakincsek kiaknázásában;

2. Dél-Afrika, azon belül Angola és a Dél-Afrikai Köztársaság. E területek hatóságai azonban az amerikaiakban potenciális ellenfeleket láttak a gazdasági életük számára;

3. A Guineai-öböl, elsősorban az olaj miatt. Bizonyos, hogy az ebben a régióban található országok ásványkincseik miatt lettek volna érdekesek az USA számára: arany, nikkel, vas, bauxit. Az 1999-ben demokratikusan lezajlott választások után Nigéria jelent meg, mint speciális érdeklődésre számot tartó ország.

Egész Afrikára érvényes az USA következő biztonságpolitikai elve: semmilyen közvetlen kötelezettségvállalás, de mindig készen állni az esetleges válsághelyzetek megfékezésére. Konkrét katonai téren az amerikaiak két regionális irányító központot tartanak fenn Fekete-Atrikában: Afrika “szarvában" a CENTCOM-ot, a földrész egész többi részében az USEUCOM-ot; az amerikaiak kiinduló koncepciója a helyi, afrikai katonákból álló konfliktuskezelő egységek felállítása. A fentebb említett két regionális katonai központ diplomáciai tevékenységet is folytat, illetve rajtuk kívül az amerikai speciális katonai egységek (a “zöld sapkások") helyi alakulatok felállításában is közreműködnek, ezeket a helyi alakulatokat gerillák, terroristák és drogkereskedők ellen is bevetik, ennek megfelelően, a kapott kiképzésben a gyilkolás is szerepel mint módszer. Az African Crisis Response Initiative (Afrikai Válságmegoldó Kezdeményezés) keretében humanitárius és békefenntartó célokra is képeznek ki afrikai katonákat, akik krízishelyzetekben saját hazájuk kormányának irányítása alatt tevékenykednek.

Clinton elnökségének nyolc esztendeje alatt az amerikai katonai segítséget főleg olyan országok kapták, amelyek stabilizáló tényezőként szerepelhettek az afrikai kontinensen, ezáltal pedig elősegítették egyrészt térségük gazdasági fejlődését, másrészt utat nyithattak az USA-befektetések számára. Ezen afrikai államok megszilárdítása mellett a helyi, regionális szervezetek is szerepet kaptak a biztonságpolitikában.

Egyre nagyobb fontosságra tett szert a polgári lakosság bevonása a katonai problémák megoldásába, a demokratizálódási folyamatokba – általában a katonai és polgári közegek közötti együttműködés “átláthatóságának" fejlesztésében. Az új afrikai demokráciáknak pedig még azt is tudomásukra kell hozni, hogy a “hadseregek nem csak a kormányok, de az egész nemzeti közösség szolgálatában állnak." Új társadalmi szabályok megtanítása is szerepel ezekben a programokban: a katonai és katonai parancsnoki tevékenységek alapvető vonásai, az emberi jogok, katonai bíráskodás, háborús jog stb... A speciális polgári feladatok, pl. út- és iskolaépítésben, orvosi feladatok ellátásában merülnek ki. Új vonást jelentett biztonsági magántársaságok bevonása a felmerülő problémák “operációs kezelésébe."