Klió 2002/3.

11. évfolyam

Kongói Demokratikus Köztársaság (ex Kongó-Kinsasza), Angola, Zimbabwe: három fekete-afrikai ország, amelyek akár virágzó gazdaságukról, békés, polgári életükről is híresek lehetnének bárhol a világban. Ehelyett mindhárom országot polgárháborúk, gazdasági válságok, különböző irányokból jövő megtorló intézkedések, betegségek, szegénység, pusztulás sújtják az ezredfordulón, évtizedekkel a gyarmati függőség alól történő felszabadulás után. Hogy néz ki mindez részleteiben, azt mutatjuk be négy szerző egy-egy tematikus cikke alapján összevonva, mely cikkek mindegyike a fenti három afrikai nemzet elmúlt évekbeli eseményeit tekinti át.

Kezdjük Thomas L. Blanc földrajztudós írásával, amely a Zaire-ban – többek között Zimbabwe támogatásával – zajló konfliktust elemzi, amint a cím is jelzi (Diamonds are forever), e konfliktusban fontos szerepet játszik a zaire-i gyémánt.

A szerző szerint az ex Kongó-Kinsaszában folyó háború a “legnagyobb, amelyet Afrika valaha is ismert", és amelynek kiindulópontja és fő tétje a gyémántkereskedelem; ezt a háborút Zimbabwe, Angola és Numibia is támogatja: R. Mugabe, Zimbabwe elnöke azért, mert a későbbiekben ő is szeretne hasznot húzni a gyémántüzletből. Az itt található drágakövet, éppen azért, mert ilyen háborús helyzeteket is teremt, a szakmai körök “konfliktus-gyémántnak" nevezték el, a vele való kereskedelemből származó bevételeket pedig az esetek többségében fegyverek vásárlására fordítják. A Kongói Demokratikus Köztársaságban folyó fegyveres konfliktus egyébként magán viseli az Afrikában másutt is fel-fellobbanó háborúk jellemzőit, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogy kereskedelmi célokért vívják. A kongói háborút 1998-ban Laurent-Désiré Kabila robbantotta ki, sok afrikai államot belevonva, ezért el is nevezték az “első afrikai világháborúnak". S miért folyamodott háborúhoz Kabila? Nos, azért, mert meg akart szabadulni az őt 1997-ben hatalomra segített ruandai és ugandai, terhessé vált szövetségeseitől! A háború borzalmas következményekkel járt a civil lakosságra: kb. 1,7 millióan haltak meg, közöttük mintegy 600 ezer gyermek!

Hogyan sodródott Zimbabwe ebbe a háborúba? 1998 augusztusában Kabila, a belső lázadástól megijedve, segítséget kért a szomszédos országoktól, így Zimbabwétől is, amely 2000 végén már több mint 11 ezer katonával képviselte magát Kongóban. Maga Mugabe zimbabwei elnök így indokolta csapatai átdobásának jogosságát: “Ha az európai országok beavatkozhatnak Boszniában és Koszovóban, miért ne tehetnénk így mi is?" Egyes Afrika-szakértők szerint ezenkívül személyes kapcsolatok is fűzik egymáshoz Kabilát és Mugabét még az 1970–1980-as évektől. Most Kabila – a gyémánton kívül – állítólag 500 ezer hektár termőföldet is ígért a zimbabwei földművelési és vidékfejlesztési hatóságnak.

1999-ben a Kongói Demokratikus Köztársaság két részre szakadt: egyrészt a Kabilához hü erőkre, másrészt a lázadókhoz pártolt elemekre. Az 1999 júliusában létrejött békeszerződést a harcban álló felek egyike sem tartotta be, aminek mindkét fél részéről a “kapzsiság" volt az oka. Eközben Zimbabwéban arra buzdították a helyi magánszektort, támogassa a kormány kongói beruházási politikáját. A kongói bányakincsek kiaknázásában való részvételért cserébe Namibia is küld katonákat Kabilának, bár ezért a belső ellenzék erősen támadja a namibiai vezetést. Afrikán kívüli szervezetek is pályáznak a kongói gyémántra, így az angol Oryx Diamonds, amely legális mederbe kívánta terelni a gyémántkereskedelmet. A zimbabwei belső ellenzék által a kongó-kinsaszai természeti kincsek kifosztásáról terjesztett híreket ellenőrizendő, az ENSZ szakértői bizottságot küldött Hararéba, amelyet a zimbabwei külügyi államtitkár figyelmeztetett, ne annyira hazájával és a Kongói Demokratikus Köztársaság többi szövetségesével foglalkozzon, azok ugyanis “felszabadítók", hanem inkább az ugandai, ruandai és burundi “agresszorok" után nézzenek! A zimbabweiek pedig nem értik, miért kell csapatokat küldeni Kongóba, amikor otthon a gazdaság romokban hever; a tiltakozó megmozdulások szaporodtak Mugabe pártjával szemben, különösen a Movement for Democratic Change, Mozgalom a Demokratikus Változásért részéről, amelynek képviselői az államfő elmozdítását szorgalmazták. 2001 januárjában meggyilkolták Laurent-Désiré Kabilát, akire életének utolsó szakaszában nagy nyomás nehezedett szövetségesei részéről. Ok a halála után fiát, Joseph Kabilát is támogatják katonailag. A szerző szerint, a háború mindaddig eltart, amíg annak fő tétje, a gyémánt és a Kongói Demokratikus Köztársaság bányakincsei fölötti ellenőrzésjoga lesz, és ebben a háborúban a külföldi csapatok továbbra is részt fognak venni; ezt igazolják a sorozatosan megsértett tűzszüneti megállapodások is, bár Ruanda és Uganda – az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata értelmében – 2001 márciusában egyoldalúan kivonták csapataikat, Angola és Zimbabwe viszont nem, sőt ez utóbbi állam kritizálta a “kéksisakosok" küldéséről hozott döntést...

Milyen a gazdasága annak a Zimbabwénak, amely csapataival támogatta Laurent-Désiré Kabilát, és támogatja ennek fíát, Joseph Kabilát is? Nézzük először Tony Hawkins közgazdászprofesszor elemzését! Arra a kérdésre próbál válaszolni, ki a hibás az ország gazdaságának hanyatlásáért a függetlenség elnyerése utáni évtizedekben, amely hanyatlásnak szembetűnő jelei az állami pénzügyek tartós romlása, az állami kiadások óriási növekedése.

A gazdasági helyzet romlását a következő tényekkel magyarázzák: pusztító szárazságok, a Dél-Afrikai Köztársaságot sújtó nemzetközi szankciók kihatásai, az ország legjobb exporttermékei árának a nemzetközi piacokon végbement esése, a külső piacok beszűkülése az arany, a dohány és az azbeszt kivitele előtt. Az állami kiadások növekedésének okai: a külföldön történő katonai beavatkozások által felvetett védelmi kiadások emelése, a belső és a külső eladósodás, a közalkalmazotti bértömegek emelkedése. Mindezek következtében romlott az állam által biztosítandó szolgáltatások (kórházi ellátás, közoktatás, infrastruktúra, befektetések stb...) minősége és mennyisége. A megoldás mindezekre a problémákra a Világbank adósságfínanszírozási hitele lenne, amit a zimbabwei hatóságok pillanatnyilag elutasítanak. Az 1980-as évekhez viszonyítva, a lakosság kormánnyal szembeni bizalmatlansága is megnőtt, egyre erősebben hallatja hangját a belső ellenzék, mialatt az 1997-es ENSZ-statisztikák szerint a zimbabwei lakosság 20 százaléka részesült a nemzeti jövedelem 60 százalékából, a legszegényebbek pedig kénytelenek voltak annak 10 százalékával beérni. Az 1990-es években az átlagkeresetek 30 százalékot veszítettek reálértékükből. Az FMI most már a kormányzati munka javítását, pénzügyi és strukturális reformok bevezetését sürgeti. Súlyosan esett latba a gazdasági helyzet romlásában a befektetések alacsony hatékonysága és egyáltalán számbeli elégtelensége, ezek együttesen eredményezték az 1990-es évek gazdasági fejlődésének lelassulását. Csökkent az iparosítás üteme, a bányák és a gyárak termelése, társadalmi feszültségeket teremtett a munkaerő-piaci helyzet. Mindezek a belső gazdasági és társadalmi problémák bizalmatlanságot keltettek a külföldiekben, akik inkább a hatalmas felvevőpiaccal és jóval fejlettebb – és biztosabb – gazdasági háttérrel rendelkező Dél-Afrikai Köztársaságba fektetnek be; mivel a külföldi tőke nem akar Zimbabwéba áramlani, az ország gyakorlatilag nemzetközi segélyekből tartja fenn magát. Sajnos, a bajokat tetőzte, hogy a Világbank által 1990–1991-ben kidolgozott iparfejlesztési program is csődöt mondott, mivel kelet-ázsiai mintákat vett alapul. A Világbank azonban nem ismerte el tévedését. Egy független szakértői bizottságnak kellett megállapítania 1998-ban, hogy a zimbabwei “átmeneti gazdaság", így az ipari termelés visszaesése az “1990-es évek első felében »igenis előrelátható« volt". “A Bretton Woods-i intézmények a legkönnyebben véghezvihető kiigazításokra koncentráltak, azaz a magánszektorra... Az állami szektor reformját, különösen a privatízálásokat, elhalasztották" – állapítja meg a szerző. A másik óriási hiba volt az intézményi rendszer elégtelenségének és felkészületlenségének fel nem ismerése ugyancsak a Világbank részéről. Végeredményben azonban a problémák felgyülemléséért és megoldatlanságáért a felelősség alapvetően magát a zimbabwei kormányt, a hatalmat gyakorló, Mugabe-vezette politikai pártot terheli, valamint azokat a vállalkozói köröket, amelyek nem mertek és nem akartak e gazdaságromboló politika ellen határozottan és idejében fellépni; egyedül az ellenzék, a médiák és bizonyos értelmiségi körök látták át világosan a politikai elit felelősségét a gazdasági és társadalmi helyzet romlásában.

A zimbabwei gazdaságnak az ipar mellett másik fontos eleme a mezőgazdaság, amelynek helyzetéről Jean-Pierre Cling számol be. Helyzetjelentésének kiindulópontja: a zimbabwei mezőgazdaság még két évtizeddel a függetlenség kivívása után is az egyenlőtlenségen alapuló földosztás következményeitől szenved, az agrárreform pedig befejezetlen maradt, ezért 1997-ben újabb agrárreformot indítottak el, amelynek egyik fö pontja a többségében fehérek által birtokolt 1500 farm kisajátítása lett volna. Egy 1998-as, a földkérdésnek szentelt nemzetközi konferencia lefektette – az első szakaszban – az agrárreform alapelveit, amelyek magukban foglalták a folyamat átláthatóságának biztosítását, a törvények tiszteletben tartását, a szegénység csökkentését.

A bérbeadók azon követelését, hogy a kisajátított földekért megfelelő kártérítést kapjanak, a kormány teljesítette; ez volt a program első szakasza, amihez a kormány a fent említett 1998-as konferencia után hozzá is látott, s ezt a folyamatot akarta Mugabe meghiúsítani javaslatát azonban egy referendum során a nép elvetette. Ekkor az elnök egy olyan alkotmánymódosítást szavaztatott meg a parlamenttel, amely lehetővé tette, hogy több száz farmot veteránok szerezhessenek meg maguknak, megállítva ezzel a tervezett, fokozatos átállást az agrárpolitikában. Ennek a sietségnek és változtatásnak a politikai magyarázata a 2000 júniusában esedékes parlamenti választásokon elérendő győzelemben keresendő; Mugabe pártja végül, csekély többséggel ugyan, de megnyerte a választásokat. A szerző szerint ez az új agrárprogram azzal a veszéllyel járhat, hogy “dezorganizálja a mezőgazdasági termelést, az érintett farmokon zuhanni fog a termelés, különösen a dohány termesztése és exportja." Ugyanakkor nem maga a program keltbizonytalanságot az érintettek körében, hanem a kormány által elkövetett törvénysértések, amelyek megingathatják az egész országnak a legfelsőbb politikai vezetésbe vetett bizalmát. Középtávon az új földosztásnak pozitív kihatásai lehetnek a mezőgazdasági jövedelmek alakulására, a munkahelyteremtésre, ugyanis ezeken az újratelepített vidékeken alkalmazottak száma tízszerese a nagy, kereskedelmi célú farmok alkalmazottainak. A jövőre nézve pedig a kormánynak olyan agrárpolitikát kellene követnie, amelynek során a földeket azoknak adná, akik rendelkeznek a megfelelő pénzügyi eszközökkel a fehérekéhez hasonló, állami támogatás nélkül üzemelő nagybirtokok megműveléséhez; e politika bevezetése annál inkább reálisnak, sőt, követendőnek tűnik, mivel az államnak gyakorlatilag nincs pénze e célra! Igaz, a szegénység és az alapvető társadalmi egyenlőtlenségek problémáját ezzel nem oldják meg. Összességében az agrárreformnak ezt az új szakaszát rosszul készítették elő és rosszul fogtak hozzá, nincs stratégiai és pénzügyi háttere.

* * *

Angola szintén háborús események apropójából került a vizsgált országok sorába Antione Rozés, az Atlanti világ történelmét kutató központ munkatársa cikkében. Az 1998–2001 között zajló háború főszereplői itt az angolai törvényes kormánycsapatok, a lázadó UNITA-egységek és az új angolai államfő, Jose E. dos Santos. Néhány dátum és a hozzájuk kapcsolódó események. 1994 óta Angola “kétfejű" ország, két “fővárossal": a hivatalos Luandával és a lázadók “szimbolikus" fővárosával, Bailundával. 1994-ben a lusakai egyezmény szentesítette az UNITA katonai vereségét, elismerte az MPLA (Movimento Popular de Libertaiyáo de Angola – Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) és dos Santos elnök legitimitását. 1997 májusában az angolai kormánycsapatok megtámadták Mobutu zaire-i elnököt, az UNITA a zaire-i hadsereg és Mobutu oldalára állt. Ugyanebben a hónapban az angolai nemzeti hadsereg megtámadta az ország északkeleti, gyémántban gazdag területén a volt lázadók, az UNITA csapatait, melyek igyekeztek ellenállni s megvédeni a gyémántmezőket, ugyanis a gyémánt vált az ellenállási mozgalom legfőbb bevételi forrásává. 1997 júniusában az angolai kormánycsapatok Kongó-Brazzaville-ben
avatkoztak be a helyi polgárháborúba, ugyanez év októberében ugyanez az angolai hadsereg vetett véget az összecsapásoknak. 1998 augusztusában megint csak az angolai csapatok, most L.-D. Kabila rendszerének támogatása céljából vonultak be Zaire-ba. Ugyanebben az évben ismét fellángolt a polgárháború Angolában; Oroszország, az USA és Poitugália megfigyelőkként vettek részt a konfliktusban. Dos Santos kizárta kormányából az UNITA-hoz tartozó minisztereket, s felszólította az ENSZ-t, ne támogassa tovább az UNITA-t, majd megakadályozta a világszervezet képviselőjét abban, hogy az UNITA által ellenőrzött területre látogasson, mondván, nem tudják szavatolni a biztonságát.

Míg dos Santosnak sikerült “szoros politikai kapcsolatokat kiépítenie és fenntartania a három, fent említett megfigyelő országgal, az UNITA képtelen volt erre. Portugália és Oroszország fegyvereket szállított az angolai kormánynak, míg az UNlTA-t az USA-ban Reagan és Bush elnökök támogatták, Clinton viszont a luandai kormányt ismerte el hivatalosan. Az USA egyébként nagy figyelmet szentel az amerikai Chevron és Texaco cégek által feldolgozott angolai kőolajnak! Az UNITA kihívta maga ellen szinte valamennyi nyugati hatalom ellenszenvét, “páriamozgalommá" vált, amelynek akár erővel történő elsöprését sem bánnák. Dos Santos átalakította kormányát, a fővárosban tartózkodó UNITA-képviselőket letartóztatta, sorozást rendelt el, s a külföldről beszerzett nehézfegyverzet segítségével megtámadta az UNITA-t. A kilenc hónap alatt indított három támadás közül az utolsó 1999. szeptember 14-én kezdődött, s az UNlTA-ra súlyos csapásokat mért; a kormánycsapatok visszafoglalták az ellenség által megszállás alatt tartott területeket. 1999. november végén a lázadók “történelmi fővárosa" elesett, s elveszítették a gyémánttermelő vidékeiket is. Sokak számára úgy tűnt, sikerült az UNITA-t véglegesen megsemmisíteni, de tévedtek. 2000 februárjában újra támadott, most gerillaháborúba fogott a hatalom ellen az ország egész területén, a kormánycsapatok pedig nem sokat tudtak tenni, sok tábornokuk is meghalt, a felkelők városokat foglaltak el, tankokat és föld-levegő rakétákat is bevetettek, s átmeneti szövetségeseket kerestek és találtak maguknak Ugandában és Ruandában. 2001-ben már az egész ország háborúban állt, s gyakorlatilag szinte kormányozhatatlanná vált; a katonai megoldás lehetetlennek tűnik, a lázadókkal szemben a kormány szilárd álláspontot tart, nem hajlandó semmilyen kompromisszumra. A polgári lakosság azonban békét akar, csakúgy, mint az MPLA-ból kivált “disszidensek", de más politikai pártok és az egyház is. Fölvetődött a két szemben álló erő vezetőinek – dos Santosnak és J. Savimbinek – eltávolítása a politikai színtérről. Valószínű azonban, hogy mindkettőjüknek megvan a maga kiszemelt utódja, akik folytatnák a megalkuvást nem tűrő harcot az “abszolút hatalomért." A szerző szerint “idő kell, és új politikai megoldások, hogy az ország kilábalhasson a polgárháborúból." (A cikk 2001 februárjában íródott. Azóta Savimbi meghalt, az UNITA szétesett.)