Klió 2002/3.

11. évfolyam

Timothy Garton Ash, a szovjet csatlósállamok ellenzéki értelmiségének 1989 előtt elkötelezett híve, és a rendszerváltozásról szóló kedvezően fogadott művek szerzője egy szokatlan könyvvel jelentkezett. Tárgya az 1989-ben született új Európa, amely kilenc év alatt jött létre, Oroszország és talán az Egyesült Királyság kivételével, ahol a változás iránya még mindig bizonytalan (IX. old.). A könyv nem Európa története az 1990-es években, és nem is a kommunizmus összeomlását követő rendszerváltozás szisztematikus kifejtése. A jelentörténete ez, élénk, szemléletes riportok formájában megírva. Egy félig bennfentes utazó tollából politikai vezetőkkel, egy kelet-német kémfőnökkel, ismert írástudókkal, mi több, mindennapi emberekkel való számos találkozásról tudósít. A történelem e töredékei kaleidoszkópra emlékeztetnek, amelyben a részeket az Európában történt események kronológiája kapcsolja egybe. Mindezt pedig a jelen átfogóbb kérdéseit tárgyaló, Európa jövőjével kapcsolatos, valamint a történetírásra vonatkozó elmélkedések egészítik ki.

Az általános európai és a regionális témák egyensúlya erősen a kontinens keleti oldala felé billen, és ebben az 1989 utáni éveket tekintve nincs semmi meglepő. Garton Ash érdeklődésének középpontjában azonban az “egész és szabad" Európa áll. Ebben és más tekintetben is az intellektuális tanú és történész, R. W. és Hugh Seton-Watson és más britutazók nyomdokaiban jár, akik tudták, hogy személyes tapasztalatok nélkül lehetetlen jelenkori ügyekről írni. De vajon a jelen tényleg legitim téma-e a történész számára? Egészen a tizennyolcadik századig, mondja a szerző, komoly előnynek számított szemtanúnak (és még inkább résztvevőnek) lenni. Mindez Ranke nyomán változott meg. Az ő idejében persze, a politikát jó részben papíron művelték. A tömegturizmus és az elektronikus kommunikáció korában azonban a személyes kapcsolatok talán fontosabbak (X–XI. old.). Ranke követői feltételezik, hogy az idő múlásával többet tudunk a múltról, és nagyobb esélyünk van arra, hogy azt feltárjuk wie es eigentlich gewesen ist. Mert idővel pártatlanabbak vagyunk, hozzáférhetünk dokumentumokhoz (amelyeket forráskritikával kezelünk), és megértjük az események jelentőségét, és felismerjük azok hosszú távú következményeit. Azonban éppen ez okoz problémát. Ha a következmények ismeretében a távolból nézzük a múltat, könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy “ami ténylegesen megtörtént, annak meg is kellett történnie"; Henri Bergson szerint ez a “retrospektív determinizmus illúziója". Valójában azonban az idő múlásával a történelem nagy része visszavonhatatlanul odaveszett (242–49. o.), és az emlékezet vég nélkül “állandóan változó megvilágításban újra rendezi a múltat" (290. o.). A szerző ezt a témát az 1956-os magyarországi forradalom szovjet leverése és Walesa 1995-ös választási veresége kapcsán vizsgálja. A szemtanúnak jobb az esélye, hogy felismerje a véletlen szerepét az események kimenetelében, szemben a kutatóval, aki bizonyos távolságból írva “a mélyben munkáló erőket" fedezi fel (233-34. o.). Lehet, hogy a dolog ennél valamivel bonyolultabb, de a szerzőnek tulajdonképpen igaza van. Tocqueville-t 1848-ról, John Reedet 1917-röl és Seton-Watsont a kommunista hatalom átvételről még azután is olvasni fogják, amikor a szakszerű történetírókat – hát még a “politológusokat" – már régen elfelejtették.

Garton Ash ismertet egy vitát – amely a cseh vezetők között zajlott le, és amelyben ő maga is részt vett – arról, hogy az entellektüelnek szabad-e vagy sem politikai szerepet vállalnia (Entellektüelek és politikusok, 150–73. o.). 1994 novemberében Prágában a PEN-kongresszus megnyitóján Havel elnök felidézte, hogy egy író barátja azért nem volt hajlandó hivatalt vállalni, inert – úgymond – független akart maradni. Ha ezután ez lesz az általános mérce, állította az elnök, “akkor senki sem lesz független, mivel már nem lesz senki, aki ezt a függetlenséget lehetővé tenné" (152. old.). Később Vaclav Klaus miniszterelnök úgy érvelt, hogy szabad országban a “függő" és “független" entellektüel közötti különbségtétel elveszti jelentőségét. Garton Ash itt közbelépett azzal, hogy a politikus és az entellektüel szemben áll egymással, hiszen az előbbi féligazságokkal dolgozik, az utóbbi pedig az igazságot keresi. Ez az állítás, persze, Klaust heves visszavágásra késztette. A tovább folyó vita – különösen Havel és Klaus között – sok új érvet már nem vetett felszínre, ám az 1989 utáni Európában ennek nem csupán elméleti volt a jelentősége, hiszen ekkor több entellektüeljutott hivatalhoz, mint bármikor valaha.

Az olvasó talán izgalmasabbnak tartja majd a közelmúltra vonatkozó vitákat. “A diktatúra alatti szenvedés után az emberek elnyomják az elnyomás emlékét." Az utólagos racionalizációt persze nem csak a közéleti szereplők művelik, írja a szerző, hanem mindnyáj an ezt tesszük: elfojtunk és megszépítünk. Nem Hobbes írta, hogy “a képzelet és az emlékezet egy és ugyanaz" (286-87. old.)? Szembenézni a múlttal azért, hogy megbékéljünk vele, akut problémát jelent az önkényuralmi rendszerből liberális demokráciává alakuló társadalom számára Dél-Amerikában, Dél-Afrikában csakúgy, mint a volt szovjet csatlósállamokban. Ugyanis, ahogy ezt George Santayana megjegyezte, akik elfelejtik a múltat, azokat arra ítélik, hogy azt megismételjék (295. o.). Ranke újdonsült híve addig halogatná a múlttal való szembesülést, amíg a dokumentumok hozzáférhetők nem lesznek, ám ahogy erre Garton Ash rámutat, gyakran éppen a levéltáros az, aki zárva tartja a levéltárakat. Az már súlyosabb érv, hogy a múlt túlságosan közeli vizsgálata régi sebeket tépne fel, és kettészakítaná a társadalmat: az egykori kollaboránsokat integrálni kell a demokratikus rendbe, nem pedig ellenségként kitaszítani. Azonban a historiográfiai veszteségtől eltekintve (a szemtanúk lassan kihalnak) erőteljes érvek szólnak az amnesztia és az amnézia ellen: az áldozatoknak erkölcsi joguk van megtudni, kik voltak szenvedéseik okozói; a hivatalban maradó bűnösök kompromittálják az új rendszert; a szennyes múlt töredékei előbb-utóbb úgyis felszínre bukkannak, és lezüllesztik a politikai vitát (298. o.).

Közép-Európában a “borítsunk fátylat a múltra" típusú magatartás végül is teret adott annak a - legalábbis elvi - elismerésnek, hogy a bűnökért büntetés jár, hogy a közéletet meg kell tisztítani a titkosrendőrséggel együttműködőktől, és mindenekelőtt nyilvánosan fel kell tárni az igazságot a múltról. Az erről a témáról írott esszék és riportok világítják meg legjobban a könyv mondanivalóját. A múlttal való leszámolás kísérlete tekintetében a németek jártak elöl, ők szabták meg a tempót, és a többi ország – mint a politikai “átalakulás" egyéb területein – őket próbálta követni. De Németországtól eltekintve, ahol sok politikust és titkosrendőrt elítéltek, “a bírósági eljárások szeszélyesek és általában eredménytelenek voltak" (302. o.). A jogi alap minden országban más és más volt. Németországban egy kelet-német törvényt használtak; Csehszlovákiában új törvényt hoztak és alkalmaztak. Magyarországon is új jogszabályt alkottak, ezt azonban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította (a nulla poena sine lege elv megsértése miatt), és ezért nemzetközi jogot alkalmaztak. Törvényeket hoztak a tisztogatásról is. A németek itt is sokkal messzebb mentek a többieknél (minden tizedik keletnémetet megvizsgálták). A purifíkáció Csehországban alapos, Szlovákiában csupán névleges volt. Magyarország Németországot követte, de csak azokat világították át, akik vezető pozícióban voltak, vagy ilyenre pályáztak. Hasonló megoldást követnek 1998 óta Lengyelországban is. Mivel ezen a téren évekig nem történt semmi, a magyarországi és lengyelországi szélsőjobb minden eszközzel támadta az új rendszert. Ráadásul, érveltek a kommentátorok, a halogatás lehetővé tette, hogy korábbi kommunisták ismét hatalomra kerüljenek. Ebben a tekintetben is Németország játszott úttörő szerepet és mutatott példát a probléma rendezésére egy ad hoc parlamenti bizottság felállításával. Közép-Kelet-Európa a németeket követte, de a bizottságok jogkörét a válságperiódusokra korlátozták (1956, 1968, 1981 és utána). A titkosrendőrség iratai – már amit ezekből nem semmisítettek meg – csak lassan váltak az áldozatok és rokonaik számára hozzáférhetővé.

A személyes találkozásokról készült villámriportok GartonAsh érdeklődését és évek alatt létesített kapcsolatait tükrözik. Ezek a németországi, lengyelországi és csehországi viszonyokat jól megvilágítják, a szlovákiaiakat és magyarországiakat már kevésbé, de sokkal több szó esik a széthulló Jugoszláviáról. Másfelől Bulgária, Románia és Oroszország, akárcsak Nyugat-Európa, a kronológiára korlátozódik. Olvashatunk egy kiváló tanulmányt a pápáról, “korunk legnagyobb vezetőjéről" (348. o.), aki nélkül 1989 nem történt volna meg; aztán egy érdekfeszítő interjút Markus Wolffal, a kelet-német kémfőnökkel. Az olvasó számára nem meglepően, a riportokból az derül ki, hogy a volt NDK-ban jobban halad a társadalom újjászervezése, mint a többi volt csatlósállamban. 1990-ben még csak Németország egyesült, a németek még nem. Az évtized végére azonban már az utóbbi is elkezdődött, és lassan kialakul a jómódú “polgári társadalom". Az 1998-as választáson a választópolgárok több mint 80 százaléka szavazott. Megharapták az őket tápláló kezet, és Helmuth Kohl, “az utolsó nagy formátumú államférfi" kénytelen volt visszavonulni. Pedig “amíg Hitler német tető alá akarta hozni Európát, addig ő el volt szánva ama, hogy európai tetőt emel Németország fölé" (335. o.). Kohl a leggazdagabb és leghatalmasabb európai országot hagyta maga után, amelynek az ereje “abban van, hogy képes konszenzus révén változásokat elérni" (149. o.).

A konszenzus nem tartott sokáig Lengyelországban, ahol Walesát mindenki másnál nagyobb felelősség terheli azért, hogy 1989-es győzelme után felbomlasztotta a Szolidaritást (75. o.). A posztkommunista Kwasniewski 1995-ös választási győzelme, jóllehet “mélységesen ellenszenves", mégsem veszélyes. Lengyelország, megannyi furcsasága ellenére “normális ország" lett (234. o.). A változó kaleidoszkópra meglepő példa Magyarország, amelyről a második világháború után a liberális Nyugaton nagyon sötét kép alakult ki, ez azonban hirtelen megváltozott 1956-ban. Kádár, a forradalom eltiprója később óvatos reformernek bizonyult, akinek Nyugaton is voltak barátai. 1989-ben aztán az időközben elpuhult rezsim szabályosan összeomlott, és 1956 vezetőiből hősök lettek. Ennek ellenére 1994-ben az ország elsöprő többséggel egy volt kádári karhatalmistát választott kormányfőnek. Az iróniának és kétértelműségnek se vége se hossza. Mindazonáltal Magyarország ma szabad ország (247. o.). A szerző intellektuális vonzódása a cseh entellektüelekhez, “a nemzet lelkiismeretéhez" különösen erős (158. o.). Prága hirtelen robbanásszerűen bukkant elő a megállított idő évei után: “csupa szín, csupa zaj, csupa cselekvés" (117.0.). Csodálatos épületei miatt Vilnius is Közép-Európa része, “de csak térden felül, mert a járdákat és úttestet szovjet stílusú sár és kátyú borítja" (a helyi tanács azonban kártérítést fizet annak, aki hivatalosan nyilvántartott gödörbe pottyan) (123. o.).

Még keletebbre és “a Balkánon" egészen más a kép: a gazdaság romokban hever, általános a szegénység, és a választások “demokratúrát" eredményeznek, amely a manipulált televízióra, a titkosrendőrségre és a győztes párt hívei közötti zsákmányszerzésre épül. Itt a politika és a korrupció szorosan összefonódik. Minden nyomorúságért a külföldieket okolják, és dúl az etnikai tisztogatás. Szlovákia, amely Meciar alatt elkapta a “demokratúra" enyhébb változatát, száműzte sajátmagát Közép-Európából. Az 1998-as választás óta, amelyen Meciar megbukott, “Szlovákia, mintegy varázsütésre, ismét Közép-Európa része" (390-91. o.). A szerzőt megrázta Jugoszlávia tragédiája, egy újabb, váratlan fordulat. Az országnak valaha jól csengett a neve Európában, és “Belgrád elevenebbnek tűnt Varsónál". A háborúk és a szörnyűségek Milosevic Szerbiáját “nemzetközi páriává" tették (262. o.). Miért van még mindig hatalmon? A jelen történésze láthatóan csalódott: a rezsim görcsösen titkolódzó, semmit nem lehet belső mozgató erőiről megtudni (367.0.). (Talán még a szerb paraszt válasza volt a legtalálóbb: “Majd akkor szavazok az ellenzékre, ha ők lesznek hatalmon" (260. o.). Tudjman Horvátországában, amely a kemény “demokratúra" másik esete, etnikui tisztogatás áldozatául esett fakiban a gyilkos háború négy éve után megtartott “első rendes temetés" ok volt az ünneplésre (195. o.). A szerző kétli, hogy Boszniát – mint Hunpty-Dumpty-t (magyarul Tojás Tóbiást) – ismét össze lehetne rakni. Nincs a közvetlen nyugati beavatkozásnak elfogadható alternatívája (373–74. o.). Már Tuzla sem többnemzetiségű város (ma a lakosság 96 százaléka muzulmán); azért viszonylag toleráns hely, mert “félreismerhetetlenül kommunista" jellegű (200. o.). Koszovó esetében utazónk 1997 tavaszán nem látott kompromisszumon alapuló megoldást: a szerbeknek el kell hagyniuk a tartományt (268 k o.). Macedónia, ahol a következő huszonöt év során az albánok többségbe juthatnak, ugyancsak időzített bomba, amely egy szép napon még felrobbanhat.

Úgy látszik, hogy a szeparatizmus, a nemzetállam vonzereje nem korlátozódik a kontinens keleti felére. Garton Ash elveti a “nyugaton egységesülés, keleten széthullás" kliséjét (322. o.). Szerinte keleten “világos etnikai többséggel rendelkező kis nemzetállamok" jönnek létre, ám, teszi hozzá, a mostani különválás a majdani esetleges egyesülés, a reintegráció előfeltétele lehet (369-70, 220-21. o.). Mulatságos a riportja a “független Kárpát-Ukrajna" ideiglenes kormányának tagjaival való találkozásáról (amelynek hívei egyetlen minibuszt sem töltenének meg). Mégis, annak ellenére, amit a szerző sejtet, a keleti és a nyugati nemzeti mozgalmak különböznek egymástól. Belgiumban, Spanyolországban vagy az Egyesült Királyságban az autonómiát követelő mozgalmak nem szeparatista, hanem általában föderalista vagy regionalista jellegűek. Ezenkívül a nyugati új regionalizmus rendkívül jól beleillik az európai integráció folyamatába. Nehéz tehát “közös mintát" találni a Kelet és a Nyugat számára (vö. 419. o.).

Azt is megkockáztatnám, hogy minta az európai régiók tekintetében sem létezik. Arra a vitatott kérdésre, hogy “hol van most Közép-Európa?" (383–97. o.), szerzőnk The Uses of Adversity (1989) című, gondolatébresztő műve után nem sok újat tud mondani. Helyesen jegyzi meg, hogy “Közép-Európa" ma a “Visegrádi csoport" számára kapóra jött ideológia, amelynek révén elsőségüket hangoztatják az EU-ba való csatlakozáshoz(387–88. és 213. o.). Ennek ellenére T. G. Ash-t mégis foglalkoztatja “Közép-Európa eszméje és valósága" (119. o.). Ez azonban meglehetősen ingoványos talaj, és hogy mennyire az, azt szerzőnk – akaratlanul –rögtön illusztrálja is. Közép-Európa megteremtésének a gondolatát Masaryknak és R. W. Seton-Watson TheNew Europe (Az Új Európa) című hetilapjának tulajdonítja, közvetlenül azután,
hogy Friedrich Nenmann kisajátította Mítteleuropát, pedig a folyóiratnak ez esze ágában sem volt. Nemhogy magukévá tették volna Közép-Európa gondolatát, hanem ellenkezőleg, a két professzor nyomatékosan elítélte azt, mint a “pángermán imperializmus", a Berlin-Bagdad-terv álcáját. Masaryk és R.W. Seton-Watson a nemzetiség elve alapján “kis nemzetek övezetét" kívánta létrehozni, amely a lappoktól a törökökig és görögökig terjed (lásd The New Europe, 1916. okt. 19-i és 1916. dec. 14-i számait!). Szerzőnk (igen helyesen) bírálja az “Euroland" felé irányuló angol politikát. A Chequers-ügyként elhíresült eset története – amelynek során hat történész, köztük szerzőnk is, 1990 júliusában megpróbált változtatni Mrs. T. hozzáállásán a németekhez – jól szemlélteti, hogy egy kiszivárogtatott, némileg elfogult és a sajtóban tovább torzított bizalmas feljegyzés médiavisszhangja milyen könnyen meghiúsíthatja az európai integráció érdekében érvényesülni vágyó brit erőfeszítéseket (48. o.). Sajnos, ma Nagy-Britanniának “sem európai politikája nincs, sem összefüggő elképzelése arról, hogy hol a helye Európában" (134. és 181. o.).

Garton Ash egyesült Európáról vallott elképzelése hozza össze a változó kaleidoszkóp töredékeit; olyan Európa ez, amelyhez nem csupán az Unió jelenlegi tagjai, valamint első vonalbeli jelöltjei, hanem Délkelet-Európa is hozzátartozik. A nyugat-európaiakat óriási felelősség terheli azért, mert nem avatkoztak be korábban a jugoszláviai válságba (210-12. o.). A könyv helyenként rendkívül indulatos írás, egy európai föderalista műve (49. o.), némi különbséggel. Európa, amelynek jövője oly fényesnek látszott 1989-ben, amikor megnyílt a lehetőség arra, hogy “egész és szabad" legyen egy gyors keleti irányú terjeszkedés által, ehelyett belegabalyodott a monetáris unió politikailag megosztó tervébe. Ez a hazárdjáték a francia-német megállapodás eredménye, amely szerint Németország a monetáris unióval fizeti meg a német egyesítés francia támogatásának az árát. Garton Ash kitaposott ösvényen jár, amikor rámutat arra, hogy mivel az Európai Unió szegényebb és gazdagabb országokból áll, a monetáris unió, amelynek fenntartásához egységes kamatláb szükséges, csak automatikus, nagy volumenű költségvetési átutalásokkal működhet, amely viszont az európai adófizetőktől a jelenleginél sokkal nagyobb fokú szolidaritást tételez fel. “Nem létezik európai demosz, csak európai telosz". A politika ezért a bridge too far, s mint ilyen, alapjaiban elhibázott: “Maastrichttal vacakoltunk, miközben Szarajevó lángra lobbant" (323 s kk.). A bővítésnek kellett volna elsőbbséget kapnia.

Az évek során az európai integráció eddig példátlan sikertörténet volt; a politikusoknak most nem lenne szabad “a kudarcot előrángatni a győzelem torkából". A szerző szerint egy liberális rend felépítésével kellene túllépni a múlton, amely felváltaná az erőszakos rendetlenség és a hegemonikus uralom (oldalvágás a francia-német tengelyre) alternatíváit. Európának nem uralmi renden kellene alapulnia, hanem olyan általános jogrenden, amely biztosítja az emberi, a polgári és a kisebbségi jogokat, és a világ színpadán egységes szereplővé kell válnia (328 s kk.). Ha Garton Ash könyvében is tudományos értelemben vett történeti mű, sem pedig alapos kutatásokon alapuló társadalomtudományi munka, ez ne tévessze meg az olvasót; részletekben gazdag nyelvezete, találó kérdésfelvetései, megfontolt ítéletei és nem utolsósorban elfogulatlan véleménye izgalmas olvasmánnyá teszik a kötetet.

Timothy Garton Ash: History of the Present: Essays, Sketches and Despatches from Europe in the 1990s (A jelen története – Esszék, vázlatok és jelentések Európából az 1990-es évekből) Allen Lane, London és New York, 1999. XXI + 441 o. Jegyzetek, Mutató. – Az ismertetés megjelent angolul a Slavonic and East Europer Review 2001. januári számában. (Fordította: Fodor Mihályné.)