Klió 2004/1.

13. évfolyam

A demokrácia mítosza

A kárpát-medencei és a Duna-menti – hogy mind a magyar (hegyek), mind a román (folyók) térszemléletnek megfeleljek – közös dolgaink iránt érdeklődő olvasók számára nem ismeretlen a kiváló román történész, gondolkodó  Lucian Boia. A magyarul is megjelent, a román nemzeti történetírás szellemi kalandjait izgalmas perspektívából áttekintő (Történelem és mítosz a román köztudatban Kriterion, Bukarest-Kolozsvár, 1999.) műve méltán ismerté tette a nevét Magyarországon is. Számos könyvismertető, recenzió született a kötetről, részben azért, mert egyesek felismerték a mű logikáját, eredeti szemléletét, azt, hogy Boia nemcsak a román történettudomány, hanem általában a történetírás retorikájára, játszmáira kíván rámutatni, mely nemcsak helyi specifikum; részben meg azért, mert sokan a szerzőben egy olyan román intellektuelt véltek meglátni, aki „végre odamond a sajátjainak”. Ennek kapcsán viszont meg kell említeni, hogy Boia nem önmagában álló üdítő kivétel, aki időnként felpaprikázza az otthoni közvéleményt. Kétségtelenül nagyon művelt, a nyugati szellemi irányzatokat követő, jól ismerő szerző, s ebben valóban kiemelkedő figurája hazája történetírásának, de egyrészt e rendkívüli felkészültsége nemcsak hazai, hanem egész közép-európai viszonylatban kiemelkedő személyiséggé teszi, másrészt igényessége nem egyedülálló az otthoni értelmiségen belül. Hiszen a román intelligencia modern története gyakorlatilag egy nagy önértelmezési, helykeresési és igen gyakran kemény önkritikai kísérlet (lásd Román eszmetörténet 1866–1945. Aetas-Századvég, 1994., mely „szöveggyűjtemény” nagyon jó rálátást ad a témára) Dinicu Golescu útinaplójától a Junimea-mozgalmon, a két világháború közötti irodalmi, politikai, elméleti kísérleteken keresztül az Aranynemzedékig, illetve a jelenbeli szellemi erőfeszítésekig. S elmondható, hogy napjainkban Lucian Boia mellett is számos román történész, nyelvész, irodalmár, filozófus dolgozik hasonló disztingvációs igényességgel, végiggondoltsággal, s ha nem igazán tudunk róluk, akkor az a mi bűnünk, mert tapasztalatból tudom, hogy ők általában ismerik a magyar teljesítményeket.

(A szerző.) Boia a Bukaresti Egyetem Történelmi Intézetének munkatársaként kezdetben a cseh-szlovák-román kapcsolatok és az erdélyi románok nemzeti mozgalmainak történetével foglalkozott, de érdeklődése a 80-as évek második felétől a modern történettudomány története, egyáltalában a történetírás problematikája felé fordult. Sokat tartózkodik Franciaországban, gyakorlatilag második hazája, könyveinek egy jelentős részét már franciául írja – az ismertetésre kerülő mű is eredetileg ezen a nyelven íródott, utólag ültette át románra és jelentette meg a legjelentősebb bukaresti kiadónál, a Humanitasnál (ha lehet ezt mondani, az Osiris ottani megfelelője). Elsősorban a strukturalista, posztstrukturalista mítoszelméletek, a Culler, Genette, Ricoeur, White, stb. narratíva teóriák hatása határozza meg érdeklődését, szemléletét, alapító igazgatója a Képzetek Történetét Kutató Központnak (Centrul de Istorie a Imaginarului). A jelen kötet, A demokrácia mítosza szoros kapcsolatban áll A nemzeti mitológia két évszázada (Două secole de mitologie naţională) és A kommunizmus tudományos mitológiája (Mitologia ştiinţifică a comunismului) című könyveivel, ahogy ő fogalmaz: „E három könyv együtt olyan trilógiának tekinthető, mely a modern politikai mitológiáknak lett szentelve” (5. o.).

(A szemléletmód.) Mikor először kezembe vettem a könyvet, tartottam attól, hogy egy alibi kötetről van szó, azt hittem, Boia is igyekszik megszólalni egy olyan kérdésben, amiről már több könyvtárnyit írtak össze, valami jobban megszerkesztett olvasónaplónak véltem. Leszögezhetjük az elején, hogy természetesen nem túl eredeti. Nem is akar az lenni („De ez a könyv nem nagy erudíciójú munka, szigorúan csak egy személyes gondolatok által meghatározott esszé” 156. o.). Ennek ellenére alaposan végiggondolt és jól megírt munka. Meggyőződésem: annak ellenére, hogy franciául jelent meg először, eredetileg ez a hazai olvasóközönségnek szól (a francia szakma feltehetően nem hűlt el különösebben a megfogalmazottaktól, mind a közelítésmód, mind a téma majdhogynem megunt kérdés náluk). A problémafelvetést és -kezelést az elmúlt évtizedekben divatos kulturális antropológiai emberfelfogás hatása járja át, mely Max Weber után az embert a maga szőtte jelentéshálóban függő állatként határozza meg, azaz, ahogy Boia írja: „Az ember nemcsak kenyéren és vízen él, legalább ennyire táplálják a mítoszok és szimbólumok” (7. o.), ahol a mítosz funkciója, lényege, hogy átjárva a kozmikus és társadalmi jelenségeket, kifejezi, reprodukálja, összetartja egy közösség értékeit, terveit, azaz rácsháló, térkép, melynek segítségével az adott kultúrában élő egyén vagy csoport a világot, mint rendet fogja fel és értelmezi, értelmessé teszi. Egy ilyen bonyolult világszemlélet Boia szerint a demokrácia, mely ebben az értelemben már nem is mítosz, hanem komplex mitológia. Itt kisebb ellentmondást vélünk felfedezni, mert a demokráciát hol mítoszként kezeli a Nemzet és Haladás mellett, hol mitológiaként, mely az utóbbi kettőt is magában foglalja. Mivel – nagyon helyesen – nem ad klasszikus definíciót a demokráciára, az elemzés számára bő játékteret biztosít így, minek köszönhetően rendkívül könnyeddé, olvasmányossá válik a könyv, görcsös meghatározási kényszerek nélkül is kiválóan átjön a mondanivaló; viszont oly sok mindent tárgyal a demokrácia szó kapcsán, hogy nyugodtan állíthatjuk, a modern nyugati ember világszemléletét érti alatta. A demokrácia, mint a modern ember mitológiája, mint az elmúlt kétszáz év vallása, utópiája, valósága. De mégis zavaró marad, hogy akkor mit is nevez sokszor demokratikusnak vagy antidemokratikusnak, ha a modern világban minden eszme, minden szimbólum a demokrácia nagy köpenyegéből bujt ki.

(A problémakörök.) A könyv az Előszót és a Konklúziót nem számítva négy nagy fejezetre tagolódik: A nagy elvek, 1900, Bal és jobb, 2000. Bár az első és harmadik fejezet bizonyos kérdéseket nagy általánosságban kezel, mint az új és legújabbkor általánosan jellemző problémáit, de mégis történeti időrendben haladunk, elsősorban a modern eszmék kialakulását és átalakulását követhetjük nyomon Boia interpretációjában. A francia forradalmat úgy helyezi a modernitás kezdőpontjának státuszába, hogy jelzi, ez a képzet nagyrészt a demokrácia önértelmezési mitológiájának részét képezi. Miközben nem tulajdonít olyan formában nagy szerepet a francia forradalomnak, mint ahogy ezt a modernitás teoretikusai tették – hiszen szimbolikus, hogy a Bastille bevételekor a börtön nagyrészt üres; Párizs és a vidék; az ancien régime árnyaltabb kezelése stb., egyszóval az újabb kutatások fényében átértékeli a revolúció tényleges fejleményeit –, mégis abban kitüntetett szerepe van Boia szerint, hogy részben elindította a régi szimbólumvilág felszámolását, részben az „abszolutizmus perében” az új gondolkodásmódot érvekhez, normatív legitimitáshoz segítette. Ugyanakkor hangsúlyozza Hannah Arendt a köztudatba csak részlegesen átment felismerését: két forradalom volt, s az amerikainak sikerült az önmaga elé kitűzött céloknak jobban megfelelnie. Az első fejezet legizgalmasabb elemzéseire (A népszavazás illúziója, Kormányzók és kormányzottak, Szabadság és egyenlőség: egy bonyolult tandem, Tocqueville próféciái) elsősorban Robert A. Dahl amerikai politikafilozófus (a magyar közönség a Forradalom után? Osiris, Bp., 1995. munkája révén ismerheti) gondolatai nyomják rá bélyegüket. Megmutatja azokat a mély ellentmondásokat, melyek nemcsak a nagy és szimpatikus ideák – a teljes népszuverenitás, esélyegyenlőség, a modern egyén racionális és morális döntésképessége – és megvalósításuk, illetve megvalósíthatóságuk korlátozott volta között mutatkoznak, hanem a nagy mítoszok gondolati következetlenségére is felhívja a figyelmet – egyúttal azt is érzékeltetve, hogy egyszerűen nem létezik tökéletesen következetes eszme­rendszer. Ezekben az elemzésekben a demokrácia szinte minden összetevőjét felveti és problematizálja: a reprezentáció, a manipuláció, demokrácia versus oligarchia, a forradalmi radikalizmus önpusztító ereje és hazugságokba menekülése, a pénz és politika viszonya, a szabadság és egyenlőség nehezen összeegyeztethető, de egymást feltételező ügye, a modern individuum születése, emancipációja, ugyanakkor magára maradása, elidegenedése. Az egyik legfontosabb kérdésben, azaz, hogy létezik-e tényleges demokrácia, ahol nemcsak szavak szintjén létezik a népszuverenitás, vagy mindig egy szűk elit irányít, Dahl megállapítására hivatkozik: nincs ideális demokrácia, de az sem igaz, hogy csak antidemokratikus oligarchia lenne, inkább egyfajta többszereplős, egymást ellenőrző, ellensúlyozó és kiegészítő hatalmi háló működik, un. „polyarchia”, mely természetesen elitisztikus jellegű – szemléletesen mutatja ezt meg a francia történelem egyes korszakain keresztül –, de kevésbé antidemok­ratikus, mint egy egyszereplős diktatúra vagy a totális állam.

Az 1900 című fejezetben helyzetképet kapunk a demokrácia századfordulós valóságáról. Mire jutottunk egy évszázad alatt, mi változott a felfogásban, a mindennapokban stb. Ezt a korszakot az „értékek és ellenértékek” periódusának tekinti: megrögzült, „hivatalos” értékek, erkölcsök, etikett van a felszínen, melyek miközben a haladásra, emancipációra, az individuum szabadságára hivatkoznak, valójában rasszisták, szexisták, soviniszták, a mai értelemben vett tolerancia-igényről nem beszélhetünk, a „Másik” megjelenésére még várni kell. Ezzel párhuzamosan ott az ellenvilág: illegális politikai, művészeti mozgalmak, az izmusok, a demokratizálás új formáit zászlójukra tűző kísérletek, az underground világok. De nagyjából felismerhető, átlátható, valójában homogenizáló értékrendek.

Számomra a legérdekesebb rész a Bal és jobb című értekezés. Talán a legeredetibb rész, mely ki is emelkedik a könyv egészéből, önálló tanulmánynak, publicisztikai írásnak tűnik, egy közép-európai gondolkodó véleménye a politikai pártokról, ideológiákról, állandó reflexióval az egykoron keleti blokkhoz tartozó országok fonákságaira, politikai szférájának sajátosságaira. A bal- és jobboldali értékrendszer meghatározhatóságának nehézségeire utalva indul, jól érzékelteti, hogy a behatárolás kritériumai, a legtöbb esetben, az ellenfél tükrében keletkeznek, s gyakran visszahatnak az adott irányzat identitására, önmeghatározására is. Például a jobboldalt gyakran csak a konzerválni akaró, a haladással szemben álló ideológiaként tüntetik fel, s közben a baloldal önmagát kiáltja ki a demokra­tizálás igazi bajnokának. De ha a kommunisták az „igazi” baloldal, akkor hogyan értékelhetjük az egyre dogmatikusabbá vált, mozdulni nem képes Szovjetunió szerepét, vagy a 80-as évek végén a továbblépést elvető, a status quo-t meg­őrizni akaró, hatalmukhoz ragaszkodó (s itt nem feltétlenül a hatalom átmen­tésére akar utalni) kommunista vezetőket. Egyáltalán mit nevezünk a történelemben elvont baloldali vagy jobboldali értékeknek. Ha igazán meg akarjuk válaszolni ezeket a kérdéseket, igencsak belegabalyodunk a felosztásba. Nagyon jó példa: a globalizációellenesség jobb vagy baloldali érték-e? Igen is meg nem is.

Rendkívül elgondolkodtató a szélsőségekről szóló alfejezet. Kétségtelen, hogy a nyugati politikai gondolkodás talán legtöbb indulatot, legtöbb morális kérdést, legtöbb szenvedést felidéző kérdésköréhez nyúl hozzá itt Boia. S azt lehet mondani, hogy rendkívüli megfontoltsággal, de nagy merészséggel. Két tabutémát érint: 1. van-e hasonlóság a jobboldali és baloldali szélsőségek között, azonos politikai jelenség-e a két radikalizmus; 2. a szélsőségek valójában a demokrácia mitológiájának szüleményei-e vagy sem. Megfontolt az első kérdésben, olyan választ ad, mint a mesében Mátyás királynak galambot vivő lány. Elismeri, hogy teljesen más az indítatása a két végleten található mozgalmaknak. Elfogadja a szélsőbaloldal humanista alapvetését, a militarista, harcias, radikális jobboldallal szemben. Egy magára valamit adó gondolkodó nem mossa össze a különböző jelenségeket. De rámutat arra, hogy nem egyfajta szélsőbal és egyfajta szélsőjobb van. A német nácikat, az olasz fasisztákat vagy Franco diktatúráját ne keverjük össze. Rámutat a lényeges és nagy távolságra, ami a konzervatív erők és a szélsőjobboldali pártok között húzódik, majdhogynem azt mondva ezzel, hogy a mérsékelt jobboldal és a szélsőjobb között nagyobb a különbség a társadalom átalakítására való törekvésben és a radikalizmusban, mint a politika két végén lévő radikálisok között. Rámutat arra, hogy a megvalósításban szinte hasonló eredményekre jutott a két szélsőség: elitizmus, totális állam, személyi kultusz, közösségre hivatkozás az individuummal szemben, a szabadságjogok semmibevétele, erős centralizáció, állami beavatkozás a gazdaságba. Egyszóval a szélsőségek könnyen összeérnek. Egy Ceauşescu-diktatúrát megélt közép-európai gondolkodó figyelmeztetése a nyugati értelmiségnek: még ha nagy becsben tartjuk a szélsőbaloldal egyes értékeit, s ragaszkodunk a két radikalizmus éles elválasztásához, az eszmék elefántcsont­tornyából vessünk egy pillantást a volt kommunista blokk történetére és jelenlegi állapotára. De nemcsak a létező szocializmus perét kívánja lefolytatni, sokkal alaposabb gondolkodó ennél: meglátja a két szélsőség tényleges közös nevezőjét is. Persze mindkettő antidemokratikus, de mit is nevezünk mi ennek? Hiszen azok az eszmék, melyek mentén megszülettek ezek az irányzatok szintén a modernitás szimbólumvilágából nőttek ki, a közösségre hivatkozás (a népszuverenitás értelmezése) a burzsoá és dekadens egyénnel szemben, a kommu­nizmus egalitarizmusa stb., bár antihumánusak, de mégis a modern értékvilág termékei, csak a radikalizmusra jellemző leegyszerűsítő világlátással: kiragadják a szimbólumvilág, a demokrácia mitológiájának egy-egy elemét, arra igyekeznek építkezni, csakhogy így a többit megsemmisítik, s végül saját premisszáikat is felszámolják. Ez a válasz tehát a második kérdésre. De argumen­tációja néha mégis túl keményre sikeredett. Azt a megállapítást elfogadom, hogy ha rákényszerült volna, szívesebben élt volna Mussolini Olaszországában mint Sztálin Szovjetuniójában, de mintha a nyugati értelmiség által tényleges szélsőnek tartott jobboldalról, a nácikról kevés szó esne. Hadd tegyem hozzá, hogy talán egyik megfontolt gondolkodó sem szereti a „lenácizást”, s tényleg el kell ismerni a különböző szélsőjobboldali irányzatok közt meglévő különbségeket, de azt hiszem Hitler Németországa olyan sebet ütött a Nyugat történetében, ami az embert undorral tölti el, s ilyenkor nem könnyű disztingválni. És Allende Chiléjét talán nem kellene a Castro-féle Kubával egy nevezőre helyezni, ha már egyszer disztingválunk. Abban viszont igaza van Boianak, hogy a két szélsőség borzalmas bűneit nem azonos mércével mérik. Hogy a média – mely a XX. század második felére a legfőbb befolyásoló, sőt manipuláló tényező – balra húz, de megint csak túl erős az a kijelentés, hogy „a baloldal megnyerte az imaginárius háborút. És ha győztél a képzetek mezején, gyakorlatilag győztél is” (112. o.). Azért Európa országaiban még politikai váltógazdaságok működnek, sőt talán még nem volt rá példa, hogy a politikából ennyire kiszorult volna a baloldali társadalom- és rendszerkritika. Gondoljunk csak Schröder vagy Blair munkáspártjaira, néha az az érzése az embernek, hogy közelebb állnak a jobboldali neoliberálisokhoz, mint a politika baloldali térfeléhez. Ki nyert meg mit?

E hozzáállás szerintem kétféleképpen magyarázható: Boia elkötelezett demokrata, aki a gondolkodás szabadságát mindennél fontosabbnak tekinti, és mivel a világot balra tendálónak véli, középen álló értelmiségiként fontosnak tartja a kritikát, a baloldal tabuinak feszegetését. Nem engedhető meg, hogy dogmatikusak legyünk, tükörbe kell nézni. Vagy: egy alapos, jobboldali értékeket védelmező gondolkodó. Egy biztos: nem elkötelezett vagy lekötelezett értelmiségi, a többi pedig nem számít.

Szintén lenyűgöző, sodró erejű az az elemzés, mely igyekszik bemutatni, hogy az „értékek és ellenértékek” világát a XX. század végére hogyan váltotta fel az anything goes szemlélete. Hogyan született meg a Nyugat politikai kultúrájában a „Másik”, a „Másság”. S hogy vált elsőrangú szereplővé. Kivá­lóan mutatja meg a polytically correct ellentmondásos működését: miközben a diszkrimináció ellen, a tolerancia mellett fellépő normatív elvárásrendszer legdemokratikusabb eszköze, közben politikai tabukat szalagon gyártó, s a gondolkodás korlátozatlan szabadságát sértő, gyakran önmaga paródiájába hajló eljárás. Nagyon jól érzékelteti az értékrendszerek fragmentá­cióját, a „domináns” és „eretnek” értékek eltűnését, a pragmatikus szemlélet előtérbe kerülését, mely önmaga is ideológia voltaképpen. De azt is megmutatja, hogy az anything goes nem a teljes értéktelenség felé mutat, Boia sokkal megfon­toltabb annál, hogy átesne egy vadromantikus vagdalkozásba, hiszen ez a világ sokkal toleránsabb, mint volt a XIX. század végén, sokszínű, nem az uniformizálás irányába hat. Nem „válságértelmiségi”. S mégis: miközben a multikulturalizmus sokszínű, identitásmegőrző győzelmének örülünk, egyrészt adódik a nehézség, hogy ezek a legkülönbözőbb értékek ne váljanak centripetális erőkké, a harmonizációjuk megoldhatóságának nehézsége tornyosul elénk, másrészt sokkal komolyabb fenyegetésekkel kell szembenéznünk mint valaha. Így a globalizáció, a kis közösségek, azaz a legkülönfélébb értékek eltűnése, a nemzetek süllyesztőbe kerülése, a média mindent átható és meghatározó ereje, mely még ha nem is tudatos cenzúra és manipuláció, de az eddigi történelem legnagyobb agymosása (nézzük csak meg a világ különböző pontjain a híradók felépítését, szinte egy kaptafára készülnek). Félő, hogy a demokrácia megint a panem et circenses szintjére kerül, s akkor már a polyarchiát is veszély fenyegeti, hiszen a nép nagy része valóban kikerül a res publicae világából. Soha nem volt – jogilag legalábbis – ennyire biztosított a szabadság, az esélyegyenlőség, a viszonylagos jólét, a tömegek beleszólási lehetősége a politikába, mint napjainkban, legalább is ha globális szinten abszolút értékben nézzük. De pontosan ezért soha nem volt még ekkora kockázata annak a modernitás történetében, hogy az emberek ily kevéssé érdeklődjenek a közügyek iránt. Beérik a jóléttel s a televízió – meg egyéb szórakozási eszközök – biztosította lehetőségekkel: az egydimenziós ember lett korunk jellemző figurája.

(Konklúziók.) Bár nem eredeti munka, Boia a rá jellemző igényességgel oldotta meg a feladatot, a demokratizálódás útján haladó, Európához csatlakozni akaró román közvélemény ismét egy kiváló kézikönyvvel, elgondolkodtató esszékkel lett gazdagabb. Az, hogy a demokrácia mitológiájának minden elemét, minden összetevőjét problematizálja, nem jelenti azt, hogy a demokrácia ellen beszélne. Ahogy a román kiadás elé fűzött bevezetőjében írja: „Minden hibájával együtt – mint minden realitás hibája az ideális állapothoz képest – a nyugati demokrácia nemcsak a legjobb alternatíva, hanem az egyetlen lehetséges nemzeti lehetőség.” (5. o.). S ha figyelmesen olvassuk a könyvet, láthatjuk, hogy nemcsak azért nincs más alternatíva, mert előírásszerűen ezt kell követnie mindenkinek, hanem mert ez a Nyugat paradigmája. Meghatározza gondolkodásmódunkat, teljes világszemléletünket, egyszerűen nem tudunk kilépni belőle, mindent átható bonyolult struktúra, maximum a szélsőségek útját járhatjuk, mely szintén ennek a paradigmának a része, de láthattuk, hogy totális önpusztításhoz, önfelszámoláshoz vezet.

Boia írásait nagyon élvezetes olvasni, bármely könyvét ajánlhatom a franciául vagy románul olvasók figyelmébe. Nagyon élvezetes a stílusa, zseniálisan épül egymásra írásaiban az angolszász politikafilozófiából, a francia dekonstrukciós filozófiából merített gondolkodásmód és a német hermeneutika a másik igazságába való belehelyezkedésre törekvő szemlélete. Olyan mintha Rortyt, Derridat és Gadamert – s mennyire kiragadottak ezek a nevek – olvasna párhuzamosan egy témában az ember, izgalmas, elgondolkodtató, de sohasem lezárt. Boia pontosan tudja, hogy nincs egyértelmű, követhető recept.

Amit kifejezetten hiányolok: a szavak és dolgok viszonyának alaposabb körüljárása. Amikor a mítosz és valóság viszonyáról explicite értekezik, túlontúl szétválasztja – mintha ennyire éles cezúra lenne – a kettőt. Ha nem más, hát a manapság nálunk Közép-Kelet-Európában is oly divatos Foucault írásaiból tudjuk, hogy a képzetek, a reflexiók, az eszmék, az ideák és a valósítás-valósulás, a realitás világa milyen bonyolult, szinte szétbogozhatatlan kölcsönhatásban van egymással.

 

Lucian Boia: Mitul democraţiei (A demokrácia mítosza). Humanitas, Bucureşti, 2003. 160. o.

 

M. László Ferenc