Klió 2004/1.

13. évfolyam

Nemzeti kánon – nemzeti örökség

A kötet a Collegium Budapest keretében 1999–2000 során végzett kutatások eredményeit közli. A kötetet szerkesztő Szegedy-Maszák Mihály a nemzeti kánonokat egyfajta történetszemléletnek tekinti, amelyet a kívülállók nehezen tudnak megérteni. A kutatásban a probléma a kommunista uralom előtti és utáni nemzeti identitás volt. A kánon a felvilágosodás univerzalizmusa ellen irányult. Állandó értékek, változatlanok nem akadnak benne.

Az első nagyobb rész tehát a nemzeti kánon kérdéseit tárgyalja. A lengyel Jolanta Jastrzębska Groningenből a lengyel kánont mutatja be: feladata a nemzet szolgálata, a nemzet lelkének bemutatása, a nemzetről szóló ismeretek forrása. Ebben a formában a XIX. század végére alakult ki. A három kulcsfigura Mickiewicz, Słowacki és Krasiński, később majd mások is csatlakoznak hozzájuk. A szófiai Alexander Kiossev a bolgár kánon esetében a mintakövetést emeli ki, egyfajta öngyarmatosítást, ami az elkésettség következménye. Az európai struktúra történeti okokból hiányzik. A XIX. század során viszont a nemzeti becsület megkövetelte jelentős bolgár irodalom meglétét. Ezért váltak fontosakká az irodalomtörténészek. Ugyancsak jelentős volt, amit külföldiek (pl. Šafárik) mondtak a bolgár irodalomról. Mindez a nemzeti megújulás idején ment végbe. Lényeges mozzanat volt a szófiai egyetem megalapítása. A bécsi egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen működő Ilona Sármány-Parsons a művészettörténet szerepét mutatja be a kánon létrehozásában Hevesi Lajos munkássága kapcsán. Hevesi az osztrák művészeten belül a szecesszió támogatását tartotta fő feladatának. A bécsi és a londoni egyetemen működő Nicholas Parsons a feminizmus behatolását mutatja be az irodalomba, s az elitizmus ellenzését. Az irodalmi kánon nem teljesen azonos a nemzetivel. (Vajon van-e skót irodalmi kánon ?) A kánon mindig értékek összességét jelenti, a mű maga teremti meg saját kánonát. A párizsi keleti nyelvek főiskoláján tanító Catherine Servant a cseh modernizmus megjelenését elemzi az 1890-es években, ez az irodalmi kritika megjelenésével indul. Kálmán C. György az irodalmi kánont mint szöveget és mint nyelvet elemzi. A fogalom maga nem irodalmi eredetű. Lehet egy vagy több kánon, különösen a realista irodalomban. Szegedy-Maszák Mihály magyar példákon mutatja be, szövegek alapján, hogy a nemzetek valóban elképzelt társadalmak (Anderson). Széchenyi maga úgy látta, hogy a nemzeti jellem az irodalom teremtménye. Kölcsey és Széchenyi eldöntő szerepét igazolja a magyar kánon esetében. A moszkvai ortodox teológián dolgozó Penelope Minney az angol és a brit fejlődést veti össze, a bolsevik forradalom nyomán. Mindkét oldalon felfedezik, hogy az irodalom nemzeti örökség. A bolsevizmust a kortársak már valláspótléknak látták. Az oroszoknál a modernitásra a válasz a formalizmus, az értelmiség itt dogmákat igényel. 1917 után a szovjet államban erősen kibővül a felsőoktatás. Bahtyin korai munkáiban rámutat a keresztény elemekre. A nemzeti kánon megterem­tésében a non-fiction irodalomnak is szerepe van.

A második rész a nemzeti örökség kérdéseit vezeti elő. A Tel-Avivban dolgozó Yi Zheng a kulturális örökség összefüggéseit ábrázolja a modern konfucianizmusban. Said ismert könyve nyomán elítéli az egyoldalú európai befolyást, helyette a kétoldalú, egyenlő kapcsolatokat állítja az előtérbe. A külföldön működő Tu Weiming és a Kínában dolgozó Li Zehou példáján igazolja, hogy mindketten Kelet-Ázsiában a konfuciánus humanizmus szerepét hangsúlyozzák, amely a környezetvédelmet és az emberi jogokat is magában foglalja. Tu bírálja az unilineáris fejlődést hangoztató felvilágosodást. Felsorolja a kelet-ázsiai fejlődés hat alapvető vonását, de ebben patriarchalizmust lát. Ez konfuciánus hatás. Mindkét gondolkodó elfordul a buddhista transzcenden­ciától és a nyugati tudománytól egyaránt, de voltaképpen a kettőt szeretnék összeol­vasztani. A kulturális hagyományok átvétele a jövő érdekében fontos. A Berlinben élő Shalini Randeria a nem-nyugati világ helyét keresi egy eljövendő társadalomelméletben, a modernitást európai jelenségnek tartja, és hangsúlyozza, hogy nincs lineáris fejlődés. Az Oxfordban dolgozó Tapan Raychaudhuri  az indiai civilizáció iránti érdeklődést hangsúlyozza az indiaiaknál, azon kívül más nem is érdekli őket. Az indiai civilizáció közkeletű megfogalmazása idegenektől származik, de a stagnálást, mint alapvető jellemvonást az indiaiak is elfogadják. Indiában még nem alakult ki valamiféle nemzeti agenda, a teendők tudatosítása. A londoni  Neal Ascherson a múltat esetleg megújítható forrásnak tartja. De kié a múlt? Mert hiszen van az angol múlt, amióta vannak angolszász államalakulatok. De az egész korábbi, prehistorikus időszak kire tartozik? A múlt emlékeiről mindig azt mondják, hogy megőrzendők, de valójában nincs elfogadott álláspont, mit is kell megőrizni a múltból. Marosi Ernő az érmék portréiból kiindulva veti fel, illetve újítja meg Riegl Alajos 1903-ban feltett kérdését a történeti érték és a jelenkori érték különbségéről. Hangsúlyozza Riegl nyomán a régiség értékét, ez nemzeti érték is. A restaurálásnál a kiegészítéseknél az új elemet mindig hangsúlyosan kell jelezni. Szilágyi János György, Horvát István és Pulszky Ferenc példáján állítja szembe a magyarországi régészetben a „nemzeti” és az „egyetemes”” kettősségét. Pulszky volt az, aki a nemzetinek minősíthető hagyományokon túl az egyéb leleteket is fontosnak tartotta. A janinai egyetemen működő Michael Fotiadis azt kutatja, hogyan látták Macedónia őstörténetét 1900–1930 közt többek között az antant-hadseregekkel odaérkező francia és angol régészek, akik egymástól függetlenül tevékenyked­tek. A korban minden leletet valamilyen etnikumhoz kellett kötni. A tumulusok feltárása alapján egy dór pásztornép jelenlétét feltételezték. Később az etnikai meghatározás helyére az ilyen vagy olyan kultúra elnevezése lépett, ez etnikai vonatkozásban semleges volt. Az 1920-as években északról, Közép-Európából érkező hatást fedeztek fel, az európai hódítók behatolását a Vardar és a Sztruma folyók völgyében, mert ezek révén a terület észak felé nyitott. A feltételezett, a Duna felől jövő behatolásban az élt tovább, hogy az első világháború idején innen várták a központi hatalmak támadását. Később a tenger felől érkező déli hatást hangsúlyozták, a hellén kapcsolat vált a fő problémává. Macedóniát másnak tekintették, mint az Égei-tengeri területet. Ebben alkalmasint az ókori görögök megvetése élt tovább a makedónokkal szemben.

A budapesti Közép-Európai Egyetemen működő Marsha Siefert a zene nemzeti szerepét a magyar és az orosz példán vizsgálja, a nemzetépítésben elsőrendűen a népi zene volt a fontos. A szocialista korszakban ez a szerepe még felerősödött. A folklorizmus divatja tette fontossá a hangfelvételt, hangver­senyek esetében ott, vagy stúdióban. Az örökség így megújíthatóvá lett. A hangfelvétel viszont nem nemzetfüggő, egyszerűen ipari termelés kérdése. 1917–48 között mindenfajta felvételt az állam tartott ellenőrzése alatt. Kitér a mai „technikai lehetőségekre is. A nyugati pénz szerepét sokan a „nemzeti örökség kiárusításának” tekintik, helytelenül. A Berkeley Egyetem oktatója, Randolph Starn Theseus (folyton megújításra szoruló) hajójának a példáján igazolja, mennyire viszonylagos az eredetiség – autenticitás – kérdése. Ez a megőrzés vagy restaurálás dilemmája. Az ebben illetékes Velencei Chartát továbbgondoló narai tanácskozáson (Japánban) az Európán kívüli kultúrák tisztelete kapott hangsúlyt. Végül is a pragmatizmust javasolja a megőrzés tekintetében.

A rövid harmadik rész a múzeumok szerepét világítja meg. Tapati Guha-Thakurta egy indiai nemzeti múzeum kérdéseit feszegeti. 1997-ben a függetlenség 50. évfordulójára nagy kiállítást rendeztek mindenfajta anyagból való tárgyakból. Ez is a nemzet megteremtését szolgálta. A retorika  az indiai nemzet „spiritualitását” hangsúlyozta. A régészeti megközelítés helyett az esztétikai szempontot állította az előtérbe. A legtöbbet tárgyalt kérdés az indiai művészet elterjedésének a problémája volt. A kiállítást egy nemzeti múzeum alapjának kellene tekinteni. 1960-ban a kiállítás már új otthonhoz jutott. A lausanne-i Irene Maffi Izrael, Jordánia és a Palesztin Nemzeti Hatóság múzeumainak a vizsgálatával mutatja be a múzeumot, mint a találkozás és a konfliktus színhelyét. (Jeruzsálem, Ain Sinya és Amman a zsidó, palesztin és jordániai nemzeti múzeum székhelye.) A probléma a keresztény, iszlám és zsidó hatások értékelése, bemutatása, ennek révén a történeti tudat változatos repre­zen­tálása. A sok vita mellett egységes felfogás alakult ki abban, hogy az oszmán uralom elmaradott volt, de az angol fennhatóság még rosszabb. Az edinburghi  Peter Jones a Skóciai Múzeum 1989–1998 közötti történetét mutatja be alapításától. Négy alapelvet hangsúlyoz: a múzeum dekontextualizál és azután rekontextualizál. A négy figyelembeveendő alapelv: 1. nem minden bemutatott tárgyat tekintettek vagy tekintenek művészetnek; 2. jóformán egy kiállított tárgy sem erre a célra készült; 3. viszont mindent éppen a bemutatás érdekében gyűjtöttek össze; 4. a legtöbb bemutatott tárgy folyamatok eredménye, az okokat bemutató sztori nemismerete viszont csökkenti a produktum megér­tését. A végén új fogalmat vezet be, cultouroid – ez a mai érdeklődő utazó.

A kötet végén található a szerzők adatainak a sora és a Collegium Budapest eddigi kiadványainak bibliográfiája.

 

National Heritage – National Canon (Nemzeti kánon – nemzeti örökség). Ed. by Mihály Szegedy-Maszák. Budapest, 2001. Collegium Budapest, V. 381 1. Collegium Budapest Workshop Series No. 11.

 

Niederhauser Emil