Klió 2004/1.

13. évfolyam

Európai történelem a jövő érdekében

Az Essenben működő Kulturális Tudományok Intézete a Körber Alapítvánnyal együtt 1999–2000 során három tanácskozást (ma workshopnak illik mondani) tartott 1998 óta, vagyis megalakulása óta. Ebből két kötet az itt ismertetett előtt már meg is jelent. Az Előszó azt hangsúlyozza, hogy az Európai Unió jelenleg még messze nem öleli fel egész Európát. A Bevezetést a három szerkesztő,  Pók Attila, Jörn Rüsen és  Jutta Scherrer együtt írta. A historiográfiai áttekintés azt mutatja, hogy az eddigi Európa-történetek zömmel az egyes országok történetét mutatták be. Ez világossá teszi a nemzeti traumákat. A felszabadult Kelet-Európában új mítoszok születnek. Hobsbawn nyomán a hagyományok feltalálásáról is lehetne beszélni, Ricoeur az emlékezet munkájáról beszél. Európát mindenképpen az egység és a különbözőség jellemzi. Ennek a jegyében tevékenykedett ez a harmadik tanácskozás, ennek az előadásait tartalmazza a kötet. Az előadások három nagy csoportban nyertek elhelyezést.

    Az első csoport címe: Európát megszólítva.  Bodo von Borries, a hamburgi egyetem pedagógiaprofesszora az eddigi Európa-történetekről ad áttekintést. Sok munka címe egyetemes történetet emleget, valójában azok is Európa-történetek. Norman Davies magyarul is megjelen könyvében arra utal, hogy Európa sokszor csak a Nyugatot jelenti. Hangsúlyozza a kultúrtörténet jelentőségét, nélküle a feldolgozás ódivatú. A német Salenski hihetetlenül hagyományos kötetet írt meg, az egyes országok steril Politikatörténetét. Borries szerint ez egyszerre madár- és békaperspektíva. A Fischer Kiadó 65, egyenkint 200 lapnyi terjedelmű kötetet tervez, mindig egy-egy téma végigfuttatását a történelemben, de nem mindegyik téma valóban fontos, viszont csakugyan fontosak hiányzanak. A témák főképp a nyugati történelemből valók. Nincs pl. a nemzetállamról szóló kötet. Eddig 30 kötet jelent meg, színvonaluk egyenetlen. A másik nagy német kiadó, Beck mintegy 350 lapnyi terjedelmű kötetekből eddig húszat jelentetett meg. A témák olykor szélesebbek, mint Fischernél, de olykor majdnem azonosak. Fischer köteteiben sok az elmélet, de a másik sorozat kötetei is olykor azért unalmasak, mert teoretizálók. A történelem így a magyarázatok magyarázatára redukálódik. Még sokféle Európa-történetre volna szükség. A Lengyel Tudományos Akadémia Történet­tudományi Intézetének munkatársa,  Dariusz Jarosz a lengyel nemzeti történelem és identitás 1944–98 közötti alakulását elemzi. Hangsúlyozza a nemzet fontosságát. A kérdést a pártállam kisajátította. Állami és egyházi ünnepet egyszerre tilos volt megünnepelni. Az iskolákat párttagokról nevezték el. Hangsúlyozták a Piast- (vagyis a koraközépkori) terület fontosságát és az ország szláv jellegét. Az egyházi történetszemlélet konkurenciát jelentett. Egyes nemzeteket eleve ellenségesekké deklaráltak, még 1992–94 során is. A zsidókat azono­sították a kommunistákkal. Az 1990-es évektől viszont az egyház is vesztett népszerűségéből. A történetírás háromféle álláspontot mutatott: a nemzeti történelem teljes tagadását, kritikáját vagy részleges elfogadását. Nincs azonosulás az állammal.

Bernard Eric Jensen Kopenhágából az Európa-történetírás dán változatait vonultatja fel. Európa történetével foglalkozó tankönyv nem volt, vagy csak nemzeti történelem, vagy Skandinávia, vagy az egyetemes fejlődés volt a téma. Az 1960-as évektől került elő új tantárgyként az európai eszmék története. Európa története majdnem azonos az egyetemes történettel. Az első összefoglaló Európa-történeteket 1899 óta majdnem mindig szociáldemokrata ihletésű történé­szek  írták. 1961–70 között hat kötetben jelent meg a skandináv történelem, Kulturális örökségünk címmel. 1988-ban viszont már nyolc összefoglalás jelent meg. Ekkor jelent meg mintegy a történelemkönyvek negyedik nemzedékeként Európa felfedezése címen egy munka. Az új összefoglalásokban olykor van összevetés az Egyesült Államokkal vagy Ausztráliával. Az európai történelmet és kultúrát szinte napjainkig egyedülállónak tartják.

Újabban ez a magabiztosság hiányzik. Európa nem múlt, hanem project. Pók Attila a magyar példán mutatja be az európai történelem kelet-európai felfogását. Ismerteti Hajnal Istvántól a fontosabb felfogásokat, amelyek a magyar történelem európai elhelyezkedését járják körül. Fontos téma az agrártörténet a XVII. századtól, azután a Habsburg-monarchia története. A XIX. század során minden etnikum már saját nemzetállamát igényelte. A kelet-európai elmaradás okát nem a szocializmusban kell keresni. Kiemeli még a nyugati egyház hatását.

A második rész a történelem felhasználásáról és a vele való visszaélésről szól. Jutta Scherrer a párizsi EHESS-ből a hasznos orosz történelem megtalá­lására tett kísérleteket tekinti át az utóbbi tízegynéhány évben. Előbb Sztálin, majd Lenin is az alapvetően megbírált politikusok közé került. A cári korszak jelvényeit és ünnepeit, beleértve az egyháziakat is, visszaállították. Jelcin idejében szinte egyfajta sóvárgás mutatkozott a történelem iránt. Visszaépítették a forradalom után felrobbantott Megváltó-templomot Moszkvában, teljesen eredeti (XIX. századi) formájában. Feltámadt a kozák hagyomány. II Miklós és családja temetésén Jelcin elnök is részt vett, az óriási tömeggel együtt. A császárt 2000-ben kanonizálták (vagyis szentté avatták). Még a kommunisták is az orosz birodalmi folytonosságot ápolják. Az egykori uvarovi hármas jelszó most így hangzik: államiság, lelkiség, közösségi szellem. Egy orosz eszme szükségességét emlegetik sokan. A sztálinizmussal való leszámolás viszont hiányzik. Van egy hivatalosnak tekinthető egykötetes Oroszország története, ez az államiságot állítja a központba. Wilfried Jilge lipcsei doktorandusz az 1991 utáni ukrán identitás problémáit vizsgálja. Hrusevszkij, a kiváló ukrán történész populista hagyományát folytatják. A cél az ezeréves államiság bizonyítása. Ennek Hrusevszkij helyett inkább Lypynszkij felfogása felel meg, az állam­patriotizmius. Az állami címer a Rurikida időkből származó háromágú szigony, arany színben kék alapon. A közönség körében a populista változat a népszerű. A Kijevi Rusz mint az első ukrán állam mellett Novgorod és a varégok feledésre vannak ítélve. A szlávságot hangsúlyozza mindenki. Nyílt oroszellenesség nincs. A keleti és déli ukrán területeken a címert és a zászlót elutasítják, mert a szovjetellenes banderita harcokra emlékeztetnek. A keleti részeken még az ukránok is többnyire oroszul beszélnek. Kucsma elnökké választása óta az ukrán címer (a trizub) háttérbe szorult. Eurázsiát és a szovjet örökséget viszont elfogadják.  Ez az állam és a nemzet azonosítását is jelenti. Érdekes az állami nagycímer körüli vita. Az egyik elképzelés szerint a szigony egyik oldalán egy kozák és egy oroszlán állna (az utóbbi Lvivet, vagyis Lemberget, az oroszlán városát jelképezné), a kozák pedig Razumovszkij grófra emlékeztetne, ő volt az utolsó ukrajnai hetman. Kijevet vagy Mihály arkangyal jelképezné, vagy egy nyíl. Az önállóság első éveiben ezeket a szimbólumokat, mint a föderalizmus jelképeit elvetették, de Kucsma elnöksége óta az autoritárius kormányzat elfogadja. De a Krím miatt még a déli jelleget is fontosnak vélik.

A nálunk is jól ismert és tisztelt román történész,  Lucian Boia a román tudat nemzet és Európa közti problémáit tárja fel. Románia az európai peremvidék része, csak a XIX. század óta létezik, mint új állam. A nemzeti megújulás idején a románok magukat európainak is tartották, mint a rómaiak utódait. A dákoromán kontinuitás az európai és a hazai elemet kívánta ötvözni. Ceausescu a tiszta dák eredettel a mindentől való különállást. A kontinuitás és az állami egység a fő tényezők. A történelem lényege a függetlenségért vívott harc. A haza atyja szerepet Alexandru Cuza, az első fejedelem óta Ceausescuig sokan kívánták ellátni. A mások mindig ellenségesek voltak, Románia pedig az áldozat. A fő ellenségek a magyarok, a zsidók és a cigányok. Ma az Európához való tartozás az elfogadott. Az európai és a hazai mozzanat összefüggése viszont nem világos. A közvélemény ma már kezdi elfogadni a realitásokat és elfordul a mítoszoktól. A lundi egyetemen oktató Klas-Göran Karlsson a történelem szerepét vizsgálja a svéd politikában, azaz az „élő történelem” projektet. A nemzeti történelem 1945 után sokáig érdektelen volt, mint általában nyugaton, az 1990-es évek óta viszont megint az előtérbe került. Bírálják a második világháború idején Hitlernek nyújtott támogatást, a jóléti állam létrehozását. Svéd történeti napokat tartanak, történeti múzeum létrehozása van soron. Az okot a szerző Kelet-Európa 1989/90 utáni átstrukturálódásában látja. A nagyarányú migráció identitásproblémákat vet fel. Persson miniszterelnök a holocaustról indított kampányt, a tolerancia elősegítése érdekében. A történelemtanítás elsorvadóban van, ezen segít a történeti mozzanat előtérbe kerülése. Hazai, európai és globális kontextusban kerülnek elő a problémák, az európai csatlakozás miatt. A történelem társadalmi hasznát elhanyagolják. A közemberek kevés történeti munkát olvasnak, csak a szakmabeliek olvassák. A nem a céhhez tartozókkal szemben a szakmai közvélemény igen szigorú kritikát gyakorol. A történészek persze szembefordulnak a politika behatásával, ez viszont elszigeteli őket a közönségtől. Karlssohn elérhetőnek tartja a történeti igazságot, fontos az összehasonlítás. A történelemnek előre kell néznie, nemcsak hátra, a múltba.

A harmadik téma a reprezentáció, a történelem bemutatása értelmében. Az oxfordi szociálantropológus, Joy Hendry beszámol arról, hogy Japánban az 1980-as évek vége óta számos parkot hoznak létre, ezekben európai városok egyes épületeit építik fel eredeti nagyságban. A hangsúly a részleteken van. Az első 1989 óta a német park volt, eredetileg Grimm-Stadt a neve a neves filológus fivérek nevéről, de van már Grimm-Dorf és Grimm-Wald. Egyes épülete­ket egészükben Németországból hoztak ide. Zenészeket is hoznak az illető országokból (Romániából, Csehországból, Magyarországról). Van skandináv, svájci, holland park tíz témával, a spanyol parkban az alkalmazottak száma száz. Az orosz parkba kézműveseket hoztak. A minta Disneyland volt. A felhasznált tárgyak eredetisége nem fontos. Ázsiában másutt is vannak ilyen parkok. A szerző úgy látja, hogy a Kelet ilyen formában üt vissza. A münsteri historiográfus, Stefan Haas a történeti komputerjátékok szerepét méltatja, ezek a kép mai fokozódó szerepe miatt fontosak. Persze nem a realitás a fontos, itt virtuális realitásról van szó. A számítógépes játék előnye, hogy nem lineáris, mint az olvasmány, a játékok többféleképpen lejátszhatók. A történelem itt kaland, előkerül a „mi lett volna, ha?” motívum is. Az amsterdami Frank van Vree Auschwitz szerepét elemzi a mai történeti kultúrában. Az emlékezésre és az ünnepségekre a holland példákat sorolja fel, Franciaországban a háború alatti ellenállás a központi téma. Nyugaton a nemzeti és az ideológiai elemek keverednek. A lengyel holocaust kapcsán az 1970-es évektől kezdve egyre többen bírálják az akkori passzivitást. Az egyházakat is bekapcsolják ezekbe az emlékezésekbe. A pluralista értékelésben jelentős a média szerepe. A sheffieldi Sharon Macdonald a skót nacionalizmust veszi vizsgálat alá. Ez az 1960-as évek óta erősödik. Ez sokakat meglep. A 223–224. lapokon a szerzőnő számos általános okot sorol fel erre az erősödésre. Fontos az identitás igénye, hogy a nemzetnek van története. A nemzet a kisebbségek kiküszöbölésére törekszik. Ezért fontos viszont a kisebbségek története. A skótoknál a gael nyelv játszik szerepet ebben a folyamatban. Az ethnonacionalizmus ma a nemzetállam modellje helyi szinten. Van ellenálló, legitimáló, projektáló identitás. Az európai gondolat így szembekerül a nemzeti öntudattal. A nagy államok helyett ma a tartományi szint a fontos. A XIX. században mindenfelé nemzeti múzeumokat hoztak létre, ma európaiakat.

A kötet végén a szerzők szokásos névsora után rövid ismertetés található az első két kötetről. Az első címe: Közelítések az európai történeti tudathoz. Reflexiók és provokációk, a másodiké Történelem mára és holnapra. Mit jelent Európa az iskolai történelemtanítás számára. Az első nagyjából az európai politikát járja körül, a másik szűkebben azt világítja meg, hogyan látják 30 országban Európa történetét az iskolai tankönyvek.

 

European History: Challenge for a Common Future. Ed. by Attila Pók, Jörn Rüsen and Jutta Scherrer. Hamburg, 2002, Körber-Stiftung, 247 o. Eustory Series. Shaping European History. Volume No. 3.

 

Niederhauser Emil