Klió 2004/1.

13. évfolyam

Amerikai betelepülési elméletek pro és kontra

A vita arról, hogy kik is voltak az első amerikaiak, mai napig is misztérium homályába vész. De jó okunk van azt feltételezni, hogy nem a Clovis-emberek voltak az elsők.

Az American Archaeology 2001-es őszi számában Brian Fagan híres archeológus, akinek több könyve közül a legismertebb az Ancient North America – amit egyébként jelenleg is egyetemi jegyzetnek használnak –, azt a nézetet vallja, hogy a Clovis-emberek voltak az első amerikaiak. A 2001/2002. téli kiadványban Alan L. Schneider és Robson Bonnichsen, a Kennewick-emberre1 alapozva, egy másik nézetet képviselnek. Az ember őstörténetének egyik legnagyobb, mindezidáig megválaszolatlan kérdése, hogyan és mikor települtek át az első emberek Amerikába.

Sokáig úgy hitték, hogy az első amerikaiak csupán 3000–4000 évvel ezelőtt érkeztek az Újvilágba. Ezt a teóriát 1927-ben döntötte meg az első Folsom-dárdahegy-lelet, mely kihalt bölénycsontokkal együtt került elő Új-Mexikóból, késő jégkorszaki geológiai üledékből. Az 1930-as években Blackwater Draw lelőhelyen, szintén Új-Mexikóban, kihalt mamutcsontok mellett hornyolt nyílhegyeket találtak. Ezek a felfedezések azt bizonyították, hogy az ember már korábban jelen volt az Újvilágban, mint ahogyan azt addig gondolták. Leggyakrabban nagyállat-vadászokként festették le őket. Az 1960-as években a C-14-es radiokarbon-vizsgálattal a Clovis-kultúrát 12 200 és 13 500 évesre datálták.

Az elmélet szerint a Clovis-emberek nomád nagyállatvadászok voltak, akik, a Bering-földhídon keltek át Szibériából Amerikába az utolsó jégkorszak idején. Majd az emberek azon a jégmentes folyosón vándoroltak délre, amely a Corilleran és a Laurentide-jégtakaró között a Sziklás-hegység keleti részén húzódott 13 500 évvel ezelőtt. Ezen az útvonalon több lelőhelyről különböző kőeszközöket: kaparókat, késeket, magkövet, bifaciális pengéket, dárdahegyeket és nagy csonteszközöket hagytak hátra a vadászok. Valószínűleg nem találtak őslakosokat, ezért az Újvilágot, Észak- és Dél-Amerikát a Clovis-kultúra leszármazottai népesítették be az elkövetkező ezer évben. Ennek során 33 nagyállatfajt irtottak ki Észak-Amerikában és több mint ötvenet Dél-Amerikában. A dárdahegyek hirtelen egy időben és széles körben való elterjedésére alapozva, sok tudós úgy gondolja, hogy mivel nem volt ezelőtt más kulturális fejlődés, ezért a Clovis jelentette az első és egyedüli kolonizációt Amerika őstörténetében.

A Clovis mint első modell nem helytálló, mert ez a teória nem támasztható alá a régészeti hagyatékokkal, emberi csontvázmaradványokkal és genetikai információ alapján sem. A Clovis-modell első problémája, hogy a kultúra Északkelet-Ázsiából való eredeteztetésére nincs tárgyi bizonyíték. Az elmélet szerint – logikusan – a Clovis-kultúra elődei Északkelet-Szibériából származnak. Habár a Gyuktaj (Oroszország) régészeti leletegyüttes időben lehetne a Clovis elődje, de ennek ellenére a leletek, valamint a környezethez való alkalmazkodás nem azonosak. A Clovisra jellemző mikropenge-technika, horgok, csont- és agyareszközök valamint kések nincsenek jelen Szibériában.

A Clovis-modellel van egy másik gond is. A Bering-földhíd Ázsia és Amerika között akkor létezett, amikor a tenger szintje alacsonyabb volt. A Clovis-emberek 13 500 évvel ezelőtt érkeztek volna Amerikába, majd dél felé vándoroltak az akkor jégmentes folyosón. Jelenlegi geológiai kutatások arra engednek következtetni, hogy a földhíd keleti oldalát 13 500 évvel ezelőttig jég borította. A korai vadászok még évszázadokkal később is olyan ökológiai viszonyokkal találták szembe magukat, ahol csak nehezen haladhattak előre, mivel a jég folyamatosan olvadt, tavak és mocsarak keletkeztek. Arra sincs magyarázat, miért akartak volna az emberek ilyen rossz körülmények közé kerülni.

Az egyik lehetséges alternatív útvonal a jégmentes folyosóra a Csendes-óceán melletti partvonal. Néhány kutató úgy gondolja, hogy az emberek hajókat használtak az Ázsiából Amerikába való „partmenti átugráshoz”. Hogy ez pontosan mikor következett be, az a mai napig is vita tárgyát képezi. Valószínűleg a legutolsó jégkorszak alatt kb. 15 000 évvel ezelőtt. Sőt, mások amellett teszik le a voksot, hogy ez 25 000 évvel ezelőtt történt volna. Azt a lehető­séget sem lehet kizárni, hogy ezt az utat választotta volna több embercsoport is különböző időben.

Ez a feltételezés, azaz a korai hajóhasználat, azonban nincs régészetileg alátámasztva. A leletek hiánya nem meglepő, mivel a fa csak speciális körülmények között őrződik meg. A paleolitikumi emberek hajóhasználatára, azonban indirekt bizonyíték a 60 000 éves Lake Mungo-i (Ausztrália)2 két férfi csontváz, ami azt bizonyítja, hogy a korabeli emberek már nyílt óceánon hajóztak valamilyen vízi járművel. Még a jégkorszak alatti legalacsonyabb tengerszintnél is kb. 50 mérföldes víz választja el a dél-ázsiai Sunda-félszigetet a paleokontinenstől, melyet Sahulnak hívtak, és magában foglalta Ausztráliát. Indirekt bizonyítékra továbbá Japánban is található példa. A Japán-szigetek és Izu csendes-óceáni szigete között 30 000 évvel ezelőtti obszidián kereskedelemhez minden bizonnyal fatörzsből kivájt csónakokat, kenukat használtak közlekedési eszközül.

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a jégkori emberek ismerték a navigációt, akkor az amerikai bevándorlásnak nem a Bering-földhíd volt az egyetlen keresztüli lehetősége. Régészek egy csoportja elképzelhetőnek tartja az észak-amerikai migrációt az észak-atlanti jégmezőn át is. Sőt néhányan azt is feltételezik, hogy Asztráliából Dél-Amerikába is betelepülhettek a Csendes-óceán déli részén át. Az Újvilág elfoglalását reprezentálják a Clovis-komplexnél korábbra datálható lelőhelyek is. A Smithsonian Intézet munkatársa, Dennis Stanford és az Utahi Egyetem oktatója,  David Madson által 1999 augusztusában szervezett régészeti műhely keretén belül a pre-clovis lehetőségéről beszéltek a kutatók, amelyet számos észak-amerikai lelettel is alátámasztották. Például: James Adovasio, a Meadowcroft-sziklaeresz (Pennsylvania) feltárását vezető kutató 15–17 500 éves pattintott eszközöket talált; Joseph McAvoy a Cactus Hill-i (Richmond, Virginia) lelőhelyen 17 000–19 000 éves leleteket tárt fel. A specialisták egyetértettek abban, hogy a két pre-clovis lelőhelyről előkerült leletek között vannak hasonlóságok és eltérések. Korai csontiparra is van bizonyíték, amely főként a Denali technológiai-komplex3 lelőhelyeire jellemző. A kutatók C-14-es vizsgálat alkalmazásával 27 000 éves mamutcsontot találtak pengék társaságában a Blue Fish Cave lelőhelyen, Észak-Yukon területen, Északnyugat-Kanadában. Steve Holen, a denveri Természettudományi Múzeum munkatársa emberi megmunkálást talált a mamutcsontokon 17 000–22 000 évvel ezelőttről. A Shaffert, Jensen és La Sena lelőhelyeken (Nebraskában) és a Lowell lelőhelyen (Kansasban) David Overstreet, a Nagy Tavak Régészeti Központ (Milwaukee) munkatársa több mamutcsapdát tárt fel, néhány, tipoló­giailag meghatározhatatlan kőeszközzel, bölény- és mamutcsontokkal, melyeken vágás jelei vannak. A Schafer, Mud Lake, Fenske és Heibor lelőhelyek C-14-es eredménye 15 000–16 500 év.

A szkeptikusok még máig sem fogadják el a 14 500 évesre datált Monte Verde-i lelőhelyet a Puerto Mont városához közel, Chilében. A feltárását vezető kutató, Tom Dillehay 60 kiváló szakemberből álló csoporttal vizsgálta a lelőhelyet. A régészek gazdag organikus anyagi kultúrát ástak elő, amely a legtöbb prehisztorikus lelőhelynél a természetes pusztulás következtében hiányzik. Az egyik legfontosabb egy 60 láb hosszú ceremoniális vagy lakóépítmény, valamint fadárdák, mozsarak, ásóbotok, cölöpök és kötelek maradványaira bukkantak. Fejlett kőeszköz-megmunkálási technikájukra jellemző, hogy pattintották, csiszolták valamint retusálták is a pengéket. Monte Verde sokkal komplexebb, szociális és gazdasági szervezettséget mutat, valamint más helyi csoportokkal való kapcsolattartást is lehet valószínűsíteni, amint azt már korábban is feltételezték.

A másik oka a „Clovis-első modell” megkérdőjelezésének az, hogy Észak- és Dél-Amerika más kőeszközkultúrái majdnem egykorúak a Clovis-val, esetleg idősebbek annál. Észak-Amerika egyik legjelentősebb komplexe a nenanai, Alaszkában; a nyugati, nyelezett pengék ipara északon volt jellemző; a Goshen technológiai egység a Nagy-Alföldön. Dél-Amerikában számos kőeszközipar volt. A különböző, egyedülálló komplexumok a regionális környezeti adaptáció jellegzetességeit mutatják. A környezethez való alkalmazkodás eredménye-e ez tényleg? Mivel nagy területről van szó – Észak- és Dél-Amerika –, ezért a környezeti különbségek is nagyok. Annyira különböznek egymástól és a Clovis-tól, hogy nem lehetnek egyszerűen csak a Clovis-hagyomány helyi variációi. Némelyik annyira egyedi, hogy más fejlődési utat mutat ebben a több évezredet átölelő periódusban.

A kutatók azt is kétségbe vonják, hogy a „Clovis-modell” alátámasztható-e emberi csontváz maradvánnyal vagy más biológiai bizonyítékkal. Mostanáig kevés hangsúlyt helyeztek az újvilági csontvázmaradványokra, mert a meglévő bizonyítékok igen elszórtak. Kevesebb mint 40 emberi maradvány, többnyire csonttöredékek kerültek elő, amelyek 8000 évnél idősebbek. Az antropológusok általánosan elfogadták azt a tényt, hogy az összes paleo-amerikai egyforma kinézetű volt, olyan karakterisztikus vonásokkal, amely a bennszülött népességre emlékeztet. Újabb tanulmányok azonban megkérdőjelezik ezeket az összegzéseket.

Számítógép segítségével és új statisztikai technikával a kutatók összehason­lították az ó- és újvilági populáció koponyaméreteit. Ez alapján elmondható, hogy a korai Újvilág koponyaformái nagyon eltérőek a ma élő indiánokétól. A korai koponyáknak relatíve keskenyebb arcuk, hosszabb agykoponyájuk volt. A jobban kiemelkedő arckoponyára jellemző a keskenyebb és magasabb szemüreg. Ez a sajátosság a jelenkori észak-amerikai és szibériai bennszülött népességre is igaz.

A központi kérdés az, hogy vajon ezek a csontvázbeli különbségek az ősi és a jelenkori népesség között más genetikai kapcsolatot vagy környezeti adoptációt feltételez. Mivel igen nagy területről van szó, néhány tudós úgy véli, hogy a genetikai különbségek miatt nem lehet egyenes ági leszármazásról beszélni. A korai újvilági csontvázmaradványok földrajzilag is eltérést mutatnak. Ezek a különbségek néhol olyan nagyok, hogy néhány kutató elutasítja azt a hipotézist, mely szerint Amerikát egyetlen csoport népesítette volna be. Ők úgy gondolják, hogy az egyszeri betelepülés helyett többszöri populációmozgásról van szó, többféle – Eurázsia különböző részeiről jött – népességgel.

A Theodore Schurr molekuláris antropológus által vezetett DNS-vizsgálatok is ez utóbbira engednek következtetni. A mitokondriális DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy az ázsiai és amerinid populációk Eurázsia különböző helyéről különböző időben vándoroltak be az Újvilágba. Ezeket a mitokondriális DNS-variációkat haplocsoportoknak, „genetikai ujjlenyomatoknak” nevezik. A C és D csoport már 30 000 évvel ezelőtt is betelepülhetett Amerikába. A B haplocsoport pedig egy másik migráció 17 000–13 000 év közötti eredménye. Az X haplocsoport eredetijét csak néhányszor találták meg az észak-amerikai bennszülött indiánoknál, még kétséges, hogy miért. Ez a csoport az utolsó glaciális maximuma előtt vagy közvetlenül utána, kb. 22 000 évvel ezelőtt érkezett Amerikába. Az X haplocsoport ázsiai és szibériai eredetének teljes hiánya, ugyanakkor megléte néhány európai népesség körében, egy másik, kisebb volumenű migrációt feltételez Amerikába.

A „Clovis-emberek, mint első homo sapiensek Amerikában” elméletet meg kell változtatni, és ami ezt az elméletet felváltja, az nem lehet egyszerű teória. Kétségtelen, hogy a betelepülés nem egyszer, hanem több hullámban történt több évtízezreden át, többféle faktorú embercsoporttal. Sok kutató azon az állásponton van, hogy legalább 3 hullámban történt a betelepülés Amerikába az elmúlt 15 000 évben, sőt azt feltételezik, hogy az első betelepülők már sokkal korábban is itt lehettek.

Természetesen, jelenleg még semmilyen konkrét válasz nincs arra, hogy kik is voltak az első amerikaiak. Habár az már bizonyos, hogy az amerikai földrész betelepülésének kérdése sokkal komplikáltabb, mint ahogyan azt korábban gondolták. A „Clovis az első modell” hagyományát kutatók a tudomány legújabb eszközeit használják fel az első amerikaiak felderítésére. A modell megingása után is mindent elkövetnek a bizonytalan első amerikaiak új meghatározásához. Mielőtt még a kutatók az általános kérdésekre válaszolhat­nának – kik, mikor, hogyan és miért – több modellt kell felállítani. Több mint 70 év után még mindig nem tudjuk azt, hogy a Clovis-emberek és technológiájuk honnan származik. Még ma is sok szempontból a misztérium homályába vész mindez, mint amikor először előkerültek a leletek.

Az amerikai földrész betelepülésének kérdésére először is olyan megbízható bizonyítékokon alapuló, tudományos teóriát kell felállítani, amely össze­egyeztethető a jelenleg ismert kronológiai táblázatokban található C-14-es adatokkal. Másodszor: kulturális és biológiai magyarázatot kell szolgáltatni a különbözőségekre, melyek a modern ember és a múlt emberei között vannak. Harmadszor: fel kell vázolni a kulturális és biológiai származásról szóló magyarázatot. Az eredeti standardok betartása fontos, az adatok gyűjtésére és értelmezésére való próbálkozás miatt, és hogy az közös megegyezés alapját képezze azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogyan is települt be valójában az amerikai földrész.

 

Robson Bonnischen–Alan L. Schneider: The case for pre-clovis people (Egy elő-Clovis nép esete). American Archaeology, 2001/2002. 5. évfolyam 4., téli szám, 35–39. o.

 

Czehelszky Zsuzsanna

 

1. James C. Chatters: Ancient Encounters. Kennewick Man and the First Americans. Touchstone, New York, 200l.

2. John Mulvaney and Johan Kamminga: Prehistory of Australia. Smithsonian Institution Press. Washington, 1999.

3. American Beginnings. The Prehistory and Paleoecology of Beringia. Ed by: Frederick Hadleigh West. The University of Chichago Press. Chichago and London, 1996.