Klió 2004/1.

13. évfolyam

A keleti kereszténység Rubruk úti naplójában

A keresztény seregekre 1241 áprilisában a mongolok megsemmisítő vereséget mértek Liegnitznél és Muhinál, ami nem kevés teológusnál apokaliptikus várakozást váltott ki. A korabeli krónikások nem sokat tudtak Belső-Ázsia forrongó viszonyairól. Kevés ismeretük volt a Földközi-tenger partján élő iszlám országok által elzárt keleti egyházakról is, amelyek nemcsak léteztek, hanem egyenesen virágoztak abban az időben. Ezen a helyzeten csak a keresztes hadjáratok és mongol támadások változtattak. A keleti keresztények, különösen a szírek körében is megjelentek erős apokaliptikus várakozások. Ők a mongol katonai sikerektől a muzulmánok megjövendölt megsemmisítését várták. A változások következtében úgy tűnt, Keleten megrendült az iszlám hegemóniája. A teljesen új helyzetben a mongolok a keresztények barátainak és ezzel együtt esetleges szövetségeseinek tűntek fel a muzulmánokkal szemben. Ez a meghökkentő tény teljesen újszerű a hazai tágabb közvélemény számára. Számukra a mongolok nagyon negatív szerepben tűnnek fel. Rubruk leírása ebből a szempontból sok új elemet tartalmaz. Már 1245-ben két pápai delegáció próbálta felvenni a kapcsolatot a mongolokkal, amely közül a második sikerrel is járt. A kán tárgyalásokra hívta Európa fejedelmeit. Az esetleges összefogás célja az lett volna, hogy a két fél harapófogóként felőrölje a muzulmán seregeket. Ez azonban nem sikerült, sőt IX. Lajos egyiptomi hadjárata idején még ellenséges fogságba is került.

Ezek után francia ösztönzésre egy újabb küldöttséget állítottak össze, aminek élére Rubruk ferences szerzetes került. A küldöttség 1253. május 7-én indult el Konstantinápolyból és 1255. augusztus 15-én érkezett meg a földközi-tengeri Tripoliszba. Erről a misszióról majdnem kizárólag csak az úti naplóból származó információkból értesülhetünk. A nesztoriánusok helyzetéről már egy korábbi keleti delegáció tagjai tudósítanak. A küldöttek az út során szíves fogadtatásban részesültek a különböző káni udvarokban, de állandóan tovább küldték őket, mivel nem tartották magukat illetékesnek a megbízottakkal való tárgyalásra. Utazásukban nagy segítséget jelentett, hogy igénybe vehették a mongolok kiválóan szervezett közlekedési rendszerét.

Végül elértek Karakorumba, ahol egy fél évet töltöttek, ami alatt sikerült nemcsak a különféle szokásokat, hanem mindenekelőtt a különböző vallásokat is közelebbről megismerni. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati kereszténység látóköre bővüljön. Rubruk szeretett volna még a térítés végett maradni, de a nagykán ezt nem engedélyezte. Visszafelé jövet Akkonban pihente ki fáradalmait, és vetette papírra visszaemlékezéseit, amely kora belső-ázsiai viszonyairól ad felvilágosítást. Ő volt az, aki elsőként írta le a Don és a Volga folyását és cáfolta meg, hogy a Kaszpi-tenger az óceán része volna. Karakorum és Mongólia mellett elsőként írt Koreáról. Geográfiai és etnológiai feljegyzései között különös figyelmet fordított a közép-ázsiai iszlámra, a lámákra, a buddhistákra és nem utolsó sorban a keresztény felekezetekre, különösen a nesztoriánusokra.

A mongolok főszállásához közeledve Rubruk találkozott a megosztott keleti kereszténység egész spektrumával: görögökkel, oroszokkal, néhány latin rítusú katolikussal, akiket a mongolok hurcoltak el, manicheusokkal, örményekkel és végül a legnagyobb felekezettel, a nesztoriánusokkal. A nesztoriánusok, vagy a keleti egyház, ahogy magukat nevezték, már az V. században kiterjedt missziós hálózatot építettek ki Ázsiában. Ennek a missziónak előfeltétele volt a fejlett kereskedelem, amely mintegy szálláscsinálója volt a misszionáriusok tevékenységének. Nem ritkán kellett szembe nézni a szinkretizmussal, mégis a keleti egyház gyors területi terjeszkedése meglepő jelenség. Például 781-ben a nesztoriánus pátriárka a számos türk keresztény számára saját metropolitát szentelt fel. Mindez akkor történt, amikor az iszlám is terjeszkedett. Egyidejűleg felmerült az is, hogy Tibetnek és Kínának is legyen ilyen egyházi méltósága. Ennek bizonyítéka a Kína közepében, Sensi tartományban található emlékoszlop, amely keresztények jelenlétéről tesz tanúbizonyságot.

Rubruk utazása folyamán mindenütt találkozott olyan nesztoriánus keresztényekkel, akik – mint például az egyik mongol fejedelem titkára – befolyásos pozícióban voltak. Az utazó nagy hasznát vette nyelvtudásuknak, hiszen az eredetileg latin nyelvű levelét ők fordították le szírre és arabra. Tolmácsként ők magyarázták el a mongol fejedelemnek az ajándékba hozott evangélium alapján Jézus életét. A Balhas-tó közelében szintén találkozott egy nagyobb nesztoriánus gyülekezettel, ahol megdöbbenésére a liturgia még mindig a régi szír nyelven zajlott. Az ujgurok szomszédos országáról az írta, hogy nagy része nesztoriánus. A muzulmán, de a buddhista befolyás is jelentős. Megemlítette még, hogy a tatárok átvették az ujgur írást, ami bizonyos mértékben hasonlít a régi perzsához, és ezt majdnem minden nesztoriánus ismeri. A tolmács nyelvi hiányosságai miatt csak nehezen tudott egy buddhistával értekezni. Így csak keveset tudott meg a buddhista hitvilágról, és arról, hogy ők miért nem tartják lehetségesnek az Isten emberré tételét.

A ferences bővebben emlékezik meg feljegyzéseiben a kínai nesztoriánus kereszténységről. Azt írja, hogy az ujguroknál egész falvak keresztények. Ide tette a legendás János pap országát is. Kína belsejében számos jelet talált a szinkretizmusra, illetve panaszkodott a különféle vallási visszaélésekre. Bár megfigyelései nem mentesek a polemizálástól, kritikája sok ponton megegyezik a nesztoriánus forrásokkal. A sokak által nem értett szakrális nyelv emlékeztette Rubrukot a latinra. De másrészről éppen a szír egyházi nyelv volt az a kötelék, ami a Távol-Kelet közösségeit Mezopotámiával összekötötte. Éppen ezért kellett IX. Lajos levelét szírre is lefordítatni.

A szóvá tett többnejűség a mongolok körében igen elterjedt volt. Így az egynejűséghez való visszatérés sok esetleges áttérő számára akadályt jelentett. Voltaképpen az iszlám sikere nem utolsó sorban azzal függött össze, hogy ezt nemcsak hogy nem tiltotta, hanem kifejezetten el is fogadta. A szigorú böjti előírások komoly gondokat okoztak egy olyan területen, ahol alapjában véve nem igen ismerik a növényi táplálékot. Maga Rubruk írja, hogy gyakran nem tudta betartani a pénteki böjtöt. Ez az ortodoxok számára is probléma volt, hiszen híjával voltak egy pontos naptárnak.

Sokan alig tudtak valamit a kereszténységről. A nagy távolságok is szerepet játszottak abban, hogy az ismereteik igen hiányosak voltak. Az utazó helytelenítette a bigámiát és a klerikusok között fellelhető házasságot is. A szinkretizmus nem csak a nesztoriánusok között volt megfigyelhető. A mongolok is többféle vallást gyakoroltak egyszerre. Ebben a keresztény rítusoknak (pompás kereszteléseknek, körmeneteknek) nagy volt a vonzereje. Rubruk szerint a mongolok a legfőbb lényt többféleképpen tartották megközelíthetőnek, ezért vehették át tényleges áttérés nélkül, például a kereszt tiszteletét. Hasonlóképpen alkalmazkodtak a nesztoriánusok, amikor a sámánista megtisztulási rituálékat szír zsoltárok éneklésével „keresztényesítettek”.

A nesztoriánusok mellett megjelentek Közép-Ázsiában a XIII–XIV. században a latin rítusú keresztények is, nem kisebb igénnyel, minthogy a római egyház minden egyház feje. Hogyan alakult a keresztény felekezetek egymás közti viszonya? Először is le kell szögezni, hogy a nesztoriánusok minden eredményük ellenére csak kisebbséget alkottak. Karakorumban 12 buddhista templom mellett, két mecset és egy keresztény templom volt található. A nesztoriánusok voltak Keleten többségben, de az örmények is komoly szerephez jutottak. A legnagyobb ellenfél az iszlám volt, amely komoly pozíciókkal rendelkezett Közép-Ázsiában. A mongolok egyformán kezelték a különböző vallásokat. A nesztoriánus befolyás legerősebben a nagykán számos felesége révén jelentkezett, akik támogatták tevékenyen egyházukat és aktívan részt vettek a karitatív munkában.

Az egyes felekezetek közti feszültségek nem maradtak el. Legerősebben dogmatikai alapon az örmények és a nesztoriánusok között volt jelen. A latinok ebben a dogmatikai vitában inkább középen helyezkedtek el. Jellemző, hogy Rubruk állandóan a kiegyezésre törekedett. Ő minden további nélkül celebrált örmény vagy nesztoriánus oltároknál. Többször is részt vett a mongolok táborában nesztoriánus keresztelésen. Többször segítették ki liturgikus eszközökkel egymást. A vallási unió valóban közel állt. Leír egy esetet, amikor saját hitbeli atyafi híján ő maga adta fel egy nesztoriánus szerzetesnek az utolsó kenetet. A pápai primátus mellett nem talál vitás kérdést velük. Részt vesz körmenetükben is, amit a nagykán engedélyezett, mely a muzulmánok felháborodását váltotta ki.

A nagykán 1254 májusában vallási disputát rendezett a buddhisták, a keresztények és a muzulmánok között. Bár a ferences beszédét minden ellenvetés nélkül meghallgatták, senki sem tért keresztény hitre. A vitát lezárásként általános tivornya követte.

Rubruk úti beszámolója a XIII. századi keleti szír egyházat a legnagyobb kiterjedésében és hatalmának teljében mutatja be. Egy generációval később már a pápát és az európai fejedelmeket kérik segítségül a szorongatott helyzetben lévő keletiek. 1295 után az iráni Ilkán dinasztia megalakulásával a közel és távol keleti nesztoriánusok és más keresztény közösségek számára a hanyatlás mind máig tartó folyamata kezdődik el. Sok keresztény a hitehagyás és a mártírium között választhatott. A mongol birodalom hirtelen szétesésével az általuk védett kereskedelmi utak, mint a kínai nesztoriánusokhoz vezető kapcsok megszűntek, elvágva őket Mezopotámiától. A nesztoriánusokat különösen sújtotta a Közép-Ázsiát 1337 és 1339 között pusztító pestis. A mongolok 1368-as bukásával a hatalomra került Ming-dinasztia szembefordult minden idegen dologgal, így a keresztény gyülekezetekkel is. Ettől az időponttól kezdve nem hallunk európai tudósításokban kínai nesztoriánus keresztényekről többé. A súlypontok áthelyeződtek a kereszténységen belül. A misszió most már tengeren keresztül indult ki Nyugatról.

Peter Bruns Rubruk útjáról szóló cikkének jelentőségéről összegzésként azt lehet megállapítani, hogy nagyon értékes információkkal szolgál nemcsak a keleti kereszténységről és Ázsia népeinek és vallásainak egymás mellett éléséről, hanem a korabeli világpolitikáról is. Az útinaplót Anastasius van den Wygaert részletes kommentárjával 1929-ben jelentették meg latinul, de készült azóta több német és angol fordítás is.

Peter Bruns: „Doch wegen der Ehre des Kreuzes standen wir zusammen…” Östliches Christentum im Itinerar des Wilhelm von Rubruk (1253–1255) („Mégis a kereszt dicsősége miatt összetartottunk…” A keleti kereszténység Rubruk útinaplójában, 1253–1255) Zeitschrift für Kirchengeschichte 2002/2. 147–171. p.

Kovács Teofil