Klió 2004/1.

13. évfolyam

A városokba irányuló paraszti migráció a virágzó középkorban

A tanulmány a vidékről a városokba irányuló középkori paraszti mobilizáció kérdésével foglalkozik, s elsősorban arra koncentrál, hogy volt-e szerepe a városoknak a vidékre gyakorolt elszívó hatásának a robotoltató földesurasági rendszer megszűnésében, a paraszti személyi függőség megszűnésében és a telekhez kapcsolódó járadékfizetés elterjedésében. Egyfajta régi, szinte toposszá vált álláspont szerint a robotkötelezettségű, személyileg függő parasztok városokba szökése, e jelenség tömegesebbé válása nagymértékben szerepet játszott a robotoltató nagybirtokrendszer megszűnésében, s annak járadékszedő rendszerré történő átalakulásában. Kétségtelen, hogy a XII. századdal kezdődően Európa nagy részén a földesúri rendszer fejlődése olyan irányt vett, amelynek során a földesúr fokozatosan felszámolta saját kezelésű birtokait, s a paraszti telkek alapján kiszabott járadékok élvezőjévé vált. A szerző azonban széles körű forrásvizsgálatra alapozva úgy véli, hogy a nagybirtok strukturális átalakulása gazdaságossági kérdés volt, s nem függött össze a városokba szökés vagy menekülés jelenségével. Idézi például Maursmünster apátjának, Adelonnnak 1117-ben kelt egyik levelét, amelyben az apát arról döntött, hogy a robotszolgáltatást annak gazdaságtalan mivolta miatt megszünteti, illetve rendszeres cenzusfizetéssé alakítja át. Joggal feltételezhető, hogy az apát nem ad hoc jelleggel hozta meg e döntését, hanem a kolostorirányítás hosszú tapasztalatai alapján. A XIII. században már a földesúr saját kezelésében maradt földeken is egyértelműen előnyösebb és gazdaságosabb volt a bérmunka alkalmazása a robot helyett.

A városalapítások többsége Európában a legkorábban a XII–XIII. századra tehető, azaz némileg később, mint ahogyan a robotoltató nagybirtok elkezdett átalakulni járadékszedővé. 1125-ben például Németországban kb. 30 nagyobb város volt, átlagosan 1000–5000 lakossal, és több száz kisebb piacközpontú település (200–1000 lakossal). Két évszázaddal később, 1320-ban már 50 nagyobb, 5000-nél több lakosú város volt, kb. 200 közepes nagyságú (2000–5000 lakos) és mintegy 3750 kisebb (200–1000 lakos). A városok számánál azonban fontosabb a növekedési ráta. Míg a XIII. században Németországban évtizedenként 50-200 új városalapításra került sor, addig a XII. század második felében csak 12–20 volt évtizedenként, a XII. század első felében pedig ez az érték egyértelműen 10 alatt volt. A XIX. század romantikus jogtörténeti szemlélete, miszerint „a városi levegő szabaddá tesz” – s amely toposzként a jelenkorra is átöröklődött – a virágzó középkor differenciált világához képest idealizált felfogást jelentett. Lényegében megválaszolatlan az a kérdés, hogy milyen társadalmi rétegekhez tartoztak, milyen származásúak voltak a városokba vándorló emberek. A történeti irodalomban többnyire az a nézet a meghatározó, hogy a XIII. században elsősorban csak azok költöztek a városokba, akik nem rendelkeztek földdel, míg a XIV. században a korszakban jelentkező agrárkrízis kényszerítette nagy számban a parasztokat a vidék elhagyására. A szerző az 1450–1550 közötti időszakban Nördlingen, Esslingen és Schwabisch Hall esetében történt bevándorlásról szóló kutatásokból kiemeli, hogy az újonnan városlakókká váltaknak több mint a fele városi származású volt, azaz más városokból költöztek el, s csak kisebbik hányaduk (kb. 41–45 százalék) volt vidéki iparos vagy földműves. 1311 és 1350 között Frankfurt am Mainban 173 új polgárt regisztráltak. Közülük csak 25 olyan volt, aki korábban mezőgazdasággal foglalkozott. Ez az újonnan polgárokká váltaknak csak 15 százalékát jelentette. Dortmundban 1295-1350 között 10 egykori gazda tűnt fel (2,9 százalék) és 337 egyéb foglalkozású. Soest-ben 1302–1449 között 59 mezőgazdasággal foglalkozó, újonnan városlakóvá vált ember élt (9 százalék) és 569 egyéb mesterséget űző. Az egyes városok szociális összetételére vonatkozó részletes kutatások alapján a szerző úgy véli, hogy a városokba történő bevándorlás, betelepülés nem, vagy csak nagyon kis mértékben járt a korábban űzött, eredeti foglalkozás feladásával.

A vizsgált korszakban, azaz döntően a XIV. században az új polgárok aránya a korábbi polgárok számához viszonyítva a következőképpen alakult: Frankfurt am Mainban (1311–1350 között) 176:1170, Dortmundban (1295–1350 között) 37:1267, Soestben (1302–1449 között) 509:5655. Az 1302–1448 közötti időszakból származik a nürnbergi új városi lakosok névjegyzékét tartalmazó összeírás. 1381 és 1400 között az összlakossághoz képest az új városi lakosok aránya kb. 10 százalék volt. Az összeírás három nagyobb csoportjukat különböztette meg: a belváros (vagy óváros) gazdag polgárait, az elővárosok kézműveseit és a teljes polgárjog nélküli napszámosok, bérmunkások, szolgálók stb. körét. A nürnbergi névjegyzék arról tanúskodik, hogy a középkori városoknak általában nem állt érdekében nagyobb számban paraszti sorból származókat befogadniuk, ellenben keresték a kézműveseket, iparosokat, akiket azután még számos helyi kedvezményben is részesítettek. A városok tehát korántsem jelentettek a vidéki népességnek akkora vonzerőt, egzisztenciális biztonságot, lehetőséget, ahogyan azt a történeti irodalom hosszú ideig állította. Ennek igazolására a szerző Werden apátságának a példáját idézi, melynek birtoka a XI. század elején 40 Fronhofból (azaz paraszti robotoló gazdaságból) állt. Volker Stamm számításai szerint, ez összesen kb. 1600 függő helyzetű személyt jelentett. A XII–XIII. század folyamán mintegy 200 azonosítható személyből 45 vándorolt valamelyik városba (22 százalék), s 155 fő (78 százalék) más falvakba, uradalmakba, ahol telepesként talált kedvezőbb életlehetőségeket.

Volker Stamm: Gab es eine bäuerliche Landflucht im Hochmittelalter? Land-Stadt-Bewegungen als Auflösungsfaktor der klassischen Grundherrschaft. In: Historische Zeitschrift, 276. kötet, 2. füzet, 2003. április, 305–322. o.

Pósán László