Klió 2004/1.

13. évfolyam

Idealizmus és imperializmus: Kállay Benjámin konföderációs törekvései és a Monarchia külpolitikája 1868–1875 között

Jelena Milojković-Djurić a szerb történelmet és a nagyhatalmak Balkán-politikáját tanulmányozza a XIX. század második felében. Jelen munkája Kállay Benjámin politikai karrierjének megindulásával és történészi tevékenységével foglalkozik. Különösen értékessé teszi tanulmányát, hogy kifejezetten szerb szemszögből vizsgálja a diplomata elképzeléseit és politikusi erényeit. Kállay egyike a Monarchia azon kevés diplomatájának, akikről a balkáni államok a múltban is és a jelenben is pozitívan nyilatkoznak. A szerző többször is hangsúlyozza, hogy a diplomata erősen kötődött a szerb néphez, és Kállay mindenütt kedvező színben tűnik fel.

A politikai helyzet, mely lehetőséget adott Kállay szerepvállalására, nem volt könnyű. Garašanin és Mihajlo Obrenović meggyilkolása véget vetett az első Balkán Szövetség realizálásának, a Balkánon újrarendeződtek az erőviszonyok, ebből az 1867-es kiegyezés révén kibékült osztrákok és magyarok sem akartak kimaradni. Érkezésekor azonban még nem lehetett tudni, hogy Szerbiában mit hoz a jövő.

Kállay Benjámin a kiegyezést követően, még Mihajlo regnálása alatt, 1868 márciusában kapta meg konzuli kinevezését Belgrádba, és 1875-ig ott tartózkodott. Feladatául azt kapta, hogy biztosítsa a szerbeket a Monarchia jóindulatáról, illetve, hogy csökkentse a pánszláv agitációt és az orosz befolyást, valamint, hogy lebeszélje a szerbeket Jugoszlávia létrehozásáról. Feladatához tartozott a szerbek meggyőzése arról, hogy a Monarchiának nem áll szándékában annektálni Bosznia-Hercegovinát és az, hogy Szerbia még orosz rábeszélésre se lépjen fel támadólag Törökország ellen. Maga Beust külügyminiszter erősen tartott a szlávok ébredő nemzeti öntudatától – egyáltalán a szláv államok függetlenségi törekvéseit sem pártolta –, és ellene volt az egységes szláv állam kialakulásának, különösen, ha az Bosznia-Hercegovinát is magában foglalja. Ezért is különös, hogy választása az eltérő elképzelésekkel rendelkező Kállayra esett, aki mind neveltetése, mind a magyar politikusokkal való kapcsolattartása miatt más irányt képviselt, ami különösen Beust bukása után vált érezhetővé. Mindamellett felettese utasításait mindig pontosan végrehajtotta.

Kállay politikai pályáját és elkötelezettségét erősen meghatározta, hogy apja halála után – ötéves korától – szerb származású édesanyja nevelte, és Táncsics Mihály volt a tanítómestere. Kállay kitűnően megtanult szerbül – elődje a konzuli poszton nem beszélte a nyelvet –, ismerte az angolszász liberalizmus klasszikusait – J. S. Mill legfontosabb művét lefordította és saját előszóval látta el. Mindezen túlmenően befolyásolta 1848–49 élménye – anyja és Táncsics révén – és a Dunamenti Konföderációt, a magyar–szerb–román szövetséget tartotta a békés egymás mellett élés és egyben a magyar vezető szerep biztosítékának. Ez meghatározta politikai magatartását is. A szentendrei szerbek hamar befogadták, s bár 1865-ben nem sikerült – 26 évesen – bejutnia az országgyűlésbe, de a politikai elit – különösen Andrássy – felfigyelt rá. A gróf támogatása minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy megkapta a belgrádi konzuli pozíciót.

Mihajlo Obrenović hamar bizalmába fogadta a diplomatát, erről Kállay naplójának részletei tanúskodnak. Kilenc nappal érkezése után a déli vasút kapcsán a konzul biztosította a fejedelmet, hogy a magyar miniszterelnök, Andrássy azt óhajtja, hogy Szerbián keresztül és ne Bosznián át épüljön meg a déli vasút, mert az előbbi a természetesebb és rövidebb út. Mihajlo úgy vélte, hogy Zichy Ödön azért ragaszkodik a hosszabb boszniai úthoz, mert a török kormány 25 ezer frankot ajánlott kilométerenként. A fejedelem irreálisan magasnak tartotta az összeget, de hajlandó volt 15 ezer frankig elmenni, ha szerb területeken épül meg a vasút. A konfliktus megerősítette Kállay helyzetét, aki a szerbek pártját fogta.

A fejedelem a pánszláv ideológiát abszurdnak tartotta, amely hazájában nem játszik szerepet. Kállay is a pánorosz elképzeléseket tartotta veszélyesnek. Mihajlo azonban a nyugati hatalmakkal is szeretett volna együttműködni, az oroszoknak ugyan hálás volt a szerb felkelésben játszott szerepük miatt, de ellenezte a pánszláv mozgalmakat.

Kállay már 1868-ban találkozott Milivoje Blaznavac szerb politikussal, az egyik meghatározó egyéniséggel, aki hasonlóan a követ elképzeléseihez, a balkáni szláv államok egyesítését tűzte ki célul. Míg Kállay a magyar–szerb–román konföderációban a magyaroknak juttatta volna a vezető szerepet, addig Blaznavac a Balkánon a szerb akaratot kívánta érvényre juttatni, jóllehet mindketten elhallgatták, hogy kinek szánják a vezető szerepet. Mivel biztosította a konzult, hogy Bosznia-Hercegovina nem szerepel tervei között, Kállay nem tartotta a Monarchiára veszélyesnek a szerb tevékenységet.

A konzul felismerte, hogy a szerbek legfontosabb célja a nemzeti függetlenség, és ennek elérésében számítottak a Monarchia segítségére is. Úgy vélte, hogy a Monarchia segítsége megakadályozhatja az orosz befolyás erősödését. Beust ellenezte a segítségnyújtást, de Andrássy támogatta Kállay elképzeléseit, aki így belecsöppent a külügyminiszter és a magyar miniszterelnök közötti harcba. A konzul ekkor már eljutott odáig, hogy elismerte a szerb igények jogosultságát Bosznia egy részére. Mind Kállay, mind Andrássy abban reménykedtek, hogy ilyen feltételek mellett a szerbek hajlandók aláírni a kereskedelmi szerződést, amely utat nyitott volna Kállay elképzeléseinek megfelelően a gazdasági integráció felé. A Monarchia külpolitikájában azonban nem volt helye a konföderációnak, a szerződésben főként gazdasági érdekeik érvényesítését látták elérendőnek.

A diplomata elképzeléseinek megvalósulását hátráltatta, hogy meggyilkolták a fejedelmet. A belpolitikai fordulatról Milojković-Djurić nem ad beszámolót, mint ahogy arról sem, hogyan vélekedett minderről a konzul, illetve befolyásolta-e az esemény az elképzeléseit. Kállay tevékenysége mindenesetre 1870-ben ismét megélénkült. Meglátogatta Jovan Ristić szerb politikust, az egyik régenst – a másik Blaznavac volt –, és közölte, hogy a nagyhatalmak követei napirendre tűzték Bosznia-Hercegovina sorsának rendezését. A francia Engelhardt és az orosz N. P. Siskin egyaránt felajánlották segítségüket a rendezésében. Az 1868 után megélénkülő politikába ezzel a többi nagyhatalom is beleavatkozott. Kállay ezért külön megállapodásra törekedett a szerbekkel.

A következő megállapodásra jutottak: ha Szerbia konfliktusba keveredik a Portával, erről köteles tájékoztatni a Monarchiát, mely semleges marad. Ha a Monarchia keveredik háborúba Oroszországgal, a szerbek megőrzik semlegességüket. Cserébe megkapják Bosznia nagyobb részét, a Monarchia viszont megszállja a Neretva-Vrbas vidéket. Milojković-Djurić véleménye szerint Kállay úgy vélte, ezzel akár két célt is elérhet: egyrészt eltávolítja a szerbeket az oroszoktól, másrészt pedig megosztja a szerbeket és a horvátokat, nagy szolgálatot téve a magyar politikusoknak. Bosznia versengésre készteti majd a két nemzetet, megakadályozva a belső konszolidációt és a magyarellenes propagandát. Ezzel együtt a szerb-horvát együttműködést feltételező jugoszláv idea is kudarcba fullad. Blaznavac halála, majd Ristić belpolitikai kényszerből táplálkozó lassú oroszbarát fordulata, a szerb-török háború elmaradása és nem utolsósorban a még hivatalban lévő Beust ellenállása meghiúsították az elképzelést. Kállay ettől kezdve a történetírói, történészi mesterség felé fordult, továbbra sem feladva a Duna-menti Konföderációról szóló elképzeléseit, mely szerinte továbbra is a legjobb geopolitikai formáció lenne a Balkán-félsziget számára.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért egyre erősebb támadások érték – a tanulmány szerzője nem sokat foglalkozik ennek magyarázatával, számára Kállay személyisége és történészi munkája sokkal fontosabb. 1872-ben, Beust bukása után a Neue Freie Presse azzal vádolta, hogy nem segíti elő a jó kapcsolatok fenntartását Szerbiával. A dzsentri Kállay a lap szerint a magyar politikai elit érdekeit képviseli, és ebből adódott, hogy a szerbekkel való viszony megromlott, mert a magyar politikusok a saját birtokuknak tartják a Balkánt. Kállay már csak azért sem vihette sikerre diplomáciai feladatát, mert a balkáni gazdasági-politikai közösség tervén keresztül ő a magyar aspirációk legnagyobb támogatója, vélekedett a lap.

Kétségtelen, hogy Kállay továbbra is jó viszonyban volt az immár külügyeket irányító Andrássyval, de a támadások alaptalanok, igazságtalanok voltak, és az osztrák fél csalódottságát tükrözték. A lap nyilvánvalóan nem akarta vagy nem tudta megkülönböztetni Kállay idealizmusát és politikai lépéseit a magyar politikusok burkolt céljaitól. Hiába tárgyalt tovább Kállay Czartoryski nyomdokain haladva a balkáni konföderációról, a nagyhatalmak nem támogatták ezen elképzeléseit, mint ahogy Bécs sem. 1875-ben kérte visszahívását, majd bekapcsolódott a magyar politikai életbe országgyűlési képviselőként.

Az országgyűlés tagjaként ellenezte a többség által 1877–78-ban követelt és megszavazott törökbarát politikát, mely azért tartotta szükségesnek Törökország létét, mert feltartóztathatja az orosz előretörést. Kállay válaszában kifejtette, hogy nem sok reményt fűz a török alkotmányos reformokhoz, és hogy Szerbia megnyerése éppúgy Oroszország befolyását csökkentené. Beszéde közben többen „moszkovitának” titulálták. Ez az esemény nyilvánvalóvá tette, hogy Kállay semmiképpen sem lehet a magyar politikai és gazdasági érdekek szálláscsinálója, mint ahogy a Neue Freie Presse vélte, hiszen szemben állt politikus társainak nagy részével. Az viszont igaz, hogy elképzelése a konföderációról hosszú távon az osztrák-magyar kötelékek lazulásához vezetett volna, akár gazdasági, akár politikai együttműködés jött volna létre a magyar, a román és a szerb fél között – ezt Andrássy is tudta, mégsem vonta meg bizalmát Kállaytól. Azt Kállay is látta, hogy Magyarország az adott szituációban nem válhat ki a Monarchiából, bármiféle konföderáció tehát csak a teljes Monarchia bevonásával jöhetett volna létre, ami csökkentette a balkáni államok lelkesedését, hiszen gazdaságilag nem voltak versenyképesek. A konföderáció viszont a trialista átalakulással egyenértékű lett volna, amitől a magyar politikai elit viszolygott, ezért is utasították el Kállay elképzeléseit. Amennyiben az együttműködés akár csak gazdasági síkon is létrejött volna, az igen érdekes kérdéseket vetett volna fel a Monarchia, illetve az osztrák fél gazdasági szerepével kapcsolatban. Kállay idealizmusa tehát kényszerpályán találta magát.

A sors furcsa fintora, hogy legyőzve magyar politikai ellenfeleit, de eltemetve álmait a konföderációról, úgy került újra kapcsolatba Balkánnal, hogy azt a Boszniát kellett irányítania, amit a szerbeknek szánt, tevékenységével pedig – a magyarok trialista átalakulástól való félelme miatt – az osztrák–magyar kapcsolatok megerősödését, és a szerb-magyar viszony megromlását segítette elő akarva-akaratlan. A „konföderáció” igencsak csonka formában jött létre, ami ellentétben volt fiatalkori idealista törekvéseivel.

Jelena Milojković-Djurić: Benjamin Kállay. Consul and historian. (Kállay Benjámin, a konzul és történész) In: East-European Quarterly, XXXVI. 2003/I. 417–440. o.

Demeter Gábor