Klió 2004/1.

13. évfolyam

Az orosz parasztgazdaságok modernizációja, XIX. század vége – XX. század eleje

D. V. Kovaljov a tanulmánya elején jelzi, hogy Sztolipin reformja és később a NEP keretében lezajlott agrárinnováció máig vitatott a történészek körében. Kiemeli azt is, hogy már az 1917 előtti húsz évben kardinális változások jellemezték az orosz falut. A megnövekedett kereslet, a kedvezőtlen talaj- és klimatikus viszonyok és a földszűke ellenére, elősegítette a mezőgazdasági termelés intenzívebbé válását és a piaci körülményekhez való alkalmazkodást a többnyomású vetésforgó aránylag gyors elterjedésével. Kovaljov szerint a kortárs zemsztvo-statisztikusok, majd nyomukban A. M. Anfimov és P. N. Zirjanov nagy forrás­anyaggal dolgozva, a paraszti faluközösséggel kapcsolatos gazdasági és szociális változásoknak csak egy részét tárták fel. Egészében máig nem tanulmányozták eléggé az oroszországi nem fekete földű régió agrártechnológiai változásainak dinamikáját, a gazdasági ágak közötti kapcsolatokat és az előzők hatását a települések életére. A szerző kifejti, hogy a moszkvai kormányzóságot azért is érdemes kutatni, mivel a források itt a legteljesebbek, és a terület élen járt az agrárinnovációban.

A XIX. század utolsó évtizedeiben a földszűke, az extenzív agrotechnikával járó alacsony termékenység és a növekvő népsűrűség sürgetővé tette a többnyomású vetésforgó bevezetését. A lóhere vetésével elkezdődhetett a trágyázásos talajerő-visszapótlás, a takarmányhiány megszüntetése, és mind a földművelésben, mind az állattenyésztésben a produktivitás növelése. Figyelemre méltó, hogy a szerző rámutat (lásd a 179. o. táblázatát), hogy a fűvetéses rendszer meghonosításában a XIX–XX. század fordulóján az agronómusokon kívül milyen nagy szerepet játszott a magángazdaságok és a szomszédos települések példája. A faluközösség (az obscsina) nem mindig akadályozta a modernizációt. Sőt, pl. a XX.  század elején már N. P. Oganovszkij kifejtette, hogy ha a közösség nagyobb része úgy akarta, áttérhettek a rendszeres fűvetésre. Az obscsina anyagi segítséggel, a kezesség vállalásával és a kevésbé tehetős parasztok szövetkezésének támogatásával elősegítette a vetőmag beszerzését. Kovaljov kiemeli, hogy 1892-ben a volokolamszki járás egyes településein már a legracionálisabb vetésrendszerek terjedtek el. A szerző – főleg a Moszkva környéki terület archív forrásai és a zemsztvo-statisztikák alapján – arra is rámutat, hogy a faluközösségek földújrafelosztásainak intenzitása és módosulása kapcsolatban állt a paraszti földművelés intenzifiká­lásának elősegítésével. A XIX–XX. század fordulóján, miközben új művelési rendszerekre tértek át, a földterület növelése érdekében az újraosztásokkor a hosszú időre idénymunkára eltávozott obscsina-tagokat már nem vették figyelembe. A tejgazdaságok növekvő takarmányszükséglete és a parasztgazda­ságoknak a piaci viszonyokhoz történő alkalmazkodása elősegítette a négy-, hat-, nyolcnyomásos fűvetéses rendszerek elterjedését. Ezek a gyakran paraszti kezdeményezésű szisztémák magasabb és stabilabb termelékenységet tettek lehetővé.

Később A. V.Csajanov a Moszkva környéki többnyomásos vetésforgóval kapcsolatban rámutatott, hogy paraszti kezdeményezésre és szervezésben jött létre. A reformimpulzus tehát lentről, a vállalkozó parasztságtól és nem fentről, a későbbi zemsztvo-agronómusoktól származott. 1898 és 1909 között mind a moszkvai kormányzóság faluközösségei számát, mind osztásföldjük arányát tekintve jelentősen nőtt a többnyomású fűvetéses rendszerre áttértek százalékos gyarapodása. Az 1890-es évektől a többnyomásos vetésforgó a kormányzóság keleti részein is kezdett terjedni, Sztolipin reformjakor pedig már általánossá vált. Kovaljov rámutat azonban, hogy a keleti területeken a fő jövedelemforrás nem a mezőgazdaság volt. A leglényegesebb viszont, hogy a Moszkva környéki többnyomásos faluközösség ekkor már tömegjelenség lett. Még jobban előrehaladt az 1906.nov. 9-i rendelet szerint az obscsinából kivált (tanya- és irtásföldű) gazdaságokban a többnyomásos rendszerre való áttérés, ami 42,9 és 60 százalék között mozgott a tanyások körében, és ez kiterjedt a közepes és a kis földterülettel rendelkező gazdákra is.

Egyes kutatók szerint Sztolipin agrárreformja éveiben a többnyomásos vetésforgóra való áttérés drasztikusan csökkent. Kovaljov úgy véli, az adatok ezt nem támasztják alá. A szerző szerint inkább arról van szó, hogy a fenti folyamat összefüggött a portánkénti birtoklásra való áttéréssel, másfelől pedig a korabeli dokumentumokban erősen csökkentve tükröződött a földfelosztással modernebb vetésrendszert bevezető obscsinák száma. Az agrárinnovációban kétségkívül volt visszaesés, de 1912 és 1916 között (részben a világháborús években) már jelentősen nőtt a többnyomásos vetésrendszerbe bekerülő földmennyiség. A korszerű szisztémákra való áttérés általános mezőgazdasági progressziót tükrözött. Jellemző az is, hogy a Moszkva környéki területen 1909~től az irtásföldű egyéni gazdaságok 82 százaléka jött létre egész települések földjének felosztásával. A többnyomásos fűvetéses rendszert nem közvetlenül a zemsztvók, hanem maguk a parasztok honosították meg. Az 1892 és 1914 közötti fejlődési dinamika ugyan ingadozásokat mutat (181. o.), mégis a vizsgált régióban az első világháború kezdetére a faluközösségek több mint harmadában honosodott meg a haladó, többnyomásos rendszer, megelőzve ezzel az ország központi és északnyugati részeit. Megjegyzendő az is, hogy a legintenzívebb piaci kapcsolatokkal rendelkező járásokban a többnyomásos vetésforgóra áttért települések aránya megközelítette az 50 százalékot, és így az ottani parasztság gazdaságaiban nőhetett a termelékenység. (Az előbbiekre lásd az 1. táblázatot és a 182. o. adatait!). Új típusú agrárfejlődés bontakozott ki. 1917-ben már kb. 7 százalékkal nőtt a vetésterület. Megjelentek az intenzív és szakoso­dott mezőgazdasági árutermelés körzetei.

1917 forradalmi zűrzavarában és a rendkívüli agrárpolitikai intézkedések közepette a fenti haladó tendenciák nem bontakozhattak ki. A hadikommunizmus éveiben csökkent a többnyomásos vetésforgóban gazdálkodó települések száma. A haladó agrárfejlődéshez a parasztgazdaságok – az élelmiszerpiac megváltozásával és a földhasználat stabilizálódásával – 1923-tól tértek vissza. 1924-ben már újra sok település tért át a többnyomásos vetésforgóra, miközben a tervszerűtlenség, a vetőmaghiány és a régi módszerekhez való ragaszkodás akadályozta is a korszerűsítést. Kovaljov kiemeli, hogy a Moszkva környéki régió korabeli szántóföldi növénytermesztését a magas fokú racionalizáltság jellemezte. Egészében az 1920-as évek közepére a kormányzóság településeinek kb. 40 százaléka (a paraszti szántóföld csaknem 42 százalékával) tért át a többnyomásos vetésrendszerre, amiből azonban a leghaladóbb (ötnyomáson felüli) szisztémák csak a földek 4-6 százalékát tették ki. V. P. Danyilov és N. P. Noszov a moszkvai kormányzósági levéltári adatok alapján tovább árnyalták a fenti képet. Eszerint a többnyomású vetésterület döntő részben a Központi Ipari Régióban, Nyugat-, Északnyugat-Oroszországban összpontosult. Ráadásul az akkori agrárpolitikában a faluközösségekkel és az egyéni gazdákkal szemben előnyt élveztek a kollektív gazdaságok. Az előzőek ellenére az obscsinai földeken is elterjedtek az intenzív művelési rendszerek. A többnyomásos vetésforgó 1926-ban az elemzett kormányzóság faluközösségi földhasználatú településeinek 70, míg az egyénileg gazdálkodók 64 százalékát fogta át.

Lényegesnek véljük, hogy az egyértelmű adatokkal kapcsolatban Kovaljov milyen korrekciókra hívja fel a kutatók figyelmét. Egyrészt a faluközösségeket teljesen, míg az egyéni gazdaságokat csak részben vették számításba, másrészt a portánkénti magángazdálkodóknak a modernebb művelési rendszerekre egyszerűbb volt áttérni, mint a földközösségieknek. Az előbbi folyamatot akadályozta a periodikus vetőmaghiány, amit az 1920-as évek második felében a központosított osztály alapú agrárpolitika az obscsinák irányában elviselhetetlenné tett. A természetes erőforrások (a kis termékenységü talaj, a földszűke) korlátozottsága a parasztságot gazdaságának intenzifikálása irányába mozdította el. Az utóbbi azonban csak a NEP-el együtt járó élelmiszerkereslettel indulhatott meg. A NEP-re való áttéréssel a többnyomásos vetésforgó gyors tempójú és a forradalom előtti időszakkal összevetve sokkal nagyobb méretű terjedése jellemezte a moszkvai kormányzóság falvait (3. tábl. 185. o.). A NEP hét éve alatt a települések több mint háromnegyed részén vezették be a modern művelési rendszereket. Sztolipin reformja időszakával összevetve, a voloko­lamszki járásban 1924 és 1928 között nagyban felgyorsult a faluközösségek magángazdaságokra történő szétesése. Mivel a hatóságok szerint az obscsinák bőven rendelkeztek földdel és agronómiai segítséget is kaptak, ezért először pl. a földkimérőkben, az elnéző alsóbb végrehajtó szervekben és főleg a kulákokban „kerestek bűnösöket”. Csak később ismerték el az objektív okot: azt, hogy az intenzifikálódott gazdaságok kinőtték a faluközösség kereteit. Kovaljov szerint az egyéni gazdaságokra való földelkülönítés mintegy válaszreakció a faluközösségi (mir-) szervezetnek a földhasználat rendjébe történő növekvő beavatkozására. A NEP időszakában a paraszti földművelés korszerűsítésének kiteljesedése elősegítette a termelékenység növekedését, amit a szerző a világháború előtti évtized és az 1921–1927 közötti mutatók összevetésével igazol. A modernizáció ellenére megmaradt évenkénti ingadozásokat a változó természeti-klimatikus körülményekkel magyarázza. A tartós agrárszférabeli növekedéshez magas fokon kellett volna biztosítani a mezőgazdasági felszereléssel, technikával, gépekkel és ásványi műtrágyával történő ellátást. Az 1920-as évek közepéig az előzők árai magasak voltak, azután pedig egyszerűen megtiltották a „bonyolultabb gépek” magánszemélyeknek történő eladását. A Moszkva környéki terület parasztságának tehetősebb része, amely az újításokban élen járt, kuláknak minősülve, hátrányos helyzetbe került, amivel viszont maga a falusi modernizáció és annak szelleme szenvedett kárt. Az 1920-as évek végén az agráriumbeli állami és pártutasításokkal való szabályozással megszakadt a vizsgált kormányzóság paraszti gazdaságaiban a korábbi ígéretes agrotechnikai progresszió természetes folyamata.

 

D. V. Kovaljov: Iz isztorii modernizacionnih processzov v kresztyjanszkom hozjajsztve Rosszii konca XIX – pervoj csetvertyi XX veka [na matyerialah Podmoszkovja|, (A XIX. század vége–XX. század első negyede orosz parasztgazdaságának modernizációs folyamatai történetéből [a Moszkva környéki anyagok alapján]). Otyecsesztvennaja Isztorija. 2002. 5. 177–187. o.

 

Kurunczi Jenő