Klió 2004/1.

13. évfolyam

A norvég honvédelem története 1814–1940

Lars Borgersrud könyve a norvég honvédelem történetét mutatja be a norvég alkotmány megszületésétől (1814) Norvégia német megszállásáig (1940). A kötet korábban megjelent összefoglaló tanulmányon alapul. A könyv szerzője különösen az állam és a katonaság kapcsolatát elemzi. Az előszóból kiderül, hogy az Október kiadó kérte fel a munka elkészítésére.

A könyv 23 fejezetéből az első négy a fiatal norvég hadseregnek a norvég parlamenthez és a királyhoz fűződő kapcsolatát mutatja be. Az 5–7. fejezet a norvég véderő szerepét vizsgálja a svédek ellen vívott függetlenségi harcban (1905). A 8–10. fejezet a „belső” elhárítás kialakulását, tevékenységét és Quisling puccs terveit ismerteti. A 11. a norvég munkáspárti kormány (1935–1940) haderőreformjaival, a 12–23. pedig Norvégia német megszállásával foglalkozik.

Norvégiát a kieli békekötés (1814) után Svédországhoz csatolták. A norvég parlament (Stortinget) 1814. november 4-én XIII. Károly svéd királyt II. Károly néven norvég királlyá választotta, perszonálunió jött létre. A király az ország lakosságához viszonyítva nagy létszámú norvég hadsereg átszervezésébe kezdett. 1838-ban a norvég hadsereg létszáma 12 000 körül mozgott. A tartalékos katonák száma 8000 volt. Ez összehasonlítva az angol hadsereg létszámával (100 000) igen nagynak mondható. A népességhez viszonyított számarányát tekintve Angliában 250 főre jutott egy katona, Norvégiában minden 50. emberre.

A szerző a harmadik fejezetben az úgynevezett „katonai skandinavizmusról” (militoerskandinavismen) számol be. Ez a mozgalom az 1840-es években Dánia, Norvégia és Svédország területén volt megfígyelhető. Svédországban a Finnország elleni hódító háború romantikus töltetet nyert a skandináv öntudat jegyében. Dánia az egész Skandináviát magába tömörítő dán birodalom megteremtéséről álmodozott. Norvégiában a „katonai skandinavizmus” egyet jelentett az ország függetlenségi harcával.

Habár a norvég parlament többször is módosítani akarta az alkotmányt, hogy korlátozza a „svéd” király befolyását, a norvég hadsereg tisztjeit továbbra is közvetlenül II. Károly nevezte ki svéd király minőségében. Ezért a hadsereget parasztfelkelések és munkásmozgalmi megmozdulások leverésére is hatékonyan vetették be. Az 1870–80-as években egyre gyakrabban kiújuló munkásfelkelések ugyanis a király hatalmát meggyengítették.

1884-ben a norvég parlamentben megnőtt a polgári körök befolyása. Miután a királyhű tisztek a magasabb rangú családokban fegyverosztásba kezdenek, az ellenzéki norvég Baloldali Párt (Venstre) a nép felfegyverzésébe kezdett. [A norvég Baloldali Párt elnevezés valójában nem baloldali erőket jelöl. Ez a párt a polgári változások nyerteseinek, a városok gazdagabb rétegének az érdekeit képviselte. A magas állami tisztségeket betöltő hivatalnoki rétegre (embets­manok) támaszkodó királyhű elveket képviselő Jobboldali Párt (Höyre) ellenzé­keként jött létre.] A szerző kiemeli, hogy ez a mozgalom új, az állam irányításán kívül álló király ellenes katonai szervezet kialakulásához vezetett, ami a polgárháború veszélyét hordozta. A népi fegyveres csoportok tagjainak száma 15–20 ezer fő körül mozgott. Ez már döntő erőt képviselhetett egy katonai puccs óráiban. 1884-ben a belpolitikai ellentétek annyira kiéleződtek, hogy a király, a vérontás elkerülése érdekében, rákényszerült az első polgári kormány kinevezésére.

A Venstre az általános választójog bevezetését szorgalmazta. A király és a hozzá hű norvég körök a demokratikus változások útjában álltak. A kormány folytatta a nép felfegyverzését, hogy megszilárdítsa hatalmát, és felkészüljön a Svédország elleni szabadságharcra. A Venstre tisztában volt azzal, hogy az elszakadásért vívott harcban kizárólag a norvég hadseregre nem támaszkodhat, hiszen azt királyhű tisztek irányítják. A szabadságharc kirobbantó okául a Svédországtól független norvég külügyminisztérium létrehozása szolgált. Norvégia végül 1905-ben nyerte el függetlenségét.

Az első világháborúban Norvégia semleges maradt. A háború alatt a kato­naság erejét a főparancsnokságon dúló belső hatalmi harcok gyengítették. 1917 nyara után az országban előtérbe kerültek a szociális problémák; erősödött a munkásmozgalom. A Norvég Munkáspárt megalakulásával (1921) megszületik a „belső ellenség” rémképe. Védekezésül 1922-ben meghozzák a „belső” elhárításról szóló rendelkezést. A hadseregnél is fontos szemponttá vált a megbízhatóság. Vidkum Quisling védelmi minisztersége alatt (1930–33) három fontos kormányintézkedésre került sor: 1931-ben létrehozták az államrend­őrséget; ugyanebben az évben a kelet-grenlandi és a menstadi sztrájkokat fegyverrel verték le. A történész beszámol a Quisling által kidolgozott puccs tervekről is.

A szerző nagy részletességgel ismerteti az 1935–1940-es időszak haderő­reformjait. Az 1935-től hatalmon lévő munkáspárti kormány figyelme egyre inkább a külpolitikai eseményekre terelődött. Az esetleges külső támadástól tartva, megkezdődött a hadsereg átszervezése.

A könyv második felében a történész az 1940. április 9-i eseményeket és következményeiket tárgyalja Norvégia kapitulációjáig (1940. június 10.). Részletesen elemzi a norvég katonai főparancsnokság parancsait, valamint azok végrehajtását. A történész érinti Norvégia Németország elleni hadba lépésének több vitatott problémáját is. A norvégokat a német támadás teljesen felkészületlenül érte. A védelmi minisztérium és a katonai főparancsnokság a német partraszállás első óráiban tanácstalan volt. Ezt tükrözték habozásra valló lépései. Borgersrud felteszi a kérdést: „Miért kellett a mozgósítást titokban tartani, mikor az ellenség már amúgy is behatolt, az ország területén tartózkodott?” A szerző a katonaságon belüli összeesküvésre hajlamos csoportokat teszi felelőssé a hatástalan „csendes” mozgósításért. Ezek a csoportok csak a „belső” ellenség elleni harcra voltak felkészülve. A hivatásos norvég tisztek több mint fele lett tagja az NS-nek és jelentkezett szolgálatra a megszállt Norvégiában. Ezzel az összeesküvők elérték céljukat.

Curt Bräuer oslói német követ 1940. április 9-én hajnalban felszólította a norvég kormányt, hogy ne tanúsítson ellenállást a német megszállókkal szemben. A kormány halogatta a válaszadást. Elsődleges célja a vérfürdő megakadályozása volt. Titokban részleges mozgósítást rendelt el, de nem tett hadba lépési nyilatkozatot. A történész ennek kapcsán felveti, hogy a kormány ekkor még nem zárta ki a németekkel való tárgyalás lehetőségét. Rasmus Hatledal katonai főparancsnok tisztában volt azzal, hogy a főparancsnokságon, különösen a mozgósításért felelős osztályon sok a náci-szimpatizáns (pl. Jens T. Nordlie, Kĺre Vagn Knudsen és Odd Melsom kapitányok). Quisling április 9-i rádió­beszédében bejelentette, hogy átvette a hatalmat és visszavonta a kormány által „jogtalanul” kiadott mozgósítási parancsot.

A norvég ellenállás legfőbb akkori sikere a Blücher német hadihajó elsüllyesztése volt, fedélzetén közel 600 katonával. A hajónak fontos szerepe lett volna Oslo bevételében. Oslóban, Trondheimben és Bergenben a gyülekező katonák fegyvereiket sok esetben használhatatlan állapotban találták a raktárakban. A harcokban norvég részről többnyire önkéntesek vettek részt. A hadba lépés körüli bizonytalankodás sok esetben katonai együttműködést eredményezett a megszállókkal. A katonai főparancsnok jelentéséből kiderül, hogy az egyes parancsnokságok nem is kaptak értesítést arról, hogy ellenállást kell tanúsítaniuk. A szerző nagy részletességgel számol be az Oslo környéki harcokról. A város április 10-én került német kézre. A német előrenyomulás ugyan kisebb, nem várt akadályokba ütközött, de az ellenálló norvég csapatok hamar megadták magukat. Váratlanul érték őket a német sikerek, noha maguk a támadók túl lassúnak vélték az előrenyomulást.

Április 11-én Otto Ruge vette át a norvég katonai főparancsnokság vezetését. Új parancsa a kulcsfontosságú állások védelmére vonatkozott: a norvég katonáknak, ameddig csak lehetséges, tartaniuk kell állásaikat. A cél az időnyerés, az angol csapatok bevárása volt. Cecil Dormer brit miniszter már április 9-én biztosította a norvégokat a brit segítségről.

A 18–19. fejezetben a brit csapatok partraszállásáról és harcairól számol be Borgersrud. A norvégok a brit segítségben bízva nem kezdtek nagyobb katonai hadműveletekbe. Jellemző volt a visszavonulás. A helyzet azonban a britek megérkezése után sem javult. Alakulataik száma csekély, felszerelésük pedig hiányos volt. A harcok kimenetele egyre inkább a kis létszámú, de annál elszántabb norvég önkénteseken múlott.

A történész beszámol arról a hadászati kuriózumról, hogy a norvégok, Európában akkor egyedülállóan, fehér álruhás sí-alakulatokat vetettek be nagy hatékonysággal a németek elleni harcban.

1940. június 10-én jelentette be a norvég főparancsnokság az ország kiválását a háborúból és a német megszállást. A norvég katonatisztek előtt két lehetőség állt: leteszik az esküt a németeknek, hogy a háború végéig nem fognak fegyvert, vagy hadifogságba kerülnek.

Külön fejezet foglalkozik a harcok mérlegével. 1940. április 9-től június 10-ig a britek 1869 katonát vesztettek, a németek 5660-at, a norvégok 850-et. Ez a norvég lakosság 0,3 százalékának felel meg. A norvégok majdnem teljes flottájukat harc nélkül engedték át a németeknek.

Az utolsó fejezet fontos adatokat közöl a norvég katonai főparancsnokság feloszlásáról. A norvég kapituláció után 1150 tiszt és parancsnok lépett be az NS-be. Borgersrud az utolsó oldalakon rövid összegzést ad a könyv tartalmáról.

A könyv kronologikus felépítésű, bár az egyes fejezetekben gyakran olvashatunk az előzményekről és a következményekről is. A könyv végén található lábjegyzetek kissé hiányosak (Borgersrud nem jelöli meg az általa feldolgozott, négy honvédelemről szóló könyvből származó idézeteket). Megnehezíti az eligazodást, hogy a történész gyakran mellőzi az évszámokat. A függelékrészben viszont megtalálhatjuk a rövidítések és a felhasznált munkák jegyzékét és a névmutatót.

 

Lars Borgersrud: Konspirasjon og kapitulasjon. Nytt lys pĺ forsvarhistorien fra 1814 til 1940. (Összeesküvés és kiugrás. A norvég honvédelem története, 1814–1940, új megvilá­gításban). Forlaget Oktober AS. Oslo, 2000. 384 o.

 

Baján Szilvia