Klió 2004/1.

13. évfolyam

Adalékok Líbia és Kelet-Afrika olasz gyarmati területeinek történelméhez

A cikk szerzője a fasiszta Olaszország Afrikában kifejtett gyarmati tevékenysé­gének, e tevékenység társadalmi-kulturális kontextusának megismertetéséhez kíván hozzájárulni, és rámutatni azokra a tényezőkre, amelyek ugyanebben a történelmi korszakban más totalitariánus társadalmakban elősegítették, hogy az ott lezajló „kollektív folyamatok globalizáló egységesítést” eredményezzenek.

Az olasz gyarmatosítás a kapitalizmus fejlődésének olyan szakaszában indult meg, amikor a hazai (olasz) piac telítődött, a világpiac pedig még nem „univerzalizálódott” annyira, hogy az ország túlélését biztosította volna; ez „új térségek” megszerzését tette szükségessé, méghozzá – jelen esetben – Afrikában, és ezt oly módon, hogy a helyi, „bennszülött”, „más”, afrikai kultúrákat elsö­pörte. Létrejött az afrikai olasz gyarmat a maga új alattvalóival és kormányzási szokásaival. Ez az olasz módon gyakorolt kolonializmus a „nemzeti újjá-születéstől”, a risorgimentótól örökölt történelmi és kulturális valóságot helyezte át gyarmati tevékenységébe. A fasiszta rendszer 1930-as évekbeli kolonialista „kalandja” részleges és csődöt mondott epizód volt az 1885-től megindult egyéb fegyveres kísérletekhez képest és azok mellett. A hazai makrogazdasági nehézségek megakadályozták a „kaland” véghezvitelét, s ez mind katonai, mind nemzeti identitástudatbeli szempontból lehetetlenné tette az olasz fasizmus presztízsének emelését. Az „igazságos háború” eszméje, amely az Adua elleni katonai intervenciót is felszabadító háborúként igyekezett feltüntetni, szintén a kétségbeejtő belső gazdasági helyzettel indokolható, az Olaszország jövője iránt érzett és kibontakozott „bajtársi összetartás” pedig „tökéletesen működött a kollektív pszichológia szintjén.”

Az Etiópia ellen viselt rövid hadjárat több célt szolgált: kipróbálni ezt a fajta hadviselést, bizonyságot adni a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt a „fasizmus által véghezvitt szent civilizátori erőfeszítésről”, valamint dicsőíteni az „olasz nép megtorlás-ellenes heroizmusát”. Tudományosan próbálta bizonyítani a leigázott afrikai népek „lombrosoi” alacsonyrendűségét, és archeológiai kutatásokkal, ásatásokkal akart nyomára bukkanni a hajdani Római Birodalom emlékeinek. Az uralkodó – fasiszta – ideológia felhasználta a De Amicis által leírt, „örök emigráns” képét is egy olyan általános olasz embertípus megjelenítésére, amely gyakran hazáján kívül próbálta saját megművelhető földdarabkáját megtalálni; ennek az olasznak a fasizmus a tengeren túl – most Afrikában – ajánlotta fel ezt a földet. De még ez sem volt elég: ugyanez a rendszer ugyanennek a most már idegenben gyökeret ereszteni, mégis magát otthon, Olaszországban érezni kívánó olasznak az idegen földön a hazaihoz hasonló társadalmi-kulturális környezetet kívánt teremteni. Az olasz fasizmusnak azon­ban mégsem sikerült az „elillanó gyarmati parabolát” megvalósítania, még­pedig azon oknál fogva, mert lehetetlenség összebékíteni egy „nemzedékek óta labilis falusi életmódot” és a „modernség utópisztikus pontosságát”. Az idegen földhöz kötődés és a hazaitól való elszakadás folyamatában valósult meg igazán a távoli területek elfoglalásának „fizikai” programja, amelyet infra­struktúrák létesítésével, „városalapítással” próbáltak materializálni: eljárások, amelyeket előzőleg már hazai (olasz) terepen alaposan kipróbáltak. Az újonnan betelepített afrikai területeken az építészet nem annyira a lakhatóságot vagy netán a civilizáció terjesztését szolgálta, mint inkább fasiszta kultuszhelyek létrehozását, ahol a „fasiszta mítoszt ünnepelhették”; így – különösen Etiópiában – az idegen föld igazi meghódítása és asszimilációja nem is mehetett végbe.

Etiópiával ellentétben, Líbiában már kedvezőbb feltételek voltak adva igazi urbanisztikai stratégia megvalósítására, amelyben Italo Balbo „húszezer gyarmatosa” újra a régi hazában megszokott kisvárosi, családi atmoszférát talált, még ha nem is minden vonatkozásban.

Ki volt ez az Italo Balbo? A szerző a „nemzeti fasizmus tengerentúli győzedelmes hírvivőjének” nevezi, aki sikerrel oldotta meg az Olaszországban meggyö­keresedett, kipróbált modellek Líbiába történő átvitelét, s ezzel nemzetközileg is elismert személyiséggé válhatott. Balbo (aki Líbia kormányzója is volt) szimpátiával viselkedett az USA-beli, Roosevelt által képviselt politikai stratégiák iránt, valamint érdeklődéssel fordult egyrészt az amerikai farmrendszer és annak az olaszok líbiai demográfiai gyarmatosítását ihlető „kiemelkedő erkölcsi és vallásos szerepe” felé, másrészt mindenek felé helyezte a nemzetet és annak vezetőjét, a „capo”-t. Megfigyelők szerint legnagyobb szerepet azonban több tízezer olasz Líbiába történő áttelepítési programjának megszervezésében és kivitelezésében játszott. Fejlesztette – ugyancsak Líbiában – a mezőgazdaságot, s hozzáfogott az ország modernizálásához is; így pl. előmozdította a szabadidő felhasználását segítő szolgáltatásokat, elkezdte Tripoli európai városi rangra emelését, s az adott viszonyokhoz képest kitűnő szállodahálózatot hozott létre az országban.

Az 1930-as évek elején létrejött egy szervezet, az Ente per la colonizzazione della Cirenaica (Kirenaikai Gyarmatosító Intézet), amely azonban gyenge eredményeket ért el; helyébe a Balbo által felállított Ente di colonizzazione della Libia (Líbiai Gyarmatosító Intézet) lépett, amelynek finanszírozását az Istituto Nazionale Fascista per la Previdenza Sociale (Nemzeti Fasiszta Társadalombiztosító Intézet) látta el. Balbo 1938 májusában fogott hozzá a „húszezer gyarmatos” Líbiába telepítéséhez; az olasz állam ingyen adta az elvett földeket a gyarma­tosoknak. Balbo és társai óriási területrendezési programba fogtak a líbiai tengerparton, melynek egyik célja a mezőgazdaság igényeinek a kielégítése is volt. Olaszországból hívtak át építészeket Líbiába, s a „húszezer gyarmatost” kiszolgáló tömeglátványosságok a nemzetközi közvéleményt is Balboék mellé állították. A második bevándorlási hullámban, egy évvel a megelőző után, 11 ezer olasz gyarmatos költözött át Líbiába; a fasiszta Olaszország 1940. évi háborúba lépése már nem tette lehetővé a harmadik migrációs hullám elindítását.

Még 1937-ben az olasz kormány a következő három, demográfiai gyarmato­sítással foglalkozó intézményt hozta létre az etióp területek ellátására: Ente Romagna, Ente Puglia, Ente Veneto d’Etiopia; finanszírozó intézményeik minisztériumok és bankok voltak. A helyszínen – Etiópiában – egy katonai jellegű intézményt is felállítottak, az Ente Thesauro De Rege-t.

Az olasz gyarmatosításra jellemző volt a megfelelően kiképzett irányító-technikai személyzet hiánya, annak ellenére, hogy 1937-ben a gyarmati törvényhozás tervbe vette egy Direzione della colonizzazione e del lavoro (Gyarmatosítási és Munkaügyi Igazgatóság) létrehozását, ez azonban csak 1938 novemberében alakult meg. A legsúlyosabb a helyzet azonban a gyarmati intézmények pénzügyi és szakmai legfelsőbb vezető rétegeiben volt. Így pl. a kezdetekben Etiópiába irányítandó több millió olaszból mindössze kb. 1500-an érkeztek meg; ennek okai a szerző által idézett Angelo Del Boca szerint a következők voltak: maguknak az etiópoknak az olasz hódítókkal szembeni erős ellenállása; nehezen lehetett szabad földekhez jutni; a gyarmatosítás különösen magas költségei; a leszerelt olasz katonák nemigen mutattak érdeklődést a földművelés iránt; az etiópiak gyűlölködéssel és bizalmatlansággal fogadták és tűrték el a gyakran arrogáns gyarmatosokat; a mezőgazdaság terméshozama mindvégig alacsony maradt, Olaszországból kellett gabonát importálni! Nem volt elegendő mezőgazdasági gép; hiányzott a megfelelően képzett technikai személyzet; az idetelepült olaszok nehezen viselték a helyi éghajlati viszonyokat, az őket körülvevő ellenséges érzületű lakosságot és a szinte teljes elszigeteltséget.

(Pier Giorgio Massaretti 1955-ben született, a Bolognai Egyetemen építészet­történeti kutatásokat folytat, valamint az olasz fasizmus korszakának Afrika-gyarmatosítási politikáját tanulmányozta.)

 

Pier Giorgio Massaretti: Le esperienze degli enti di colonizzazione demografíca in Libia e in Africa Orientale Italiana (1933–1942) (A demográfiai gyarmatosítás intézményeinek tapasztalatai Líbiában és Olasz Kelet-Afrikában). In: Angelo Turco (szerk.): Terra d’Africa 2002. Edizioni UNICOPLI, Milano, 2002. 300 o., 159–202. o.

 

Kun Tibor