Klió 2004/1.

13. évfolyam

Az Új Munkáspárt

Robin Ramsay már könyvecskéjének első soraiban tisztázza, hogy nem a szokásos utakon kíván haladni, nem a „szimpla”, objektív, lábjegyzetekkel ellátott, óvatos leírással kívánja szaporítani a már nagyszámú idevágó irodalmat. Olyannyira nem, hogy ezekről a könyvekről (vagy legalább ezek többségéről) lesújtóan rossz a véleménye. Megkapó, ahogyan ugyancsak ezekben a bevezető sorokban leszögezi: számára tökéletesen érdektelen, hogy az Új Labour vezetői közül ki kit gyűlöl, és ki kinek a hátába mártotta a kést. Vagy, hogy ki milyen híreket szivárogtatott ki a sajtónak. Mindennek igazán igen kicsiny a jelentősége.

Ramsay ugyanilyen rámenős módon, írásának már első oldalán „kemény felütéssel” előrebocsátja, hogy az ideológiai kérdésekkel sem kíván hosszabban foglalkozni, lévén, hogy az Új LP ideológiájában nincs semmi új, az lényegében „made in USA”, a hajdan oly népszerű és sokak által nagyra becsült Clinton „új demokrata” kísérletének lemásolása és adaptálása. De hogy most pontosan idézzem a szerzőt, ő „banális reprodukcióról” írt, „amely kevés figyelmet érdemel”.

Ramsay megjegyzi, hogy miközben Blair és az Új LP vezető elitje oly előszeretettel hangsúlyozza, hogy „merőben új” párt – ezzel szemben az LP maga százéves párt, s ha csak azt a frakciót tekintjük, amelyhez Blair hozzátapadt, s amelyből kinőtt, a Hugh Gaitskell vezette kezdeményezés is az 1950-es években bontotta ki vitorláit, vagyis már ez is félszázados.

Ezek után mit is kínál fel Ramsay a saját munkájában? Portrékat az Új LP politikai elitjének vezetőiről, illetve az Új LP gazdaságpolitikájának elemzését. Ám ez a felsorolás így nemegyszer száraz, hanem meghamisítóan az. Ramsay „bekonferálása” úgy hangzik, hogy azoknak a portréját rajzolja meg, akik elsősorban hódolnak az USA-példaképnek, ami a gazdaságpolitikát illeti, abból pedig a globalizálódást, s annak lelkes hirdetéset, elfogadását emeli ki.

Ramsay persze történeti visszapillantást is ad az LP közelmúlt történetéből. Így megállapítja, hogy az 1970-es évek nemzetközi és jócskán brit gazdasági megrázkódtatásai, visszaesése nyomán a brit közvéleményben elterjedt, hogy az LP a gazdaság irányítására teljesen képtelen, megbízhatatlan. A konzervatívok és elsősorban Margaret Thatcher erre a hangulatra nagy előszeretettel rá is játszott. Igaz, utána, Thatcher miniszterelnöksége első éveiben a munkanélküliség hirtelen emelkedett, 1 millióról 5 millióra ugrott. Az 1985-as választáson így a konzervatívok is bajba kerültek, és Thatcher ekkor a Falkland-háború, illetőleg az Északi-tengeren felfedezett olaj segítségével tudta kormányának és pártjának „hajóját az ellenforradalom jegyében” továbbra is a felszínen tartani.

M. Thatcher maga is használta az „ellenforradalom” terminológiáját, a gyakorlatban pedig privatizálta az államosított iparágakat, megtörte a szakszervezeteket, majd jócskán meg is kurtította a szakszervezeti jogokat, feloszlatott önkormányzatokat, és megnyirbálta azok gazdasági erőforrásait.

Ebben a korszakban, miután az LP az 1987-es parlamenti választáson ismét alulmaradt, még Neil Kinnock „vezérsége” (leader) idején megkezdődött az LP belső átalakulása, idomulása, méghozzá „thatcherista szellemben”. Mindez annál is különösebb, mert – mint Ramsay rávilágít – a Konzervatív Párt e győztes, thatcherista korszakában, 1979 és 1992 között sohasem tudta meg-szerezni a választók 50 százalékának a szavazatát.

Ramsay egyúttal hangsúlyozza a hamis történelmi tudat jelentőségét. Saját tapasztalatait is felidézve elmondja, hogy ugyanebben az időben egy választási körzetben ő is megtapasztalhatta: tökéletesen hiába hangzanak el bizonyos körben észérvek, ezeket a már korább kialakított érzelmek feltétlenül félresöprik. S ezek hosszabb időn át az LP ellenében hatottak. Így 1979 és 1992 között nagyon sok angol elhitte, hogy azt az inflációt, amellyel együtt kellett élniük, az LP szabadította a nyakukra – holott a csapokat igazán Edward Heath konzervatív kormánya nyitotta meg. E tévhit örökségét mind a mai napig érezhetjük. Ramsay könyvecskéje első fejezetében, amelynek Mítosz és kiábrándulás címet adta, megismételte azt az igazságot, hogy Blair és az Új LP négy elveszített választás után győzött végül is az 1997-es választáson. Ez köz-ismert tény. Ramsay sem gondolta, hogy ezzel újat mond, mindjárt hozzá is fűzte: az Új LP vezetői és ideológusai azok, akik ezekre a vereségekre hivatkoznak, hogy azután ezzel magyarázzák és indokolják, miért is kellett az LP-t „újramodellezni”. Csakhogy – mint Ramsay hangsúlyozza – ez az újramodellezés már hamarabb elkezdődött, majd felvetette, hogy amennyiben ez a választás és győzelem egy vagy két választással hamarabb következik be (ami azt jelentette volna, hogy nem Tony Blair, hanem a hirtelenül és váratlanul meghalt John Smith vezérsége idején), akkor ugyanígy megtörtént volna a mindenoldalú privatizálás, beleértve a londoni földalatti megkezdett és tovább szándékolt privatizálását is.

Ramsay ezek után visszanyúlt az 1970-es évekhez, a kevésbé ismert Heath-kormány napjaihoz, e kormány gazdaságpolitikájához. Miként Ramsay emlékeztet, nemcsak az infláció szabadult el ekkor, hanem Nagy-Britanniának ekkor kellett először komolyan szembenéznie azzal, hogy csatlakozik-e az Európai Gazdasági Közösséghez vagy sem. Heath csatlakozni akart, ám a City és a brit nagyipar többsége nem. Heath ezután szűkebb agytrösztöt állított fel a felgyorsítandó iparosításra (mint alternatív válaszra), és keményen kész volt belenyúlni a gazdasági ügyekbe. S itt kerül elő az LP is, amennyiben ezeket az LP egyes baloldali emberei (így Tony Benn) is helyeselték.

A szerző az 1970-es évek elejétől azután gazdasági és politikai buktatókon át, fordulatról fordulatra elemzi a történéseket, s mint azt ez a fenti példa is mutatja, a dolgokat szélesebb síkon mutatja be. Nem pusztán az LP belső változásait és az emberek átalakulását, illetve lecserélődését követi nyomon. Így az olvasó találhat olyan fejezetet, amelynek sokatmondó címe így hangzik: „Mrs Thatcher megengedi, hogy a bankok veszítsenek az ipari tőke javára”, de nem kevésbé árulkodó az az alfejezet sem, amelynek címe: „Neil Kinnock és John Smith alatt megkezdődik a Labour Party nagy kiárusítása – amely az 1980-as évek második és az 1990-es évek első felének nagy belső „modernizálását” veszi górcső alá. Csak ezután következik az oly kritikus fejezet, amely igazán „Tony Blair” megtalálásáról szól, és már az 1990-es évek közepéhez vezet. S miként Ramsay bevezetőjében megígérte, valóban külön fejezetet szentel az Új LP „Amerika-bűvöletének”, majd egy következőt már annak, hogy ez a szerelem miként vezetett az LP teljes alárendeléséhez a gyakorlatban.

A mély szemléleti és egy sor személyi változás áttekintése után nyit csak a szerző új fejezetet, már a minapi diadalhoz, amikor az 1997. évi választás után az Új LP Blair vezetésével kormányt alakított.

Az „USA-irányultságra” visszatérve, Ramsay megállapítja, hogy az Új LP vezetői többnyire nem „Amerikáról” szeretnek beszélni, hanem a „transzatlanti elkötelezettségről”. Ez újonnan feltalált terminológia, de ennek jegyében azután nagyon térdet hajtanak Washington és a Wall Street, de még a kisebb amerikai konszernek előtt is. S mindehhez Blair maga fogalmazta meg az „új ideológiát”, hogy „túl vagyunk mindenfajta ideológiai megkötöttségen”.

Ezek után aligha meglepő, hogy A Labour kormányon című fejezet is igen kritikusan kezdődik. Ramsay mintegy bevezetésként leszögezi: „Mielőtt Blair és Brown átvették a hatalmat, már előzőleg világossá tették: elkötelezték magukat a konzervatív gazdaságpolitika követésére”.

Ez azt jelentette, hogy elutasítanak mindenféle nagyobb vagyonadót, a költségvetési kiadások fokozását és a gazdaságba való mindenfajta állami beavatkozást. Az előrevetítés után Ramsay tételesen elemzi a Blair-kormány gazdaságpolitikáját – amelyről egyértelműen negatív bizonyítványt állít ki. Ennek az ítéletnek egyik nagyon valós része – aminek a szerző külön fejezetet is szentelt –, hogy a nagy hagyományokra visszatekintő brit ipar és gépipar miként zsugorodott össze Blair és Brown alatt .

A kötet ismertetéséhez tartozik: a szerzőnek nemcsak világos és éles a stílusa – minden fejezethez jegyzeteket is kínál a „továbbolvasáshoz”.

Robin Ramsey: The Rise of New Labour (Az Új Labour – Munkáspárt – feltűnése). WWW Pocketsessentials Harpenden, 2002. 94. o.

Jemnitz János