Klió 2004/1.

13. évfolyam

Bánsági kisebbségek. Identitás, sokféleség, együttélés és emlékezet

Érdekszférájukat tekintve, az alább ismertetett munkák szorosan kapcsolódnak a gondolkodásmód és a legújabb kor történetéhez. Hű képét adják annak, miként viszonyul az emlékezet a történelemhez, az elmesélt élmény a valósághoz, s mindez a nyelvezethez, a kifejezésmódhoz, miként születik mindezekből az egyéni, illetve közösségi látásmód (tulajdonképpen hogyan válik mindez történelemmé).

A 2000-ben megjelent Lumi în destine/Világok sorsokban című kötet 11 kutatóból álló csoport (mindmegannyi szerzője a könyvnek) terepmunkáját összegezi. Ezek a szakemberek a Bánság „csillogásának és hanyatlásának” utolsó szemtanúiként tizenöt személlyel beszélgetnek. A régió e földrajzi és történelmi övezete 1900 és 1930 közötti múltját helybéliek elevenítik meg. A beszélgetőtársak két birodalom eltűnésének világos és biztos támpontjait vázolják, közlik a háború előtti és utáni személyes élményeiket, valamint az egymás után következő demokratikus és totalitárius rendszerhez kötődő emlékeiket, ezeknek a rendszereknek következményeit. A szövegeknek és az elmélkedés témáinak a válogatása nyilvánvalóan kiderül abból, hogyan kezelik az etnikailag láttatott sokfajta azonosságot, azt, mint válik erősebbé vagy halványabbá ez az identitás, azt is, hogyan lesz az emlékezésből történelem. A bemutatott személyi jellegű események a saját külön múltra utalnak, s ezt zonális, illetve nemzeti jellegű, változatos etnikai önazonosságra építik fel. A kettősen, életrajzban és időrendben bemutatott tanúság mindegyike külön-külön létvilágot sugall, más-más együttélési mintát idéz (az egyéni, családi vagy közösségi együttélés változó mintáit), az alkalmazkodás stratégiáit és a túlélés változatos gyakorlatát állítja elénk, valamint annak különféle módozatait mutatja be, hogyan lehet kiegyezni az irányok és értékek tekintetében, hogyan alakítható saját magunk és mások képe, hogyan irányíthatók az egymás közötti viszonyok és kapcsolatok. Így aztán a szerzők egyazon hagyományosan változatos etnikai téren belül ide-oda mozgatható irányokat körvonalaznak, s ezt annak a célnak a szolgálatában teszik, hogy közlekedést hozzanak létre a kultúrák között. Minden egyes előadott történet egy-egy sors históriája, egy-egy életutat ismertet, személyes emlékezetet, életszemléletet, gondolkodásmódot, felfogást, visszavágyódást tükröz. A beszélgetőtársak nagyon változatosak. Különböznek egymástól etnikai és felekezeti szempontból, mások-mások földrajzi és történelmi helyzetükben, férfiak, nők, társadalmilag és szakmailag különfélék, más-más hatás érte, és ennek megfelelvén viselkedtek átlagos vagy válságos helyzetekben. Így a szerzők megközelítése marad ezután a döntő érvényű, olyan régi események esetében, amelyeket máskülönben elfelejtettek vagy mellőztek volna. A visszalapozás e leközölt módja a múlt szemszögéből végzett keresztmetszetet nyit a mai Bánság történeti emlékezetében arról, mi is volt itt valaha.

Ugyancsak 2000-ben jelent meg, a Germanii din Banat/A bánsági németek című kötet. E munka öt fejezetre tagolt több mint harminc beszélgetés, emberi és történeti jellegű adalékokkal folytatja az előző könyv feltáró anyagát és elemző hangvételét. A legfontosabb az, ahogyan az éppen leírt etnikai övezetben kapcsolatba hozzák az emlékezetet az identitással. A munkacsoport azt az újítást vezeti be, hogy nem foglalkozik az adott nemzeti kisebbség emlékezetének és történetének részletes felbontásával, amely kizárólagosan e kisebbség létezését igazolná. A kiadvány azoknak szól, akik nem németek ugyan, de velük párhuzamos világba tartanak, vagy valamilyen módon érintkeznek-érintkeztek velük. Éppen abban áll itt a feltáró jellege, hogy különböző nemzeti azonosságú, emlékezetű, és mondanivalójú, különféle nemzedékekhez tartozó egyének találkozását tartalmazza. A szerzők elejétől fogva viszonyított és visszhangokkal teli multifunkcionális emlékezetet akartak kihozni. Ennek érdekében úgy építették fel a beszélgetéseket, hogy a beszélgetőtársakat nem kötötték életkor/hoz, és szólásjogot biztosítottak azoknak, akiket már elismertek, mint a legszókimondóbb vezetőket. Az összesített tanúságok megrajzolják az etnikum régi és mai képét, azt a látóhatárt, ameddig terjedt hitük, nosztalgiáik, ténykedésük, amely magában foglalja képzeteiket, hagyományaikat, értékeiket. Alkalmat nyújtanak ahhoz, hogy újra létrejöjjenek régi kapcsolatok, hogy újraépüljenek régi identitású csoportosulások és szolidaritások, hogy újra szóba jöhessen a ma is erélyesnek tekintett „sváb” sztereotip mintája. Megkísérli a kötet, hogy normális képet fessen a bánsági német kisebbségről. Ennek érdekében olyan finomművű hullámzást dolgoz ki kép és valóság között, amely bizonyos meghatározott életmódnak felel meg, híven érzékelteti az egyéni/közösségi és az etnikai/regionális/nemzeti identitás közti viszonyt.

A Temesváron 1992-ben létrejött Kultúrközi Intézet a civil társadalom célkitűzéseit hirdeti. Ezek közé tartozik a bánsági kisebbségnek múltbeli és mai életének kutatása, a meghatározott, nagyobb vagy kisebb területen létező etnikumok azonosságának és együttélésének tanulmányozása, ezeknek az etnikumoknak a nevelés és kultúra által történő szellemi gyarapodása, a kultúrák toleranciája és érintkezése. 1996 után az intézet tucatnál is több kiadványt jelentetett meg. Ezek között szerepel a szintén 2000-ben románul és franciául megjelent Minorităţi/Kisebbségek című könyv is. A harminc személyből álló kutatócsoport 19 beszélgetésben képviseli kisebbségeinek nagyobb részét. A többségi olvasóknak újfajta értelmezést igyekszik nyújtani, s ezt a különféle etnikumok képviselői, a beszélgetésben résztvevő személyek által válik sajátossá. Ezúttal a szóbeli történelem sajátos módszertanát használják fel. A részben anyanyelvükön, részben románul végzett felvételt könnyen lehet osztályozni: az identitásról, a fogalmak megragadásáról és régi történetek felidézéséről van szó. Csakis így lehetett betűrendbe szedve közölni az etnikai közösségek lajstromát, ezt pedig azért, hogy így is hangsúlyozzák a térben és időben gyakorolt tolerancia és kölcsönös megismerés nem csekély erőfeszítését.

Az eddig megjelent utolsó, kétnyelvű (román és francia) kötet azt tűzte célul maga elé, hogy a közölt beszélgetések segítségével megjelenítse a helyi életet, ezt fényképekkel és visszaemlékezésekkel élénkítse. Ez érdekes fajtája a láthatóvá tételnek. Szerepe: valóságos felkiáltójelet iktatni be, amely felhívja a figyelmet az identitásról szóló, emlékezés jellegű szövegre. E könyv, a 2001-ben kiadott Scene de viaţă/Életrészletek, az 1900 és 1945 közötti időszakban különböző (etnikai, társadalmi, vallási jellegű) kultúrrétegeket azonosít a Bánság sajátos sajátos körülményei között. A kutatók azzal hangsúlyozzák ki a családi jellegű emlékezést, hogy mellé helyezik a társadalmi és közösségi tér és lét nagyszámú megnyilvánulását. Kifejezésre jut az a szempont, hogy az emlékezet változatos helyeket örökít meg, feltárja és visszaállítja az emlékezés különféle tereit és „fészkeket” szentesít az emlékezésnek. A fénykép az önéletrajz értékű szöveget igen hasznosan egészíti ki, döntően járulhat hozzá ahhoz, hogy az egyén emlékezése közösségivé váljon, és rögzítse nemcsak a rég letűnt napok, hanem a jelen valóságát is. Ilyen eset áll fenn Temesvár régi, polgár történetében is. A város hajdani világát összefüggő szabályok és szokások kormányozták. Hatásuk már akkor is az volt, hogy elősegítették a társadalom igen nagy részének integrációját ezek rendeltetésének megfelelően, s így a városi közönség nemcsak kozmopolita volt, hanem egymással közlekedő tendenciák szövedéke, s ennek következtében valóságos külön, jól behatárolt világot alkotott. A szóban forgó kötet különféle társadalmi rétegekről ad hírt. Az emlékezés is különböző, más-másképpen szűri le a családhoz és a társadalomhoz kapcsolódó emlékmaradványokat.

Közös jellegzetességük e feldolgozásoknak az, hogy az emlékezés dicséretesen igyekszik kitörni a félelem és a közömbösség közvetlenül vagy közvetve, térben és időben is ráerőszakolt béklyóiból. Az elbeszélés, az önéletrajzi részletek, az erkölcsi jellegű kitérők, a jó avagy rossz előjelű „védőbeszédek”, a deportálásról szóló tanúságtételek mind-mind a múltat idézik, és céljuk nemcsak az, hogy elősegítsék a megbocsátást, hogy hozzájáruljanak az egyéni, illetve kollektív „bűnösség” feloldásához. Most, a második-harmadik évezred fordulóján a leközlés még mindig megszenvedi az ellenségeskedést, az önkénytelen árnyalást, a kelletlenséget és a félelmet, az emlékezés öncenzúrázását. Számos példánk van e munkákban arra, hogy a közelmúlt egyáltalán nem kellemes pillanatait is bevonják az emlékezésbe. Ennek ellenére az ilyenfajta „önkritikai” jellegű próbálkozások megszerkesztése – és átolvasása – igen jó hatású és pozitív következményekkel jár, ugyanis minden egyes emlékezőnek és olvasónak lehetővé teszi, éppenséggel megkönnyíti azt, hogy átgondolja s újraértékelje polgári öntudatát, hogy számos, naponta ideológiailag ráerőszakolt és ezen belül is önkényesen kezelt klisétől megszabaduljon.

Lumi în destine. Memoria generaţiilor de început de secol din Banat (Világok sorsokban. A XX. század eleji bánsági generációk emlékezete). Coordonator: Smaranda Vultur. Bucureşti, Nemira, 2000. 367 p.; Germanii din Banat prin povestirile lor (A bánsági németek saját elbeszéléseik útján). Coordonator: Smaranda Vultur. Bucureşti, Paideia, 2000. 396 p.; Minorităţi: identitate şi coexistenţă (Kisebbségek: identitás és együttélés). Coordonatori: Alexandra Jivan, Călin Rus, Smaranda Vultur. Timişoara, 2000. 265 p.; Scene de viaţă. Memorie şi diversitate culturală. Timişoara, 1900–1945 (Életrészletek. Emlékezet és kulturális sokféleség. Temesvár, 1900–1945). Coordonator: Smaranda Vultur. Iaşi, Polirom, 2001. 130 p.

Stelian Mândruţ