Klió 2004/2.

13. évfolyam

Jugoszlávia története

 

 

John Cox könyve egy olyan sorozat darabja, amelynek az a célja, hogy a XX. században jelentős szerepet játszó államok történetét hitelesen és naprakészen mutassa be. E két cél tükröződik ebben a munkában is. A naprakészség már a mű szerkezetéből is kitűnik, hiszen benne a jelenkor eseményei sokkal erőteljesebb hangsúlyt kapnak, amit jól mutat, hogy a könyv Jugoszlávia történetét egészen a 2002-es eseményekig áttekinti. A középkori és kora újkori történésekből inkább a XX. századi ideológiákat befolyásolókat emeli ki a szerző (például a rigómezei csatákat, Lázár király halálát). Mindehhez még hozzájárul a kötet elején található, a térséget színvonalasan bemutató leírás is, amely ugyancsak naprakész ismereteket biztosít a vizsgált területről. A másik szempontot, a hitelességet maga a szerző személye biztosítja.

John Cox nem a térség szülötte, így nemzeti elfogultság sem jelenhet meg a művében, ugyanakkor a régió kiváló ismerője, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy számos ezen a területen beszélt nyelvet ismer (szerb, horvát, szlovén, magyar, orosz, német) és beutazta az egész környéket. John Cox a Wheeling Jesuit University docense. Fő kutatási területe a XX. századi délszláv történelem, de tart órákat az első világháború történetéről és a holocaustról is. Magyarországon, Ausztriában és Szlovéniában kutatott. Több esszét írt a nacionalizmusról, a jugoszláv kommunizmusról és a Balkánon megjelenő fasizmusról. Számos könyvismertetése jelent meg Jugoszlávia felbomlásának témakörében.

A könyv egy rövid kronológiával kezdődik, amely az 1200-as évektől egészen 2001-ig tekinti át a térség fontosabb eseményeit. Ezt követően a munka 12 fejezetre tagolódik. Az első fejezet a mai Szerbiát mutatja be. A szerző kiemeli, hogy Szerbia más történelmi utat járt be, mint az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa, ugyanis a XVIII. századtól kezdve az elmaradottság leküzdésén kellett fáradoznia, miközben politikai függetlenségéért, majd később a környező területek megszerzéséért és „a nagy Szerbia” kialakításáért harcolt. Rávilágít arra is, hogy emiatt a térségben a nyugati társadalmi változások (városiasodás, iparosodás) később valósultak meg. Cox kifejti, hogy ugyan az új, 1990-es alkotmány deklarálta az emberi jogokat és kiépítette a demokratikus intézményeket, de a Milosevics-rezsim politikai túlereje miatt ezek csak a 2000-es évek mozgalmait követően tudtak a gyakorlatban is érvényesülni. Megemlíti, hogy ezen intézmények megfelelő működéséhez még mindig hiányzik a társadalmi háttér, a lakosság ugyanis az elmúlt 300 évben – a török elnyomás, majd a kommunizmus hatására – megszokta, hogy a kormányzásba nincs beleszólása. A szerző ezután Szerbia földrajzát és gazdaságát mutatja be, röviden ismertetve a legfontosabb régiók (Belgrád, Vajdaság, Szerbia középső része, Koszovó) jellemzőit. Koszovó esetében megemlíti annak különleges helyzetét. Ez az a térség, ahol a szerbek kisebbségben vannak, de a terület számukra stratégiailag annyira fontos, hogy autonómiájának elismerését nem nagyon kívánták. Ezután a lakosság leírása következik, ahol erősebb hangsúlyt kap a szerbek és a montenegróiak kapcsolatának bemutatása. A szerző a munkája többi fejezetében is kitüntetett szerepet szentel a montenegróiaknak és szinte a könyv minden részében külön alfejezetben foglalkozik az ő történetükkel is. Az első fejezet zárásaként a szerb kultúráról szól dióhéjban, és pár mondatban kitér a szerb nacionalizmus sajátosságainak ismertetésére is.

A következő négy fejezetben Cox az első világháborúig tekinti át a térség történelmét. Először röviden ismerteti Szerbia történetét a neolitikumtól az első évezred végéig. Ennek kapcsán megjegyzi, hogy Szerbia a nyugati és a keleti kereszténység ütközőzónájában feküdt, és a keleti kereszténységet vette fel. A bolgár, majd a bizánci iga alóli függetlenedést, a Nemanja dinasztia és Dusán uralkodását, mint Szerbia első fénykorát mutatja be. Külön kitér a társadalom szerkezetére, annak nemzetségi vonásaira. A következőkben a török megszállás eseményeit vázolja röviden (rigómezei csata, várnai csata, Belgrád eleste). A könyv szemléletéhez igazodva bemutatja, hogy a rigómezei csatában hősi halált halt Lázár szerb király miként válik mitikus hőssé és a szerb nacionalizmus egyik fő szimbólumává. Ezután a török uralom hatásait, a térség gazdasági, társadalmi, kulturális hanyatlását ecseteli.

A negyedik és az ötödik fejezetben Szerbia török uralom alóli függetlenedését vázolja fel. Az 1804-es szerb felkelés leírása mentén ismerteti a helyzetet, a hanyatló Oszmán Birodalom fokozatos visszaszorulását és a növekvő orosz befolyást. Kiemeli, hogy a napóleoni háborúk nyomán tovább gyengülő (Egyiptomot elvesztő) Török Birodalom számára stratégiailag Szerbia volt az egyik legfontosabb terület a térségben, főleg a Belgrádban állomásozó janicsár seregeket is figyelembe véve. A Karagyorgye vezette felkelést részletezi, ahogy a mozgalom az eleinte sikeres harcok és az orosz segítség ígéretének hatására egyre terebélyesedik, majd a napóleoni háborúk eseményei miatt visszakozó cári támogatás miatt hogyan válik a harc kilátástalanná. De az orosz nyomás hatására a Porta a békés rendezés mellett dönt, amihez partnert talál Milos Obrenovics személyében, aki a csatározást folytatni akaró Karagyorgyét kivégzi, és maga szerzi meg a hatalmat. Cox kiemeli, hogy a felkelés hatására számos területen történt pozitív változás (nagyobb autonómia, nyugatiasodó társadalom, saját igazgatás, függetlenedő egyház). Ezután a szerző sorban mutatja be az uralkodókat és uralkodásuk fontosabb eseményeit. Karagyorgyevics Sándor uralmának taglalása során kiemeli miniszterének, Ilja Garasaninnak memo­randumát, amiben azt vázolta, hogy miért kell Szerbiának a környező területeket elfoglalni és Dusán birodalmát helyreállítani. Később ez lett a szerb terjeszkedő külpolitika fő dokumentuma. Obrenovics Mihály uralkodásával kapcsolatban Cox megjegyzi, hogy a felvilágosult intézkedések érvényesüléséhez hiányzott az annak támaszát jelentő erős polgárság. Szerinte ugyanakkor ebben a korszakban két jelentős változás is bekövetkezett. Az egyik annak a külföldön tanult, fiatal liberális értelmiségnek a megjelenése, amely eleinte demokratikus gondolatokat és nacionalizmust hozott a szerb társadalomba, majd később kommunista és anarchista eszméket. A másik fontos változás a függetlenedést és a török elleni harcot támogató katonai párt folyamatos megerősödése volt. A következőkben a szerző az 1874–78-as keleti válság eseményeit és annak hatását írja le. Kiemeli, hogy Szerbia az 1878-as berlini kongresszuson megszerzi hőn áhított teljes autonómiáját, de Boszniát elveszti Ausztriával szemben. Cox a térség első világháborúig terjedő eseményeit veszi számba. A két Balkán-háború történéseit részletezi, amelyek során Szerbia a térség vezető nagyhatalmává vált. Kifejti, hogy bár az iparosodás és a városiasodás elindulásával a szerbek elkezdték a felzárkózást Nyugathoz, a politikai helyzet a térségben változatlanul feszült maradt. A véres események meggyötört lakosságot hagytak maguk mögött, az Osztrák–Magyar Monarchia egyre rosszabb szemmel nézte Szerbia expanzív politikáját, Macedóniát és Koszovót nem tudták Szerbiába integrálni és Albánia létrehozásával a nagyhatalmak elzárták a szerbeket a tengertől.

A hatodik fejezet Szerbiának az első világháborúban játszott szerepével foglalkozik. A szerző a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet taglalásával kezdi vizsgálatát, és ennek kapcsán leírja a Szerbiában formálódó nacionalista frontokat. Ezután az első világháború harci eseményeit veszi számba: a szerbek hősies ellenállását, majd a hadsereg komplett megsemmisülését, a szövetségesek segítségével a területek visszaszerzését, de leginkább a háború okozta nagy pusztítást részletezi. Megemlíti, hogy az első világháború után létrejövő jugoszláv eszme, amely a délszlávok kulturális és politikai azonosságát hangoztatta, élő eszme volt. A Habsburg Birodalom felosztásának fontos állomását jelentette és a délszlávok így tudtak legjobban védekezni a környező államok területi követelései ellen. A szerbek álláspontja szerint Szerbia Szegedig és Klagenfurtig nyúló terület, ami Horvátországot és Szlavóniát is magában foglalja, és ahol végre minden szerb egy államban egyesül. Az elképzelés szerint a horvátok, a macedónok és a szlovének is szerbek, de ha nem lennének azok, akkor is vígan csatlakoznának, mert hálásak, hogy felszabadultak az elnyomó osztrák-magyar uralom alól.

A könyv hetedik fejezete a két világháború közötti időszakot, az első Jugoszlávia történetét tárja elénk. Cox kiemeli, mivel az ország vezetői az államot alkotó nemzetek közötti nézeteltéréseket nem tudták tisztázni és semmilyen gazdasági problémát nem tudtak megoldani, ezért a bukás már emiatt is elkerülhetetlen volt. A legnagyobb, de önmagában kisebbségben levő szerb etnikum előretörését akadályozta az, hogy a választásokon a horvát pártok kiugróan jól szerepeltek. A horvátok ezért mind központi, mind helyi szinten gátolni tudták a szerb törekvéseket, ami oda vezetett, hogy egy szélsőséges montenegrói képviselő öt horvát képviselőtársát lőtte le a parlamentben, köztük a legjelentősebb horvát párt, a Horvát Paraszt Párt és egyben a horvát ellenzék vezetőjét, Radicsot is. Sándor király erre hatályon kívül helyezte az alkotmányt és kiépítette saját autokrata rendszerét, ami a szerb dominancia megteremtésére törekedett. Mindez mind a szerbek, mind a horvátok körében a szélsőjobboldali mozgalmak megerősödéséhez vezetett. Az események egyértelmű következ­ményeként a horvát szélsőséges szeparatista mozgalom (Usztasa) 1934-ben Franciaországban meggyilkolta Sándor királyt.

A szerző a következő két fejezetben Tito hatalomra jutását és Jugoszláviáját állítja vizsgálódása középpontjába. A tengelyhatalmak nehéz harcokra számítottak, ezért nagy meglepetésként érte őket, hogy Szerbiát hamar elfoglalták. A terület nagy részét felosztották, és bábállamokat hoztak rajta létre. Cox kiemeli, hogy a németek megjelenésével mindenhol elharapódzott a terror és az etnikai tisztogatás. A megszállókkal szemben két ellenállás formálódott: a Mihajlovics vezette csetnikek és a Tito dirigálta partizánok. A csetnikek a kezdeti erős pozíciójukat nem tudták a javukra fordítani és fokozatosan visszaszorultak a kommunista partizánokkal szemben. A szerző helyesen emeli ki, hogy Joszip Broz teljes győzelmet akkor aratott a csetnikek felett, amikor a szövetségesek támogatását elnyerte a teheráni konferencia után. Tito a kivonuló olasz csapatok fegyvereinek megszerzésével megerősítette csapatait, majd két jelentős diplomáciai győzelem révén (nem a Vörös Hadsereg szabadította fel Jugoszláviát, így a szovjetek nem szállták meg az országot; meg tudta akadályozni, hogy a háború előtti dinasztikus berendezkedést visszaállítsák) megszerezhette a hatalmat. A szerző még hosszasan foglalkozik Mihajlovics ellentmondásos szerepével és a szerb holocausttal, amely kapcsán kiemeli, hogy a háború végére a szerbiai zsidóság 95 százalékát kiirtották. A világháborút követően Tito a Kommunista Párt és személyes népszerűségét kihasználva „a jól ismert” forgató­könyv szerint építette ki a kommunizmust. A civil társadalmat szétzúzta, az ellenzék tagjait csetniknek bélyegezte és kivégeztette, megkezdte az államosítást. Cox megemlíti, hogy Tito félig horvát, félig szlovén volt, ezért is épített ki olyan föderális berendezkedést, amely visszaszorította a szerbeket az államhatalomban. A gazdaság lendülete azonban a háborút követő újjáépítés konjunktúrájának megszűntével fokozatosan lelassult, sőt a 70-es évektől erőteljes válság bontako­zott ki, amely hatására a térség végleg leszakadt a Nyugattól. A szerző hangsú­lyozza, hogy az 50-es évek közepén Tito szakít a sztálinista modellel és a se szovjet, se amerikai szövetségben sem álló államokat kívánja egy unióba kovácsolni.

A következő három fejezet a könyv legértékesebb részét képezi. Részletesen mutatja be, hogy Tito halálával hogyan és milyen áron esett szét Jugoszlávia. A szerző a történtek leírását Milosevics karrierjének és személyiségének bemutatásával kezdi és hangsúlyozza, hogy a politikus célja Jugoszlávia szerb uralom alatti egyben tartása volt. A munka legelőször a szlovén kérdéssel foglalkozik. A szlovének Jugoszláviából való kiválása a szerbek heves reakcióját vonta maga után, de az erős nemzetközi nyomásra Szerbia visszakozott. A Tudjman vezette horvát függetlenedési törekvésekre Milosevicsék már keményebben léptek fel, Zágráb, Vukovar és Dubrovnik ostromával válaszoltak. Véres összecsapások bontakoztak ki az egész térségben, de erős diplomáciai nyomásra a felek tűzszünetet kötöttek. A békés időszak nem tartott sokáig, ugyanis a boszniai helyzet újra egymásnak ugrasztotta a feleket. Boszniát mind az Izetbegovics vezette bosnyákok, mind a Karadzsics dirigálta szerbek, mind a Tudjman kormányozta horvát erők maguknak akarták. Bár az európai nagyhatalmak és az Egyesült Államok rögtön elismerték a térség autonomiáját, de az új bosnyák kormányzatot sem a horvátok, sem a szerbek nem fogadták el. Így kezdetét vette a brutális vérengzés, amelyben minden fél „kitett magáért”, de leginkább a kezdeti erőfölényben lévő szerb miliciák Karadzsics, Arkan és Sesej vajda vezetésével. A szrebrenyicai vérengzés és Szarajevo ostroma alatt érték el a háborús bűntettek a csúcspontjukat, ekkor a szerbek kifejezetten a civil lakosság kiirtására összpontosítottak. Cox ezután azt tárja elénk, hogy miért szenvedtek mégis vereséget a szerb erők. Az ENSZ a véres események hatására kizárta soraiból és embargóval sújtotta Jugoszláviát. Iszlám szabadságharcosok érkezésével és közel-keleti pénzügyi támogatás révén a bosnyák ellenállás egyre erőteljesebb lett. De a fordulópont 1994-ben következett be, amikor egy a szarajevoi piactéren robbant bomba 69 civil áldozatot követelt. A NATO is a beavatkozás mellett döntött és légi támogatással segítette a horvát és bosnyák csapatokat a szerbekkel szemben. Milosevics pedig Karadzsics növekvő népszerűsége miatt akart békét kötni. Jugoszlávia szétbomlása véglegessé vált. A szerző a délszláv háború összegzéseként kiemeli annak brutalitását, a civil áldozatok nagy számát, az óriási kulturális pusztítást, de megemlíti a nemzetközi szerepvállalás lassúságának indokait és a továbbra is megoldásra váró fontosabb kérdéseket. Cox leírja, hogy Milosevics az események ellenére sem bukott meg, a gyenge ellenzék és a gazdaság feletti erős kontrollja miatt továbbra is hatalom­ban maradt.

Kormányzása végét a koszovói válság kitörése hozta meg. A Rugova vezette koszovói albánok nem elégedtek meg a részleges autonómiával, hanem ki akartak válni Szerbiából. Milosevics pozíciója megerősítéséhez kívánta a helyzetet felhasználni, ezért erős rendőri fellépést rendelt el. A térségben heves összecsapások alakultak ki. A szerb vezető nem volt hajlandó a NATO képviselte rendezést elfogadni, ezért a nemzetközi szervezet megkezdte Szerbia bombázását, súlyos pusztítást idézve elő a gazdaságban, az infrastruktúrában és a hadseregben. A szerző megemlíti a NATO-akció árnyoldalait is (a kínai nagykövetség lebombázását, egy lopakodó bombázó lelövését, a NATO-szindróma későbbi kialakulását, amelyet a lövedékek urán tartalma okozott). Milosevics a heves nemzetközi beavatkozás miatt kénytelen volt békét kötni. A politikus bukását a 2000-es választások hozták meg. Ennek kapcsán a szerző bemutatja Milosevics legyőzőjének, Kostunicának karrierjét és viszonyulását a fontosabb megol­dandó kérdésekhez. Majd hangsúlyozza, hogy Milosevics megpróbált visszaélni a választási eredményekkel, amire a néptömegek az utcára vonulva tiltakoztak hatalma ellen. Így a politikus kénytelen volt elismerni bukását. Ezután Cox a még megoldásra váró kérdéseket ismerteti röviden (hogyan fognak működni a demokratikus intézmények Koszovóban a gyakorlatban, milyen ítélet születhet Milosevics hágai perében).

A mű záró fejezetét a szerző rövid összefoglaló gondolatokból építi fel. Leírja, hogy nem lehet Szerbia történetére egy sémával tekinteni, mert a hosszú függetlenedési harcok és a vallási, valamint etnikai sokszínűség nagyon összetett helyzetet hozott létre. Cox szerint a demokratikus intézmények kiépítésével és a bűnösök megbüntetésének szándékával Szerbia jó úton halad, hogy újra beilleszkedhessen Európába.

A kötet Szerbia kiemelkedő személyiségeinek listájával, fogalomtárral, valamint a felhasznált és ajánlott irodalom jegyzékével, illetve egy névmutatóval zárul.

 

John K. Cox: The History of Yugoslavia (Jugoszlávia története), The Greenwood Histories of the Modern Nations, Westport–London, 2002. 225. p.

 

Árvay Viktor