Klió 2004/2.

13. évfolyam

A látható és a láthatatlan Szentkorona

 

 

A londoni egyetem professor emeritusa,  Péter László, akit Macartney egyszer nyomtatásban „sétáló enciklopédia Magyarországról” címmel illetett, újabb érdekes fejtegetést bocsátott közzé a magyar jogtörténet köréből. Hosszú tanulmánya első részében magával a koronával, a tárgyi emlékkel foglalkozik, elmondja a kettős eredetet, ahogy az manapság általában elfogadott. III. András nevezte először az akkor már régóta meglévő koronát Szent István koronájának. A XIV. században már égi eredetűnek tartották. Utal a korona szerepére a Habsburgok alatt, II. József intézkedésére a Bécsbe szállításról és ennek visszhangjáról. A XVIII–XIX. század fordulóján bizonyos értékek szimbóluma volt, de nem a hordozója. 1849-ben és 1944-ben hosszabb időre eltűnt. Az utolsó koronázáson Károly fején lovaglás közben megbillent (erről korabeli film is van !), ezt rossz jelnek vélték (és joggal, mondhatjuk utólag). Eckhart Ferenc magát a tárgyat a király képességeivel, méltóságával azonosította.

Szent István Intelmeiben már megkülönbözteti a földi és az égi koronát. A rex és a corona különbségével már a XIII. század tisztában volt. A XIV. században már az ország területét és az országot jelképezte. Interregnum idején az ország vezetői a korona nevében intézkedtek. A király kötelessége az ország megtartása. Az ország a corpus, a birtokos nemesség a natio a késő középkor óta. Werbőczy értelmezésében a nemesség a populus, a köznép csak a plebs. A korona az una eademque libertast is jelenti, meg az országot és a szabad királyválasztást. Még 1790-ben is sok utalás található magára a tárgyra, az ékszerre. Ekkor még nem jelenti a királyt és a rendeket együtt. 1723-ban a Pragmatica Sanctióban a korona a királyi tisztséget jelenti, Ferenc József még 1895-ben is azonosnak tekinti a királyt a koronával. Már a dualizmus idején tehát az államot is jelentette. Az 1930-as években a bírói ítéleteket a Szentkorona nevében hirdették ki. A XIX. század eleje óta az egész országterületet jelenti, 1848-ban a törvényben az integritás igényét fejezi ki, ahogy Deák is 1867-ben a Szentkorona országairól beszél – Horvátországot is beleértve. Az 1938 utáni területi változások alkalmából a Szentkorona testéhez való visszatérést emlegetik. A XIX–XX. században a királyt és hivatását jelenti, vagy a területi integritást, de nem az országot.

A változó értelmezések nem az alkotmányjogból származnak, hanem a korabeli retorikából és a jogi diskurzusból, erre már 1848-ból hoz a szerző példákat. A dualizmus idején a korona egyenlő Ferenc József személyével. Korona és nemzet bipolaritásáról van ekkor szó. Míg Werbőczy a koronába csak a birtokos nemességet érti bele, a XIX. század elejétől kezdve már az összes nemes értendő alatta, 1848-ban már minden, valamiféle vagyonnal rendelkező állampolgár. Egy 1861-es értékelés szerint az ország minden lakosa tagja a Szentkoronának. A XVIII. század vége óta már sokan így is tekintették, utána a korona és az állam fogalma közeledik egymáshoz, ahogy az Deák Beitrag-jából is látható. A korona a magyar állam, vagyis a király és a nemzet egyesült akarata. Paget szerint a reformkorban a nemzeti szuverenitást reprezentálja.

A jogi diskurzusban a terminológia rendezettebb, lassabban fejlődik. Az 1760-as években Martini a korlátozott, vegyes monarchiát érti bele, a nemesi jogászok szerint viszont az alkotmányos, nem korlátozott monarchiát jelképezi. 1848-ban  Szabó Béla úgy látja, a korona a koronáé, vagyis az állam a tulajdonos, a többiek, a királyt is beleértve csak birtokolják. Ezen az alapon indított 1861-ben Ferenc József pert Londonban Kossuth ellen magyar bankjegyek kibocsátása miatt.

Már  Hajnik Imre hangsúlyozta a magyar alkotmány közjogi jellegét, de Péter szerint nem ő a szentkorona-tan kitalálója. Nagy Ernő 1887-ben a dogmatikus iskola képviselőjeként arra utalt, hogy a jelen törvények előzményeit a múltban kell keresni. Az állam jogi személy, Ausztria és Magyarország két külön állam.

Az 1889-es véderővita kapcsán kerül elő a királynak fenntartott jogok (reservata) kérdése, a Nagy Ernő könyve második kiadásával kapcsolatos vitába szól bele Concha Győző, Péter benne látja a szentkorona-tan kitalálóját 1891-ben. Concha Nagy Ernőt azzal bírálta, hogy nem figyelt fel a nemzeti sajátosságokra. Nagy válaszára adott ellenválaszában fejtette ki Concha a Tant: a korona a király és a nemzet együttese, a szuverenitást jelenti, tehát már századok óta ezt jelentette, nem valamiféle külföldi divat követését. Az állam funkciói és szervei (a király, az országgyűlés, a kormány) nem azonosak! Concha organikusnak nevezett elméletét 1902-ben Timon Ákos is folytatta. Kmetty Károly budapesti professzor a Szentkoronát a nemzetállammal azonosította, ezért tartotta a Tanácsköztársaságot is a Szentkorona letéteményesének.

Ez persze egyfajta magyar kivétezettséget is jelentett, ami Montesquieu munkájának a hatásáról tanúskodik. Már 1790-ben felvetődött az angol alkotmánnyal való párhuzamosság kérdése (ez olykor még ma is előkerül). A nemzeti előítéletet fogalmazta meg Concha azzal, hogy a magyar alkotmány páratlan. Timon már egyenesen azt bizonygatta, hogy Werbőczy fölötte állt az angol alkotmányosságnak. Ezt a felfogást aztán  Beksiscs Gusztáv népszerűsítette hatékonyan. A függetlenségi politikusok lelkesen átvették a tant, a kormány­pártiak nem lelkesedtek érte. A Tan hívői szerint nem szabad koronát mondani a király helyett. Apponyi is lelkes híve volt a Tannak, meg az egész 1906-os koalíció. De hivatalos ideológiává a Tan csak Trianon után lépett elő, vált dominánssá. 1938–40 táján a Szentkorona varázsát emlegették a visszaszerzett területek kapcsán. A Tan haszna 1918 előtt az volt, hogy a reservata királyi jogokat kérdésessé tette. Szerepet játszott a német tudományos túlsúly felszámolásában is. Apponyi akkor úgy látta, hogy Magyarországon parlamentáris rendszer van. Concha ezt tagadta, de arra utalt, hogy a Tan a politikában nem használható fel. 1905-ben persze Ferenc József, mint a Szentkorona hordozója fel tudta használni a napi politikában. A Tan azonban egészében véve nem gyakorolt olyan hatást, mint ahogy utólag vélik. A városi polgári elit, de a liberális politikusok is ellenezték. Az 1920-as években viszont a Tan már monopolhelyzetbe jutott.

Amikor 1931-ben Eckhart Ferenc megjelentette a szentkorona-tanról szóló könyvét, éppen ezért nemzetietlennek bélyegezték, hiszen a cseh párhuzamra hivatkozott. 1941-es munkájában kimutatta a korona változó jelentéseit, azt is, hogy a korona már a középkorban az állam eszméjét jelentette, a korábbi értelmezésekkel szemben. 1945 után persze Eckhart lett a Prügelknabe, a „szellemtörténet” elítélendő képviselője, ahogy azt akkor Sarlós Márton bírálata kimutatta. Az 1970-es években a gazdasági nehézségek miatt a pártállam elővette a nemzeti mozzanatot, ennek megfelelően már nem kellett olyan élesen bírálni Eckhartot. 1989 után Szentkorona-társaság alakult. Kardos József mutatta ki aztán a Tan különböző változatainak politikai összefüggéseit, politikai felhasználását, átvitelét a Nemzeti Múzeumból az Országházba.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a kérdés ma is jelentős. Jelentheti a nemességet, vagy a Habsburg-uralmat. A korona mára átkerült a dinasztiától a nemzethez. De ma is a politikai retorika tárgya, nem alkotmányjogi kérdés, mint a XIX. században. Ma is elősegíti a nemzeti integrálódást, van bizonyos kohéziós ereje, vagyis ma is élő. A kultuszt tehát végül is nem Concha találta ki, csak Kmetty módosította az ő felfogását a politika igényei szerint.

Nagy örömünkre szolgálhat, hogy Péter László professzor ilyen nagy anyagot megmozgató tárgyalásban hívta fel a külföldi történészek és jogtörténészek figyelmét az egész kérdéskörre.

 

László Péter: The Holy Crown of Hungary, Visible and Invisible (Magyarország Szent Koronája – a látható és a láthatatlan). The Slavonic and East European Review 2003. vol. 8. No 3. 421–510. o.

 

Niederhauser Emil