Klió 2004/2.

13. évfolyam

Regionális és nemzeti identitások Dalmáciában

 

 

A cikk horvát szerzője két, a dalmáciai identitással foglalkozó, alapos német feldolgozást ismertet, s így érdekes összeállítást kapunk. A délszláv történelem eseményeinek és értelmezésének helyi feldolgozásai ugyanis a szerzők nagy részénél nem mentesek a nemzeti megfontolásoktól, ezért a külső szemlélő megközelítése mindenképpen figyelemre méltó. A német történészek 1902 óta foglalkoznak intézményesen Kelet- és Délkelet-Európa történelmének, gazdaságának és politikájának tanulmányozásával. A kutatóhelyek közül az egyik az 1930-ban Münchenben alapított Délkelet-Európa Intézet, amely e témában folyóiratot és könyveket is megjelentet, s az alább ismertetendő két mű szerzője is itt publikálta művét. Az a tény pedig, hogy a cikk szerzője a zágrábi egyetem politikatudományi karán „a horvát politikai gondolatok története” című tantárgyat oktatja, lehetővé teszi a kötetek kritikai olvasatát. Az első kötet szerzője (Konrad Clewing) a dalmáciai identitás 1848 és 1849 közötti sajátosságait tárgyalja,¹ a második kötet (Aleksandar Jakir műve) a két világháború közötti időszakkal foglalkozik.²

Clewinget mindenekelőtt azok a nemzeti identitással összefüggő elképzelések és folyamatok érdeklik, amelyek eredményeképpen végül mégsem jött létre önálló nemzet. Dalmácia esetében – ahol a szerző öt identitást, nemzeti jellegű ideológiát különböztet meg (bővebben lásd alább) – ilyen volt a szláv-dalmát és az italo-dalmát ideológia. Clewing külön figyelmet szentel annak, hogy az állam és a társadalom (bizonyos szervezeteinek, például az egyháznak) egymás közötti viszonya, s a modernizációban betöltött szerepe milyen mértékben hatott a nemzetté válásra. Kiindulásként megállapítja, hogy Dalmácia 1848-as lakosságának – 416 803 embernek – háromnegyede a katolikus szláv többséghez tartozott, akiknek körében a horvát, míg 18 százalékuk pravoszláv vallású volt, akik között a szerb nemzettudat alakult ki. Az olasz nyelvűek egyes adatok szerint a lakosság 3,4 százalékát, más adatok szerint 7 százalékát alkották. A vallási hovatartozás tehát a nemzeti integráció meghatározó eleme volt. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít a város és a falu közötti kulturális különbségnek, hangsúlyozva, hogy az olasz kultúrához a városban lakó felsőbb rétegek tartoztak, ami azt is jelentette, hogy az olasz nyelv használata nem korlátozódott az olasz eredetű polgárokra.

Clewing – aki persze jól ismeri a horvát szakirodalmat is – elutasítja a horvát történetírók néhány tételét. Clewing szerint a nemzeti identitás alakulására komoly hatása volt annak a ténynek, hogy Dalmácia, Horvátország és Szlavónia között gyengék voltak a kulturális és gazdasági kapcsolatok. A horvát történetíróktól eltérően úgy véli, hogy ez nem a birodalmi centrum politikai szándékai miatt volt így, hanem azért, mert igen gyengék voltak a horvát bánságból érkező modernizációs hatások. Elutasítja a horvát történetírás azon álláspontját is, hogy a birodalom igazgatási intézményei alkalmatlanok lettek volna a feladatok ellátására, s azt állítja, hogy a Monarchia a kor fejlett nyugati államainak modernizációs szintjén állt. Ugyanakkor úgy véli, hogy az uralkodó rend keverék jellegű volt, amelyben a modernizációval összefüggő jegyek premodern, és a modernizációval ütközésben lévő szerkezetekkel ötvöződtek. Ez az ötvözet, ez a „relatív gyengeség” persze hatással volt a dalmáciai társadalom fejlődésére, ahol a tradicionális erők számos dolog megvalósítását akadályozták, de a hivatalok, az egyházi szervezet, és az iskolaügy területén az állami bürokrácia volt a sikeresebb és erőteljesen hatott a kollektív identitás alakulására. Ennek ellenére is úgy véli, hogy az államigazgatás és más politikai mechanizmusok (helyi) erői, amelyek arra törekedtek, hogy megfogalmazzák, és közvetítsék Bécs felé „a dalmáciai érdeket” nem azért nem voltak sikeresek, mert Bécs erős és szervezett hatást gyakorolt Dalmáciára – ahogy azt a horvát történetírás állítja –, hanem azért, mert a központ Dalmáciát másodrendű régiónak tekintette. Clewing elutasítja a horvát történetírók azon álláspontját is, hogy Bécs Dalmácia szándékos olaszosítására törekedett volna. „Ausztriának 1848-ig nem volt nemzeti politikája, nem folytatott ‘elnemzetlenítő politikát’, így olaszosító politikát sem.” Azt azonban elismeri, hogy az osztrák politikának volt olaszosító hatása.

Az említett öt identitás a következő: az illír, a dalmáciai horvát, a szerb nemzeti, a szláv-dalmát, az italo-dalmát. A legutolsót kivéve egyiknek sem volt nemzeti forradalmi jellege, sokkal inkább a Habsburgok iránti lojalizmus alapján álló, enyhén nacionalista, reformista elképzelésekről van szó. Amint majd látni fogjuk, a különböző nemzeti ideológiák képviselőinek nézetei gyakran érintkeztek, keveredtek egymással. A szerző először az illír identitást elemzi. Ezzel összefüggésben némi ellentmondás érzékelhető: „Dalmáciában az olaszosítás (ami az előző bekezdés értelmében, valójában nem létezett – Sz. I.) ellentéte az illírizmus volt”. Clewing, részletekbe nem bocsátkozva ugyan, de kétségbe vonja azt a korábbi tézist, mely szerint az illír eszme hívei a liberalizmus hívei, míg a magyarbarátok (a mađarónok) viszont konzervatívok lettek volna, azt állítván, hogy egyik félnek sem volt olyan kidolgozott programja, amelynek alapján ideológiáját egyértelműen minősíteni lehetne. A dalmáciai illírizmus három irányzatát különbözteti meg. Az első Zágrábot tekintette mintának, az ottani nyelvi szabályokat követte, s a katolikusok számára ez az irányzat volt a nemzeti identitás alapja. A második irányzatot az a pravoszláv elit képviselte, amely híve volt a pravoszlávok és a katolikusok nyelvi közeledésének, de nem volt hajlandó átvenni a latin írásmódot és elvetni a cirillt. Számukra az illirizmus a szerbséggel volt azonos. A harmadik irányzat a dalmáciai nyelvjárást jobbnak és tisztábbnak tekintette ugyan, de az illír egység érdekében hajlandó volt a nyelvi szabályok egységesítésére. Ami az identitást illeti, ez az irányzat meg akarta őrizni Dalmácia regionális sajátosságait, s ebből a szempontból a később tárgyalandó szláv-dalmát elvet képviselte. Az 1848–49-es események idején nyilvánvalóvá vált, hogy az illirizmus egyenlőségjelet tesz a nyelv és nemzet közé, s bár elvileg a szabad nyelv és identitás választás mellett állt ki, egyértelműnek tartotta, hogy Dalmáciában egyetlen „természetes nemzet” van, szabadon választani tehát csak az illír nyelvet lehet. A dalmáciai illírizmuson belül kimutatható az unitarista, az autonómista és a föderalista szárny megléte. Az illírizmus azonban nem ért el közvetlen gyakorlati, politikai sikereket.

A dalmato-horvát identitás egyértelműen a horvát nemzethez tartozás ideológiája volt ugyan, de képviselői kiálltak Dalmácia regionális sajátosságainak megőrzése mellett. A dalmato-horvát elképzelés szerint az úgynevezett „ijező” nyelvi hagyomány alkalmasabb a horvát nemzet integrálására, mint az illírek által szorgalmazott nyelvi formák, a szélesebb délszláv összefogást pedig (amit az illírizmus képviselői támogattak), ezen ideológia hívei másodrendűnek tekintették. Így nem is csoda, hogy ez a dalmáciai értelmiségi körökben igen népszerű elképzelés Dalmácián kívül nem talált követőkre.

A harmadik dalmáciai identitás a szerb nemzeti ideológia alapján állott. A bosznia-hercegovinai pravoszláv vallásúak felől terjedt el az ugyancsak pravoszláv dalmáciai falusiak körében. Képviselői nem valamilyen önálló dalmáciai identitás kifejlesztését tűzték ki célul, hanem egy régiók feletti „protonacionalista” öntudat munkált bennük. Clewing fontosnak tartja a külső hatásokat: a már említett boszniai hatáson kívül az egykori szerb birodalomhoz kötődő elképzeléseket, illetve a dél-magyarországi Karlócából érkező pravoszláv papok dalmáciai tevékenységét. A dalmáciai szerb értelmiségiek ennek az ideológiának a segítségével igyekeztek a katolikus lakosságot a szerb nemzeti integrációs törekvések számára megnyerni. Ennek érdekében például ugyanannak a szövegnek a latin betűs változatában az „illír” terminust használták, míg a cirill betűs változatban a „szerb” terminust.

A szláv-dalmát elképzelés hívei azon az alapon hangoztatták Dalmácia sajátosságait, hogy szerintük e tartománynak megszakítatlan a folytonossága az antikvitással. (Hozzá kell tenni, hogy az illír mozgalom hívei is abból indultak ki, hogy a délszlávok az ókori illírek leszármazottai.³). A városi szláv lakosság körében ez az ideológia volt a legelterjedtebb, de vidéken csak az értelmiségiek kisebbik része fogadta el. Ezen elképzelés alapján Dalmácia az osztrák föderáció autonóm része lett volna, belső igazgatását helyi tisztviselők vették volna át, s ők irányították volna a tartományi kormányt is. Az elképzelés hívei eredetileg ellene voltak Dalmácia, Horvátország és Szlavónia egyesítésének, de miután Jelačić lett a tartomány kormányzója, elfogadták az egyesülés elvét, amit ők egyenrangú partnerek szövetségeként értelmeztek. Clewing szerint ezen az identitáson belül két irányzat volt. Az egyik a dalmátokat önálló, a horvátokkal nem azonos nemzetként fogta fel, a másik viszont elvetette az önálló dalmát nemzet elképzelését. Ezen identitás képviselői elfogadták az etnikai különbö­zőségek létét, s elismerték az olasz kisebbséget. E „kompromisszumos” megkö­zelítés lényege, hogy a szláv-dalmát identitáson belül megkísérelte két kulturális elem, a szláv és az olasz, egyesítését. Clewing felveti azt a kérdést, hogy vajon nem ez a kompromisszumra törekvés, ez a kettős identitás volt-e az oka annak, hogy ez az ideológia sikertelen volt, szemben a modern nemzeti ideológiákkal, amelyek többnyire azon alapulnak, hogy a saját közösség egyértelműen meghatározott tulajdonságokkal rendelkezik. A cikk szerzője szerint kár, hogy Clewing nem ad választ erre a kérdésre.

Az italo-dalmát identitás (alapvetően a kisebbségben lévő olaszok közül kikerülő) hívei nem a származás „objektív” jegyeit tartották fontosnak, hanem a nyelv és a kultúra jelentőségét hangsúlyozták. Az identitást az egyén választásának tekintették, s úgy vélték, hogy nem kell választani a szláv és az olasz identitás között, hiszen Dalmácia valamennyi lakója egyértelműen dalmát. Ez azon gazdag és művelt városi lakosság ideológiája volt, amelyik a magas vagyoni választási cenzus révén védelmezte politikai és gazdasági kiváltságait, az új körülmények között is biztosította vezető szerepét, s határozottan elutasította Dalmácia egyesítését mind a horvát bánsággal, mind pedig Itáliával. Elitista magatartásuk azonban eltaszította tőlük a városlakók többségét.

A XIX. század második felére az öt identitásból – amint arra fentebb már utaltam – csak három maradt fenn: a horvát, a szerb és az olasz. A cikk szerzője fontosnak tartja, hogy Clewing, a konstruktivista nemzetelmélet⁴ elveit követi ugyan, de egyáltalán nem hanyagolja el az etnikai szempontok jelentőségét sem a nemzeti identitás kialakulásában. Úgy véli azonban, hogy további tisztázásra szorul az, hogy az említett három nemzet esetében milyen kapcsolat van az etnikai és a nemzeti identitás között.

A második elemzett kötet, Jakir könyve a Dalmáciában zajló nemzeti folyamatokat már a következő történelmi periódus, a két világháború között fennálló királyi Jugoszlávia idejét vizsgálva elemzi. Jakir nem csupán a nemzeti identitásra ható szociális, gazdasági és kulturális szempontokat tekinti át, de annak okait is kutatja, hogy az említett időszakban miért nem volt sikeres a jugoszláv eszme. Az utóbbiról úgy véli, hogy az olyan ideológiai mítosz volt, amely mögött a nagyszerb politikai elit túlsúlyát biztosító centralizáló szándék húzódott meg. Nem vonom kétségbe, hogy a két világháború között ez volt a jugoszlávizmus gyakorlati megvalósulása. Arról azonban kár lenne elfelejtkezni, hogy – amint az később mégiscsak kiderül – az 1918 előtti időszakban a jugoszláv ideológiának számos horvát és szlovén értelmiségi híve volt.⁵ Sőt, még a jugoszláv királyság gyakorlatából kiábrándult horvát politikusok sem Jugoszlávia megszüntetésére törekedtek, hanem át akarták azt alakítani. Már 1922-ben olyan horvát államot akartak létrehozni, amely „a szerbek, horvátok, szlovénok nemzetközi közösségének közös határain belül” létezik.⁶

Jakir, Holm Sundhaussen tézisét elfogadva úgy véli, hogy a horvát nemzet kialakulásának döntő fázisa nem a XIX. századra, hanem a XX. század húszas éveire esett, amikor is a nacionalizmus már nem csupán egy szűk politikai elit ideológiája volt, hanem tömegjelenséggé vált, s amikor kialakult a modern horvát nyilvánosság. Jakir, ugyancsak a konstruktivista elmélet híveként, a nemzeti integrációt a modernizációs folyamat résznek tekinti, s így írja le a nacionalizmus funkcióját és jelentőségét: a helyi kultúrák fölötti új magas kultúra kulturálisan homogenizálta a társadalmat, lehetővé téve ezzel a nem­zetállam létrehozását. Márpedig csak a nemzetállam teremtette meg a közös, magasan differenciált oktatás megszervezésének, valamint a kultúra és az állam összekapcsolásának feltételeit. Jakir szerint a jugoszlávizmus az illírizmuson alapul és horvát nemzeti integrációs ideológiává válik. A „jugoszlavista horvátizmus” a Habsburg Monarchián belül a szláv elemet erősítette. Ugyanakkor a jugoszlávizmust nem csupán új nacionalizmusként és nem is csak egyfajta nemzetek fölötti ideológiaként értelmezi, hanem olyan szociális ideológiaként is, amely lehetővé tette a társadalom modernizációját.

A gazdaságilag elmaradott Dalmáciában a Horvát Parasztpárt, amely a horvát nemzet szabadságáról vallott elveit összekapcsolta a szociális igaz­ságosságról szóló tézisekkel, nagy népszerűségre tett szert a horvát választók körében, míg a „jugoszlavista integralizmus” a szerb Demokrata Párt tevékeny­ségének köszönhetően a szerbek által lakott falvakban hódított. A két ideológia közötti harc történelem által befolyásolt folyamatát Jakir a spliti polgármester, Tartaglia példáján mutatja be. Tartaglia már kezdetben is határozottan a jugoszláv irányzat híve volt. 1929-ben pedig, amikor Sándor király diktatúrát vezetett be, s az államot a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság elnevezés helyett Jugoszláv Királyságnak keresztelte át, annyira hitt ezen eszme megvaló­síthatóságában, hogy elfogadta a Tengermelléki Bánság báni funkcióját. A diktatúra kezdetén a horvát értelmiségiek és politikusok körében egyáltalán nem volt ritka jelenség, hogy hittek a király jó szándékában. Tartaglia azonban, akárcsak a horvát értelmiség jelentős része, hamar felismerte, hogy a szerb elit a jugoszlávság eszméjét, saját dominanciája biztosításának érdekében, szerb kulturális tartalommal kívánja megtölteni.

A jugoszláv nacionalizmus azonban Dalmáciában másfajta szerepet is betöltött. Az ilyen irányú szervezetek (Jadranska straža, Jugoslavanska matica, Orjuna stb.) erőteljes harcot folytattak az olasz imperializmus ellen, ezért komoly népszerűségre tettek szert. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy a Horvát Parasztpárt ez idő alatt Dalmáciában is beteljesítette a horvát nemzeti integrációt. Ez a siker egyfelől a párt szociális programján alapult, másfelől a jugoszlávizmus elleni propagandán. Ez utóbbi részeként egy dalmáciai horvát lap a jugoszlávizmust olyan csalásként mutatta be, amely nagyszerb eszközökkel uralja a naiv horvátokat. 1937-re a dalmáciai horvátok körében egyetértés alakult ki abban, hogy önálló horvát államot kell létrehozni. A szerző úgy véli, hogy a jugoszlávizmus siker­telenségének okai közé a következők tartoznak: azok a vallási különbségek, amelyek előrevitték az egyes nemzeti identitások és az önálló irodalmi nyelvek fejlődését, s az eltérő államjogi hagyományok, amelyek emléke nem tette lehetővé a jugoszláv nemzet kialakítását. A jugoszlávizmus nem volt képes sem átalakítani, sem helyettesíteni a szlovén, a horvát és a szerb identitást.

 

Tihomir Cipek: Suvremena njemačka historiografija o konstukciji nacionalnih identiteta u Dalmaciji (A modern német történetírás a dalmáciai nemzeti identitások konstrukciójáról). Politička misao, 2003/2. 167-182. o.

 

Szilágyi Imre

 

 1. Konrad Clewing: Staatlichkeit und nationale Identitätsbildung. Dalmatien in Vormärz und Revolution. München, R. Oldenburg, 2001.

 2. Aleksandar Jakir: Dalmatien zwischen den Weltkriegen. Agrarische und urbane Lebenswelt und das Scheitern der jugoslawischen Integration. München, R. Oldenburg, 1999.

 3. Arató Endre: A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983. 58. o.

 4. A konstruktivisták szerint a nemzetek egyáltalán nem ősi és nem is természetes képződ­­-mé­nyek, hanem olyan viszonylag nem régi (alapvetően XIX. századi) képződmények, amelyek „kitalált hagyományokhoz” kötődnek, annak legnagyobb része tehát, ami „szubjektív szempontból a modern ‘nemzetet’ alkotja, ilyen konstrukciókból áll”. Lásd Anthony D. Smith: A nacionalizmus és a történészek. Regio, 2000/2. 21. o.

 5. Petar Korunić: Jugoslavenska ideologija u hrvatskoj i slovenskoj politici. Hrvatsko–slovenski politički odnosi 1848–1870 (A jugoszláv ideológia a horvát és a szlovén politikában. Horvát–szlovén politikai viszonyok 1848–1870). Zagreb, Globus, 1986.

 6. Dušan Bilandžić: Hrvatska moderna povijest (Modern horvát történelem). Zagreb, Golden Marketing, 1999. 78 o.