Klió 2004/2.

13. évfolyam

A gyarmatosítás sötét lapjai

 

 

A kötet szerkesztőjével együtt huszonkét szerző alkotta meg ezt a vaskos művet, amely a Le livre noir du communisme (A kommunizmus sötét lapjai) után látott napvilágot ugyanannál a párizsi kiadónál. Maga a szerkesztő – Marc Ferro – az ugyancsak párizsi illetőségű Felsőfokú Társadalomtudományi Főiskola egyik vezető tanára, aki – többek között – a Szovjetunió történelmének is elismert szakértője.

Nehéz ismertetni ezt a könyvet, hiszen egyrészt több, mint 800 nagy, sűrűn szedett oldalból áll, másrészt mert olyan témát és annak különböző aspektusait ragadja ki a világtörténelem folyamából, amelyek így együtt, ilyen részletességgel még nem kerültek egymás mellé, legalábbis a francia nyelvű szakirodalomban. Természetesen nagyon sok mű érintette és vitatta a gyarmatosítást mint olyat, de ezek többsége annak történelmi beágyazódottságát világította meg. Itt és most csak és kizárólag a negatív, „sötét” vonulatait és természetét érinti. Mint oly sokszor máskor, most is önkényesen kiragadott témákra fogunk koncentrálni, és a cikk végén címszavakban fogjuk felsorolni a nem ismertetett részeket.

A könyv öt fő fejezetből áll: I. Az extermináció (ti. a népeké); II. Rabszolga-kereskedelem és rabszolgaság; III. Uralmak és ellenállások; IV. A nők helyzete; V. Ábrázolások és diskurzusok. Az öt főrészt Marc Ferro Bevezetője előzi meg és  Nadja Vuckovic Epilógusa zárja. Az egyes tanulmányok a XVI.-tól a XXI. század elejéig tartó történelmet ölelik át a címben jelzett téma szerint.

Bevezetőjében Marc Ferro a 2001. szeptemberi New York-i tragédiát, az algériai eseményeket, valamint a Franciaországban az utóbbi években kifejezésre jutó „bűnbánó megnyilvánulásokat” a gyarmatosítás számlájára írja, bár kiemeli: „kolonizáció és kolonializmus nem teljesen fedik egymást”, s szemükre veti a nyugati társadalmaknak, hogy amilyen „nagylelkűen” leleplezik a nácizmus és a kommunizmus „bűneit”, ma úgy tesznek, mintha a kolonializmus által elkövetett bűnökről nem tudnának, s rámutat: „ez a hiedelem: mítosz, még akkor is, ha bizonyos elkövetett túlkapásokat kitöröltek is a kollektív emlékezetből”; de téves az az álláspont is, mely szerint a kolonializmust megelőző túlkapások (a hódítók által elkövetett kegyetlenségek, vagy az ún. „pacifikálás”) és az 1950-es évek felszabadító harcai során végrehajtott terrorista cselekmények között semmiféle történelmi összefüggés nem lenne. Az imperializmus szakaszának története – a gyarmati terjeszkedés tekintetében – abban különbözött a megelőző történelmi szakaszoktól, hogy célja elérése érdekében sok szereplőt állított maga mellé-mögé: a gyarmatosítás híveit, a nagybankokat, a hadsereget, s hogy a sokat hangoztatott civilizáció eszményét a nyugati ideák szolgálatába állította, s így gyakorlatilag „pontos gazdasági funkciója volt”. Ferro az imperialista politika legfőbb ágensének a magas pénzügyi köröket tekinti, amely körök még ma is főszerepet játszanak a gazdasági és társadalmi életben. Ami a nyugati mintájú „univerzalista rasszizmust” illeti, nos, az a XIX–XX. században olyan eszközökkel tudta biztosítani elterjedését, mint a „gyarmati terjeszkedés, az ipari forradalom, a technikai haladás”. A könyv szerkesztője felteszi a kérdést: azok a műveletlen, civilizálatlan gyarmatosok, akik külföldön megvetették lábukat – és hatalmukat – , hogyan képzelhették magukról, hogy a gyarmatosított népeket civilizálhatják? „Multinacionális imperializmusról” beszél, amelyet „lassanként az amerikaiak kezdtek uralni”. Ma a nagy hatalommal rendelkező bankok nem gyarmatosokat alkalmaznak a volt gyarmatokon, hanem egy szűk helyi „benn­szülött” irányító réteget.

Mit jeleznek az utóbbi években az iszlám integrista körök törekvései, a 2001. szeptemberi New York-i öngyilkos merényletei? – teszi fel a kérdést Ferro. Szerinte azt, hogy az egész mondializáció-globalizáció, annak minden kellemetlen hatásával az USA politikájához kapcsolódik, amely „felváltotta a régi gyarmatosító hatalmakat.” Bevezetőjének befejező gondolata: mindaz a sok negatív jelenség, amelynek most, a XXI. sz. elején tanúi lehetünk, a gyarmatosításnak és annak új megjelenési formáinak (neokolonializmus, globalizáció, multinacionális imperializmus) köszönhető, és ma már érintik a volt gyarmatosító nemzeteket is, de azt is kiemeli, hogy a  függetlenség utáni volt gyarmati országokat sújtó valamennyi tragédiát nem lehet csak a gyarmatosításra, a globalizációra fogni, bár igaz, hogy ezek az új társadalmi – politikai irányvételek „kiszélesítették a leggazdagabb és a legszegényebb társadalmak közötti szakadékot.”

Marc Ferro Bevezetője után következnek a különböző földrészeken a gyarmatosítók által elkövetett népirtások. Elsőként mint jellemző példát, Haitit említi a cikk szerzője, s két dátum közötti időszakot vizsgál: az aranyért mint a legfőbb helyi ásványkincsért 1493 végén megindított gyarmatosítást (bár a bevallott cél a kereszténység terjesztése volt) és a sziget amerikaiak általi megszállását. A Nagy-Antillákon végbevitt indián-irtás híre Európába is eljutott, és ez már megdöbbenést váltott ki. A Kis-Antillákon a franciák irtották a bennszülött lakosságot. Ismert az észak-amerikai indiánok ellen viselt angol és francia irtóhadjárat, amelyet a szerző egyértelműen „génocide-nak”, azaz a mai értelemben is használt, a magyar nyelvben „népirtásként” elterjedt francia szóval illet. Az ausztrál bennszülöttek kiirtását földjeik elvételével vitték véghez a „felvilágosult” európaiak 1788 után, s még az 1980-as években is tartott, és mindvégig embertelen kegyetlenség jellemezte; 2000-ben már Ausztrália vette át Dél-Afrikától a Föld „legreakciósabb és legrasszistább” társadalmának szerepét és helyét, miközben lesöpörte a nemzetközi jog idevonatkozó fejezeteit is!

A rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem tanulmányozása során az európaiak megfeledkeznek az arabok által gyakorolt rabszolga-kereskedelemről, arról, amelyhez végül is annak a Nyugat által történt betiltása után maguk is csatlakoztak, közöttük legelőször a portugálok, akiket ugyan elsősorban az arany, a fűszerek, az elefántcsont érdekeltek, ezekért a néger rabszolgáikat is elcserélték. Az USA déli államaiban a hatalmas ültetvények már a XVII. századtól rabszolgamunkán alapultak; az ide behozott afrikaiak sajátságos, önálló kultúrát hoztak létre, a faji szegregáció azonban ugyanitt a 2. világháború utánig fennmaradt.

Az „Új Világban” a portugál és a spanyol „imperializmus” vetette meg elsőként a lábát, bár e két tengeri nagyhatalom már a XV. századtól uralta – hódításai által – a világ nagy részét. Mindkét nemzetre jellemző volt, hogy a politikai és a gazdasági célok mellett ideológiai szándékok is vezették őket: a meghódított népek keresztény hitre térítése, az iszlám kiszorítása. E két nemzet által meghódított területeken azután a többi európai ország és birodalom is igyekezett minden áron területekhez jutni. A meghódított népek életét egyrészt az európaiak által bevitt betegségek, másrészt az ugyancsak európai háziállatok (disznó, ló, juh, kecske, tyúk) radikálisan megváltoztatták. Mind gazdasági, mind társadalmi téren, az újonnan meghódított területeken forradalmi változáskat hozott a bérmunka bevezetése, ami az addigi hagyományos hierarchiákat megszüntette s helyettük újakat hozott létre, de megváltoztatta a hitvilágot és a lakóterületek funkcióit is.

Hogyan zajlott le néhány, Európától ugyancsak távoli vidék gyarmatosítása?

Az egyik legszerencsétlenebb és legbrutálisabb sorsot megért tengerentúli terület a mai Francia Guyana volt, ahová Franciaország 1823-tól küldött fehéreket (franciákat), hogy a területet felderítsék: a kísérlet teljes kudarccal végződött, az ideérkezők züllött életmódja, a kicsapongások, az alkohol néhány hét alatt 42 ember halálát okozta a 164-ből. Egy, az apácák által létrehozott és irányított mintafalu, Mana, sem maradhatott fenn sokáig, mert egyes francia minisztériumok nem nézték jó szemmel, hogy nem azt termelt, amire szükségük lett volna. Végül a francia társadalomba bármilyen módon beilleszkedni nem tudó és nem akaró renitenseket az itt létrehozott, hírhedtté vált fegyenctelepre száműzték; ez a vállalkozás is teljes erkölcsi csőddel végződött, s fel kellett számolni. Haitin először a franciák voltak a korlátlan urak, az 1804-ben kivívott függetlensége után több nagyhatalom versengett érte, míg végül 1915-től teljesen az USA fennhatósága alá került; az amerikaiak mind gazdasági, mind pénzügyi téren felülkerekedtek a franciákon, elnyomták az 1909–1911 között kibontakozó ellenállási mozgalmakat (nacionalizmus, noirizmus, szocializmus), amelyek keresztezték volna Anglia, de főleg az USA terveit.

India – amely elnevezés a Nagy-Britannia által 1757-ben megkezdett gyarmatosító politika idején még egész Dél-Ázsiát jelentette – a Föld leghatalmasabb egybefüggő gyarmatbirodalmát képezte; egyik érdekessége volt a cikk szerzője szerint, hogy „nem követett semmilyen előre kigondolt tervet”, viszont terjeszkedését idővel egyre többen támogatták mind gazdasági, mind civilizátori meggondolások és célok érdekében. A már korábban itt megtelepedett Kelet-Indiai Társaság segítette az angol magánkereskedelem ebben a régióban történő terjeszkedését, amelyet időnként meg-megzavartak a  franciák „ellenséges machinációi”. Az angol jelenlét segítette egy helyi bennszülött elit réteg kialakulását, melynek közreműködésére az angolok  nagymértékben támaszkodtak. Ki kell emelni, hogy pl. 1750-ben mintegy 180 millió indiait kisszámú angol civil, de jelentős létszámú hadsereg tartott kézben. Természetesen sokszor tört ki lázadás, amelyek közül az India csaknem minden társadalmi rétegére kiterjedt 1857-es szipoly-lázadás volt a legsúlyosabb: embertelen kegyetlenséggel verték le. Következménye az lett, hogy India az angol korona fennhatósága alá került, majd 1947-ben elnyerte függetlenségét.

Pusztítás, történelmi és kulturális értékek és emlékek felgyújtása, gyilkolás jellemezte a franciák indokínai megjelenését, maguk a franciák is nagy számban haltak meg, elsősorban betegségekben. Végül Vietnam, Kambodzsa és Laosz francia protektorátus alá került, ami nem akadályozta meg e vidékek lakossága számának katasztrofális csökkenését. A teljes adminisztráció a franciák kezébe került, akiknek viselkedését a durva rasszizmus jellemezte, és francia irányítás alá került gyakorlatilag az egész gazdasági élet és a természeti kincsek kiaknázása is. Paul Doumer meghökkentő intézkedései közé tartozott a só, az alkohol és az ópium állami monopóliummá történő kinevezése, melyek közül a (francia) állam engedélyezte az ópium fogyasztását. Bevezették a fejadót, embertelen munkamódszereket és -feltételeket kényszerítettek a minden tekintetben el­nyomott távol-keletiekre, hiányos volt a helyi gyermekek oktatása. Mindezekhez társult a II. világháború után a helyi háborúk sora a külföldi nagyhatalmak ellen, valamint 1945 márciusában a francia fennhatóság megdöntése, a japán meg­szállás stb... Az 1950-től a külföldiek ellen viselt gerillaháború borzalmas szenvedéseket zúdított a helyi lakosságra is.

A japán gyarmatosítás a XIX. század második felétől az ország vezetőinek abbéli félelméből indult el, hogy a Nyugat az ő országukat is bekebelezi. Ennek a gyarmatosításnak egyik paradoxona az lett, hogy az a két ország, amely leghosszabb ideig nyögte a japán uralmat, Tajvan és Korea, indult el leglátványosabban és leggyorsabban a modern fejlődés útján a XX. század második felében. Természetesen a japánok is felhasználták a kulturális asszimiláció eszközeit csakúgy, mint a katonai erőszakot a meghódított területek eljapánosítására, ugyanakkor gyarmataikon ipart is telepítettek. A tanulmány szerzője nem hallgatja el a gyarmatosított területeken a japán gyarmatosok által a helybéliek ellen elkövetett kegyetlenségeket, a kizsákmányolást.

Afrikában a volt Belga Kongó (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) tűnt ki a XIX. és XX. században a gyarmatosítás során alkalmazott brutális eszközeivel, amelyek egyetlen célt szolgáltak: a gyarmatosítók gazdasági – kereskedelmi érdekeit. A fő kereskedelmi áruk az elefántcsont és a gumi voltak; a munkástoborzás bennszülöttek letartóztatásával és gyakran gyermekek, nők, öregek túszként való elrablása útján történt. „Kongó hatalmas koncentrációs rendszerré vált” – mondja a szerző. Zanzibár szigete az ománi szultán gyarmata volt, akinek Afrika keleti partvidékén sikerült több ezer kilométeres területet gyarmatosítania, ahol arab gyarmatosok kereskedtek a part menti városokban.

A dél-afrikai apartheid ideológiája és fogalma a XX. század 30-as, 40-es éveiben terjedt el; mint politikai irányzat a Dél-Afrikában élő „különböző közösségek... szigorú és végleges  szétválasztását jelentette a fehér rassz és a keresztény civilizáció biztonságának” megvédése érdekében. A helyi bennszülött lakosság kegyetlen elnyomása csak fokozódott az arany- és a gyémántlelőhelyek felfedezésével. Jogi alapjait a búr háború idején és a II. világháború kezdetén fogalmazták meg, és tették közzé különböző törvények formájában; egy 1950-es törvény (Population Registration Act) azután véglegesítette az afrikaiak politikai kirekesztettségét és a kíméletlen rendőrterrort, amelyet az 1961-ben az ország köztársasággá történt kikiáltása és az Egyesült Királyságból és a Commonwealth-ből való kilépése csak elmélyített. Az apartheid-politika megszűnése sem hozott azonnali gyógyulást a lakosságnak: ezért is „tűnik a XXI. század küszöbén oly törékenynek az új Dél-Afrika” – zárja le cikkét a szerző.

Algéria francia gyarmatosítása az ún. „civilizátori” típusú gyarmatosítást jelentette; az események azonban más irányba terelték ezt a célt, amikor Bugeaud elhatározta Abd el-Kader szent háborújának megindítása után „az arab állam eltörlését”, ami az arab vezető megadása után meg is történt, ez viszont az egész Maghrebet Franciaország ellen hangolta. Algériában ezalatt megtelepedett egy nagybirtokos osztály, ezt kiegészítették a kisbirtokosok, s az egészet védelmezte a francia hadsereg. 1871-ben az arabok által kirobbantott szent háborút a franciák leverték és kegyetlenül megtorolták, s ugyanilyen kemény kézzel vezették be a Vichy-rendszer által Franciaországban alkalmazott „nemzeti forradalom” gyakorlatát, különösen a zsidók ellen. Sajnos, sem a szocialisták, sem De Gaulle nem támogatták a „francia” Algéria autonómia-törekvéseit. 1954-ben kitört a függetlenségi háború, amelyben mind az (arab) FLN, mind a franciák részéről szisztematikussá váltak a terrorcselekmények, a kínzások. Az algériai háború számos fordulat után az ország függetlenségéhez, és mint Franciaország integráns részét képező politikai rendszernek a végéhez vezetett. A franciák gyarmataikhoz való ragaszkodása egyébként egész Afrikában nagyon kitartó volt, még azután is, hogy 1941. augusztusában Churchill és Roosevelt aláírták az Atlanti Chartát, amelyhez később több állam is csatlakozott, Franciaország azonban nem; így történhetett meg, hogy Marokkóban a Forces Françaises Libres (Szabad Francia Haderők) katonái a tömegbe lőttek, s vérfürdőbe torkolltak az 1945. május 1-jei algériai (Sétif, Guelma) események is. 1943 és 1962 között valamennyi francia gyarmat légkörét a gyarmatosítottakkal szembeni megvetés jellemzi, és mindennapos gyakorlattá váltak a kínzások, mészárlások (ld. az 1947-es madagaszkári mészárlást!). Az erőszak Algériában történő kiteljesedésével kapcsolatban jegyzi meg a tanulmány szerzője: „A gyarmatosítók erőszakossága eredendő és csak erőszakot szülhet. Az elnyomottak által alkalmazott erőszak semmi esetre sem igazolhatja az emberi jogok megsértését még azok részéről sem, akik e jogokat maguknak követelik. Ez volt az algériai háború tétje, és még ma is aktuális... Az algériai háború a Történelmet felgyorsító döntő tényező.”

Mik voltak a gyarmatosítás „civilizátori küldetése” sikertelenségének okai?

Egyrészt az, hogy az időnként pedig elég erős „asszimilációs és integrációs törekvések” ellenére a helyi, bennszülött kultúrák legmélyebb gyökereit nem tudták teljesen kiirtani, valamint maguk a gyarmatosító országok sem voltak képesek gyarmataik „gazdasági és társadalmi fejlődését” biztosítani, ehelyett „az emancipálódott népeket politikai anarchiába és nyomorba sodorták.” Pszichológiailag a gyarmatosító fehérek lenézték a gyarmatosított színesbőrűeket, a rabszolgaság intézményében tökéletes eszközt találtak ezek alsóbbrendűségi érzéseinek kialakítására, kisebbségi helyzetük fenntartására. Mindez az arab-muzulmán rabszolga-kereskedelemre is igaz. A négerek munkaeszközként való felhasználása 1530–1536 körül a portugálok révén vált rendszeressé, a XVII. században a teológusok tanítása révén a bőr feketeségét a lélek feketeségével azonosították, többek között a Bibliában nem létező passzusokra hivatkozva. A felvilágosodás rabszolgafelfogása nem volt egyértelmű: egyrészt megindult a rabszolgaság elleni harc, másrészt a növekvő, rabszolgamunkán alapuló termeléssel együtt nőtt a bőrszín-különbözőségen alapuló rasszizmus. Kant is a négereket találta a legcsúnyábbaknak, és Marx sem ítélte el alsóbbrendű­ségükről, általában pedig a rabszolgaságról terjesztett nézeteket. Ismertek a XIX. századból Gobineau idevágó teóriái, míg ugyanennek a századnak végén a „gyarmati imperializmus” próbálta igazolni terjeszkedő politikáját a színesbőrűek „alsóbbrendűségével”. Az egymást követő „gyarmati kiállításokat” a szerző „valóságos emberi állatkerteknek” titulálja, míg a szervezők ezekkel a bemutatókkal szándékoztak „civilizátori küldetésük” sikerét illusztrálni. A bennszülöttek alsóbbrendűségét iskolákban is nemzedékek tanulták.

A rasszizmus ellen felléptek később mint intézmény pl. az UNESCO, és neves tudósok, mint Michel Leiris, Claude Lévi-Strauss – igaz valamennyiüknél előfordul a „rassz” szó, bármennyire harcoltak is használata ellen. Élesen támadja az egyik szerző a négritude ideológiáját általában, s különösen Léopold Sédar Senghor-nak a róla adott interpretációját. A négritude-nek szemére veti, hogy „differencialista rasszizmus”, amelyet még a francia gyarmatosítás hagyományozott Afrikára és a négerekre. A senghori négritude-meghatáro­zásokat „inkoherenseknek” és „ellentmondásosak”-nak tartja, és azzal vádolja, hogy tulajdonképpen ő maga hoz fel „eminens európaiak”-tól (Maurice Delafosse, Leo Frobenius) „tudományos” érveket a négritude valójában rasszista elméletére. Jean-Paul Sartre-ot is rasszizmussal illeti a „négerek különböző­ségének védelme” céljából kifejtett nézeteiért. Majd méltatlankodva kiált fel: „Olyan értelmiségiek, mint Gide, Monod, Griaule és Balandier hogyan működhettek közre a nyugat-afrikai társadalmak e rasszizáló vállalkozásában”?

Az Epilógus megemlíti, hogy a 2001 augusztusában és szeptemberében Durbanban tartott világkonferencia a rasszizmus ellen végre emberiség elleni bűntettnek minősítette a rabszolgaságot és a néger rabszolga-kereskedelmet; igaz, ez csak az európaiak által az Atlanti-óceánon át véghez vitt rabszolga-kereskedelemre vonatkozik – az arabok által gyakoroltra nem! 1991-ben II. János Pál pápa kért bocsánatot „a keresztény Európa által Afrika ellen elkövetett bűnökért”, majd hasonló gesztust tett Bill Clinton is. Sőt, sok nyugati cégnek kellett kártérítést fizetnie olyan afrikai államoknak, amelyek lakosai ellen régebben irtóhadjáratot folytattak. Ígéretes a Nemzetközi Büntető Bíróság létrehozásának terve, amely ellen az USA hevesen tiltakozik.

A könyv néhány gondolatmenetének fenti részletesebb ismertetése után nézzük meg, ahogyan azt cikkünk elején ígértük, mi az, amit nem tárgyaltunk fontosságának, könyvben elfoglalt helyének megfelelően. Íme néhány címszó: piac és termelés az ibériai imperializmusok korában; rabszolgák és városi szabad emberek, jogi diszpozíciók a rabszolgák sorsát illetően ugyanebben a korban; harcok Latin-Amerikában az egyes államok függetlenségének kivívásától a XXI. század elejéig; amerikai felügyelet Mexikó, Haiti, Dominika fölött; a mexikói forradalom; a Nemzetközi Valutaalap szerepe a nagy ideológiai harcok befejezése után; Haiti, Franciaország és az USA kapcsolatai; Holland India gyarmatosítása; Nehru szerepe India függetlenné válásában; nacionalista ellenállás Vietnamban; az oroszok a Kaukázusban; az „eljapánosítás” mibenléte, módszerei; Francia-Afrika és a dekolonizáció; a gyarmati Afrika demográfiai helyzete; nők és a gyarmatosítás; női rabszolgák az Antillákon és Amerikában; az antikolonializmus története; gyarmatosítás és a francia sanzon; a mozi szerepe a volt gyarmatokon.

A könyv végén a következő adatok találhatók: tanúságtevők és dokumentumok felsorolása; Névmutató; Történelmi – földrajzi nevek mutatója; Tematikus mutató; A szerzőkről; Köszönetnyilvánítások. Ezeken kívül természetesen az egyes fejezetek mentén részletes bibliográfiák is szerepelnek.

 

Marc Ferro (szerk.), Thomas Beaufils, Yves Bénot, Carmen Bernard, Pierre Brocheux, Catherine Coquery-Vidrovitch, Pascale Cornuel, Sylvie Dallet, Alastair Davidson, Marie Fourcade, Arlette Gautier, Leslie Manigat, Elikia M’Bokolo, Marcel Merle, Claire Mouradian, Pap Ndiaye, Jacques Poloni-Simard, Jacques Pouchepadass, Alain Ruscio, Pierre-François Souyri, Mariella Villasante Cervello, Nadja Vuckovic /szerzők/:  Le livre noir du colonialisme (A gyarmatosítás feketekönyve). Párizs, Robert Laffont, 2003. 843 o.

 

Kun Tibor