Klió 2004/2.
13. évfolyam
Portugália földrajzi felfedezései
A cikk szerzője, Daniel Morin, 1945 óta állt francia gyarmati szolgálatban Kongó – Brazzaville-ben, Új-Kaledóniában, Dzsibutiban, Nigériában és Etiópiában, tehát a téma kiváló ismerőjeként teheti meg beszámolóját.
Legelőször is a francia ‘découvrir’, „felfedezni’ szó általa most és itt használt jelentését tisztázza, idézzük szó szerint: „Megszerezni azt az ismeretet, amelyet az európaiak elől bizonyos elemek összekapcsolódása, mint pl. a hatalmas kiterjedésű óceánok, az emberek ellenséges szembenállása és... az egyszerű rutin, elzártak. Ebben van a portugálok érdeme”. Utazásaikkal mítoszokat és legendákat oszlattak szét, új tudásanyagot közvetítettek az európaiak számára; már akkor az ismeretek mondialzációjáról (globalizációjáról) beszélhetünk, amelyek nagy körben történő elterjesztését az újonnan feltalált könyvnyomtatás tette lehetővé.
A portugál felfedezések és hódítások első és legjelentősebb dátuma 1415, amikor meghódították Ceutát, és ezzel egész Európa számára megnyitották a hódítások korát. 1500-ban Cabral Brazíliába hajózott, 1543-ban Mendčs Pinto Japánig jutott el. 1598-tól a portugálok hódító tevékenységét a hollandok vették át. A portugáloknak jelentős előnyt adott hódításaik számára a korabeli Európa politikai-társadalmi széttöredezettsége, míg Portugália 1250-től a XIV. századdal bezárólag viszonylagos egységben és békében élte a történelmet. Jelentős szerepet játszó kézműipari középosztály kibontakozását tette lehetővé ez a béke, majd trónra emelték I. Jánost, akinek a családja indította el a nagy felfedezések és hódítások sorát. A nép és országló vezetőik között kiegyensúlyozott kapcsolatok alakultak ki, mialatt pl. Itália apró, egymás ellen harcoló városállamok halmaza volt, s Kasztília, Aragón, Navarra, Grenada sem voltak képesek békében élni egymással. Ugyanígy a Német-Római Birodalom, Anglia, Franciaország is súlyos háborús és pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, ráadásul e két utóbbi állam egymás ellen is harcolt.
Elméleti téren a gyakorlati felfedezéseket a bizánciak által megőrzött görög szövegek görög, arab, zsidó fordítói előzték meg: „ők voltak az első Felfedezők.”
Ceuta és Algarvé kormányzója, a Hajós Henrik néven ismert portugál herceg és lovag volt az, aki nagy mértékben föllendítette a portugál felfedezéseket: hajókat szerelt fel és adott bérbe, hogy az imádott aranyat elhozzák számára; az őt jól (ki)szolgálókat fejedelmi módon, nagyvonalúan jutalmazta. A nyugat-afrikai aranyhoz vezető tengeri út megnyitása, de a távol-keleti fűszerkereskedelem megkaparintásának gondolata is tőle ered, ez utóbbi azonban csak halála után valósulhatott meg. Gyakorlatilag életének nagy részét a hajózásnak, a tengeri kereskedelem ügyének szentelte, s tette mindezt – amint az imént jeleztük volt – először az aranyért, később a rabszolga-kereskedelemért. Utódai méltóképpen képviselték nagyra törő felfedező és hódító terveit: Bartolomeu Dias eljutott Namíbiáig, tíz esztendővel később Vasco de Gama Indiába. A két út közötti időszakban a portugál hajósok a déli félteke földrajzi és tengeri kutatását végezték, víz- és élelmiszer-utánpótlási helyeket kerestek és találtak, s most már nem „elviselni” akarták az elemek hatalmát, de „uralkodni” fölöttük. Ismereteiket szigorúan titokban tartották.
Több jel mutat arra, hogy már a XV. században tudtak Brazília létezéséről, és hajókat is indítottak oda. Vasco de Gama hajósai a XV. század végén már muzulmán kikötőkben vetettek horgonyt, ahol azonban kemény ellenállásba ütköztek. 1500-tól egy Melinda (Malindi) nevű helység (Mombasától kb. 100 km-re, északra) vált Afrikai keleti partvidékén (ma Kenya) a portugálok kiemelt jelentőségű bázisává. Vasco de Gama után Pedro Álvarez Cabral Indiáig vezető útja jelentette a portugál hajósok újabb dicső tettét: ide azonban már azzal a paranccsal jöttek, hogy ha a helyi lakosság akadályozni próbálja a kereskedést, ellenállna nekik vagy nem venné fel a keresztény vallást, indítsanak ellene háborút.
A portugál hajósok egyre nagyobb területeket hódítanak meg: eljutnak a Vörös-tengerre, az Indiai-óceánra, a Perzsa-öbölbe, a Bengáli-öbölbe, Malajziába; mindezek eredménye – többek között – az arab kereskedelem európai kapcsolatainak megszakadása. Francisco da Albuquerque pedig már tűzzel-vassal-fegyverekkel folytatja a portugál hódítást, amely Japán elérésében csúcsosodik ki. 1533-ban, mivel Kína partjait megszabadították a kalózoktól, cserébe megkapták Makaót. Az igazi azonban Brazília, a portugál birodalom gyöngyszeme, ahol a XIX. századig tartott a portugál uralom. Itt aránylag könnyen megtelepedhettek, ugyanis nem találtak ellenállásra, a helyi lakosság pedig – az előadó szerint – könnyen hajlott a kereszténység és a helyi vallások között létrejött szinkretizmus befogadására, s természeti kincsekben sem volt az ország nagyon gazdag. Igaz, brutalitások itt is előfordultak, mindezek ellenére – állítja a szerző – a portugálok sohasem voltak kimondottan vérszomjas nép; nagy pusztításokat okoztak viszont a helyi lakosság körében az Európából bevitt fertőző betegségek. Általában és mindenütt, a portugálok számára elsődleges szereppel bírtak a fűszerek, csak ezután jött a hittérítés.
Érdekes, de valószínűleg sokunknak feltűnik az előadó-szerző portugál hódítókról alkotott, enyhén szólva idealizált képe, hiszen jól tudjuk, sem az imént említett sorrend megvalósítása (fűszerek, hittérítés), sem hódító tevékenységeik egyéb megnyilvánulásai nem tartoztak a példamutató, és mindig katolikus erényeket tükröző emberjogi eljárások közé!...
Daniel Morin: Découvertes portugaises (Portugália felfedezései). In: Mondes et cultures, tome XL – 2 – 3 – 4 – 2000. Académie des Sciences d’Outre-mer, Párizs, 2002, 520 o., 252–274. o.
Kun Tibor