Klió 2004/2.

13. évfolyam

A magzat joga az élethez és az abortusz az ókori világban

 

 

Ha a Gnomon adatbázisában rákeresünk a Medizin der Antike kifejezésre, akkor látjuk, hogy az utóbbi két évtizedben mennyire megnőtt azok száma, akik az antik orvoslással foglalkoznak, és ezen belül különösen azoké, akik az antik nőgyógyá­szattal. Mindez azzal magyarázható, hogy ugyanebben az időszakban a gender studies elsősorban a nők vizsgálatát helyezte előtérbe. Míg a történelem politikai vagy gazdasági megközelítése, érthető módon, kevesebbet árul el a nők életéről és a társadalomban betöltött szerepükről, az antik nőgyógyászati munkák esetében éppen az ellenkezőjéről beszélhetünk: ezeknek valóban a nők állnak a középpontjában. Nem véletlen, hogy a nőgyógyászat kérdéskörével elsősorban női kutatók foglalkoznak. Konstantinos Kapparis monográfiája, egy férfi munkája az abortuszról azonban ehhez a női témához nyúl hozzá rendkívül érdekesen és korunk számára is tanulságosan. A kérdés, amit tárgyal ma is szenvedélyes viták kereszttüzében áll. Szabad- e élni az abortusz eszközével? Milyen választ adtak erre az ókorban, és milyen eszközöket használtak azok, akik „igennel” válaszoltak a kérdésre? A monográfia a következő kérdésköröket tárgyalja: Mikortól számít emberi lénynek és egyáltalán önálló élőlénynek a magzat? Az abortusz eszközei. A hippokratészi eskü állásfoglalása a kérdésben és az eskü datálása. Férfi és női szempontok, és a jog kérdése.

Az első kérdéskör nemcsak ma, hanem az antik világban is komoly vitákat váltott ki. Konstantinos Kapparis három csoportot különít el egymástól aszerint, hogy az ókorban ki és mit gondolt erről. Az első csoportba tartoztak azok, akik úgy vélték, hogy az emberi élet már a fogamzás pillanatában elkezdődik. Ide tartoztak a Pythagoreusok, és a korai keresztény szerzők közül néhányan (alexandriai Kelemen, Lactantius). Diogenés Laertios azt írja a Pytagoreusokról, hogy nézeteik szerint a „mag” két részből áll (8. 28–29). Az egyikből keletkezik a hús, az idegek, a csontok, a haj és a belső szervek, a másikból pedig a lélek, ami halhatatlan. Tehát a „mag” tartalmazza az összes emberi kódot, ezért a fogamzás pillanatától kezdve már emberi lénynek tekinthető. Ebből tehát az is következik, hogy a kereszténység előtt ennek az elméletnek már nagyon régi hagyománya volt, de elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a keresztények is széles körben elfogadják. Ebből fakad, hogy mindazok, akik ezt az elméletet magukévá tették, egyértelműen elvetették az abortuszt, mivel szerintük a „mag” már a fogamzás pillanatától kezdve önálló élőlény.

A második csoportba tartoztak azok, akik úgy vélték, hogy az élet a szülés után, az első levegővétellel kezdődik. Ezt a nézetet jól szemlélteti Empedoklés egy írása, ami Galénosnál maradt fenn (19. 330): „Empedoklés szerint az embrió még nem élőlény, de azt elfogadja, hogy lélegzik a méhben. Azonban a magzat csak akkor lélegzik úgy, mint egy élőlény, ha már megszületett.” Hasonló véleményt képviselt apollóniai Diogenés, Anaximenés, Hérophilos, Philón és sokan mások („az a dolog, amit a méhében hord, a terhes nő része, amint ezt a természetfilozófusok és a legtekintélyesebb orvosok is állítják” Philón 5, 154). Ezt az elméletet nem sokan tették magukévá a klasszikus korban, ezért idővel háttérbe szorult, majd a hellenisztikus korban az orvosok és a sztoikusok újból visszatértek hozzá. Hogy miért nem kapott nagyobb támogatottságot ez az elmélet korábban, talán azzal magyarázható, hogy perdöntő bizonyítékok hiányában egyre inkább előtérbe került az az elképzelés, hogy az élet a fogamzás és a szülés között egy „bizonyos” ponton kezdődik el. Ez utóbbi gondolat a Kr. e. 5. században jelenik meg először. Ez annak köszönhető, hogy megindul az orvostudomány fejlődése, és a presókratikusok világról és életről alkotott elképzelése beáramlik az orvostudományba, ahol az elméleteket megpróbálják bizonyítékokkal is alátámasztani. Hérophilos koncepciója a lélekről eltér Aristotelés lélekelméletétől. Aëtios és Plutarchos (Mor. 907c-d) leírják, hogy Hérophilos szerint a magzat mozgása mechanikus (vagyis idegi eredetű), nem pneumatikus, mivel a pneuma (lélek) a megszületés előtt nem jut be a testbe, így a magzat csak születése után tekinthető élőlénynek. Konstantinos Kapparis úgy véli, hogy Aristotelés és Hérophilos egy ponton egyetértenek, mégpedig abban, hogy a magzat mozog. A különbség a két elképzelésben az, hogy Hérophilos szerint a magzat mozgása nem tudatos, hanem az idegek felelősek érte. A lélek csak a születés után, az első levegővétellel jut be a magzat szervezetébe. Ekkortól kezdve tekinthetjük a magzatot élőnek. Aristotelés ezzel szemben úgy gondolja, hogy a magzat már él az anyaméhben, tehát a mozgása tudatos, így nem a megszületés után válik élővé. Aristotelés véleménye megegyezik a klasszikus korban kialakult orvosi elképzeléssel (Polit. 1335b), míg Hérophilosé visszatér a presókratikusok levegő-lélek elméletéhez. Természetesen azok, akik ehhez a csoporthoz tartoztak, nem vetették el a magzatelhajtást, mivel elképzelésük szerint a magzat még nem él akkor, amikor ezt végrehajtják, így nem történik gyilkosság, tehát az abortusz szabadon gyakorolható. A harmadik csoporthoz tartoztak azok, akik úgy vélték, hogy a magzat a fogamzás és a megszületés között egy „bizonyos” ponton válik élővé. Ez a „bizonyos” időpont pedig az, amikor a magzat először megmozdul. Ezt legtalálóbban Aristotelés fogalmazza meg. Mások bonyolult és a számmisztikától sem mentes képletekkel próbálták meghatározni, hogy mikortól számít élőnek a magzat.

Ha magzatelhajtásra került sor, különféle eljárásokat használtak, amelyek egy részét az orvostudományi kézikönyvek, más részét pedig a mágikus papiruszok őrizték meg. A mágikus eljárások ismertetése nem e monográfia feladata (bár azokra is kitér röviden), ezek hatékonyságát mindenesetre már az ókori szerzők (így Sóranos) is megkérdőjelezték. A könyv elkülöníti a szájon át szedhető hatóanyagokat, a pesszáriumokat (amik alatt különféle vegyi anyagokkal átitatott vattadarabokat és kúpokat értettek), a külsőleg alkalmazott szereket valamint a mechanikus és sebészeti eljárásokat. Mechanikus eljárás, pl. a Hippokratés által javasolt heves ugrálás, aminek során a nő felugorva többször belerúg saját fenekébe. A hetedik ugrásnál – Hippokratés szerint – bekövetkezik a vetélés (Nat. Puer. 7. 490=13. 2).

Ez a tanács látszólag ellentétben áll a közismert hippokratészi esküvel: „Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sőt még csak ilyen tanácsot sem adok neki. Hasonlóképp egyetlen asszonynak sem adok magzatelhajtó pessost.” (Havas László fordítása)

A Kr. u. II. században élt Sóranos szerint „egyesek elvetik a magzatelhajtó szereket (phthoria), és ebben Hippokratés szavaira hivatkoznak, aki azt mondja, hogy „senkinek sem fogok magzatelhajtó szert adni”, minthogy az orvostudomány feladata védeni és óvni mindazt, amit a természet létrehozott. Mások e módszerek előírásánál különbséget tesznek, nem javasolják ugyanis a magzat elpusztítását, ha az házasságtörés során fogant meg, vagy ha a szépség megőrzése a célja, de akkor igen, ha a szülés során fellépő veszélyt kell elhárítani, ha például a méh túl kicsi, és nem képes kihordani a kifejlődött magzatot, vagy ha a méhszáj rendellenesen megkeményedett vagy berepedt, vagy más hasonló probléma lép fel.” (1. 60.) Csakhogy, mint láttuk, Hippokratés nem általában a magzatelhajtásról, hanem csak a magzatelhajtó pessosról, az anya életét is veszélyeztető, mérgeket tartalmazó pesszáriumokról beszél. A vaginális phthorion tilalma ugyanis nem foglalja magába az orális szerek tiltását, ráadásul az ugrálással történő magzatelhajtást, mint láttuk, éppen Hippokratés írta le, így nem valószínű, hogy az esküben a magzatelhajtás minden módszerét tiltaná. Sóranos éppen azért fogalmazza át Hippokratést, hogy a mondat – az ő erkölcsfelfogásának megfelelően – teljes körű tiltást jelentsen. Ezt igazolja következő megjegyzése is: „Biztonságosabb ugyanis megakadályozni a teherbe esést, mint a terhességet megszakítani.” (1. 60.)

A hippokratési orvosi eskü értelmezését nem könnyíti meg az a tény, hogy azt sem tudjuk, egyáltalán mikor keletkezett. A legtöbb szerző egyértelműen Hippokratésnak tulajdonítja megfogalmazását, de első említése csak a Kr. u. I. századból származik Scribonius Largustól (Compositiones, Praef. 5, 20-23). Egyes szerzők szerint a magzatelhajtás és az öngyilkosság tilalma „a korai kereszténység szellemiségét fejezi ki, hiszen az antik világban sem az egyik, sem a másik nem volt kárhozatos.” (Válogatások a Hippokratészi gyűjteményből. Budapest, 1991. 13. old.) Sóranos kortársai természetesen a kereszténység kialakulása után éltek, de annak semmi nyoma, hogy különösebben hatott volna rájuk ez a eszmerendszer. Egy Kr. e. II-I. századból származó philadelphiai felirat – amit Kapparis a 2. függelékben elemez részletesen – azonban kiváló párhuza­mul szolgál az eskü vitatott gondolataihoz. A felirat állítója, Dionysios szentélyt alapít, és azt szabályozza, kik léphetnek be kis-ázsiai szentélyébe. „Ennek a szentélynek a területére beléphetnek azok a férfiak és asszonyok, szabadok és rabszolgák, akik leteszik az esküt valamennyi istenre, hogy nem terveznek ármányt sem férfi sem nő ellen, s ártó mérget sem használnak az emberek ellen, nem ismernek és nem is alkalmaznak ártó varázsénekeket, sem bájitalt, sem magzatelhajtó szert, sem fogamzásgátló szert, sem más magzatölő szert nem használnak, és másoknak sem adnak ilyen tanácsot, és nem is tudnak ilyenekről...”

Az orvosi esküben Hippokratés így fogalmaz: „Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sőt még csak ilyen tanácsot sem adok neki.” (Havas László fordítása) Mint látjuk a felirat és Hippokratés véleménye nemcsak a magzatelhajtás, hanem az eutananázia kérdésében is megegyezik. A philadelphiai felirat tanúsága szerint, érvel Kapparis, a hippokratési eskü a Kr. e. 2. századi Kis-Ázsiában már bizonyosan ismert volt, hiszen Dionysios előírásai az eskü szellemiségét visszhangozzák. Így az esküre, természetesen, nem hathatott a kereszténység, hanem annak szövegében a Kr. e. 4. századtól megjelenő, az életet, mint értéket védő gondolatok fogalmazódnak meg.

A könyv utolsó fejezetei a nők szempontjaival (prostituáltak magzatelhajtása, a szépség védelme, az orvosnők és bábák szerepe), a férfiak nézőpontjával és a különböző korok jogi szabályozásaival foglalkoznak. A két függelék közül az első Pseudo-Galénos egy írásának fordítását közli arról, hogy mit hordoz a méh, és az a valami élőlénynek tekinthető-e, a második pedig, mint láttuk, a philadelphiai feliratot elemzi.

 

Konstantinos Kapparis: Abortion in the Ancient World. (Abortusz az ókori világban). Duckworth, London, 2002. 264 old.

 

Gradvohl Edina