Klió 2004/2.

13. évfolyam

A bika az antik Mediterráneumban

 

 

A barcelonai Museu d’Historia (2002. 11. 14–2003. 03. 06.) és az athéni Benaki Múzeum (2003. 03. 19–06. 07.) hatalmas kiállításon foglalta össze a mediterrán népek bikaábrázolásait, és vaskos, színes katalógusának tanulmányaiban, amelyeket a legnevesebb szakértők írtak, arra vállalkozott, hogy az ábrázolások mögött húzódó hiedelmeket feltárja. A Mediterráneum szót a legtágabb értelemben használva az őskortól a római korig, Mezopotámiától és Egyiptomtól Ibériáig terjedtek a kiállítás és a katalógus térbeli és időbeli keretei. Ez természetesen érthető is, hiszen mindannyian ismerjük a föníciai királylány, Európé elrablását a bika képébe öltözött Zeusz által, az egyiptomi Apis-bikát, a krétai Minótaurost és a spanyol bikaviadalokat, sőt talán sokan arra is emlékeznek, hogy a Róma ellen fellázadt itáliai szövetségesek is egy (római) farkast eltaposó (itáliai) bika képét verték közös érméikre. A továbbiakban a 2003-ban Athénban megjelent reprezentatív kötet néhány tanulmányának fő gondolatait szeretném felidézni.

Alain Charron (Bikák és tehenek az ókori Egyiptomban) arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy bár az egyiptomiak valóban egy eleven bikát tiszteltek Apisként, sohasem jutott volna eszükbe a szántáshoz vagy kocsihúzáshoz használt háziállataikat istenként vagy istenek rokonaként kezelni. A szentélyben nevelt állat voltaképpen nem maga az istenség volt, hanem annak ba lelke, amire az ouhem (követ, hírnök) kifejezést használták. A szarvasmarha alakú istenek így valójában más istenek hírnökei voltak, Apis Pthaé, Mnevis és Buchis Ráé, pakawr pedig Hórusé.

Louis Godard (Nápoly) és Yannis Tzedakis (Athén) közös tanulmánya (A bika a minósi-mykénéi világban) rendkívül fontos szempontra hívja fel a figyelmet. A krétai paloták bikaábrazolásai, a paloták homlokzatát díszítő bikaszarv alakú motívumok, és természetesen a bikaviadalokat előlegző, életveszélyes mutatvány, a bikaugrás ábrázolásai következtében elterjedt az az elképzelés, hogy a minósi Krétán egyfajta bikakultusznak hódoltak. A szerzők felhívják rá a figyelmet, hogy egyetlen olyan ábrázolást sem ismerünk, amelyen valamelyik isten bika képében jelenne meg. A bronzkori Krétán a bika sohasem volt a kultusz tárgya (mint például Egyiptomban Apis vagy Mnevis alakjában), hanem bizonyíthatóan csak a kultusz során bemutatott áldozatként használták. Az áldozat része lehetett a bikaugrás is, amelynek során egy fiatal férfi vagy nő megállt a bika előtt, és amikor az állat leszegett fejjel rá akart támadni, megragadta annak szarvát, és a fölkapott fejének lendületét kihasználva elegánsan átszaltózott annak háta fölött. Ez a mutatvány olyan jellegzetesen krétai volt, hogy Krétán kívüli egyetlen ábrázolását, egy Tell el-Dab’a-i freskót (Avaris), amelyet a Nílus-deltában találtak (Kr. e. XVI–XIV. század), egyértelműen krétai mester munkájának tartják, hiszen Kréta és Egyiptom szoros, többek között kereskedelmi kapcsolatot ápolt egymással.¹ A krétai Armeni temetőjében talált agyag szarkofágok gyakran ábrázolnak bikákat, méghozzá mindig párosával. A 10. sír szarkofágjának egyik oldalán egy sötét és egy világos szőrű állat, másik oldalán viszont két sötét szőrű látható, csakhogy egyikük szőrét világos rozetták ékítik. Ennek jelentősége kellett legyen a kultuszban, hiszen ugyanilyen arany rozetta díszíti az Athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzött fekete bikafej homlokát is. Minthogy az ábrázolás egy szarkofágon található, kézenfekvő, hogy a bikáknak halotti áldozatban kellett valamiféle szerepet játszaniuk. Erre utal az agia triadai szarkofág ábrázolása, ahol egy oltáron fekvő fiatal bika vérét csorgatják ki az áldozati edénybe. Az archanesi temetőben valóban találtak egy sírban egy bikafejet. Az állatot nyilván a temetési szertartás során áldozták fel. A fejét a sír bejáratának belő oldalára helyezték, húsát pedig a halotti toron fogyasztották el. Érdekes, hogy a bikák a lineáris B írásos feljegyzéseken is mindig párosával szerepelnek, szótagjelük pedig ZE, ami a görög zeugos (igába fogott pár) rövidítése. Számos táblán olyan szavak is szerepelnek, amelyeket eddig állatnevekként értelmeztek (fekete, vörös, foltos stb.). A szerzők szerint ezek nem az állatok nevei, hanem színük megjelölése, ami azért volt fontos, mert mindig egy pár bikát áldoztak föl, méghozzá a képek tanúsága szerint egy sötét és egy világos állatot. Ha csak sötét szőrű bikák álltak rendelkezésükre, akkor az egyik bikát arany rozettákkal díszítették, így tették az áldozatra alkalmassá. Mindez azt bizonyítja, hogy Krétán sohasem volt bikakultusz, hanem a bikát a legfontosabb kultikus cselekmények áldozati állataként használták.

Gregorio del Olmo (Baáltól Jahvéig) a szíriai-palesztínai bikaábrázolásokat és a helyi istenek bikákhoz való viszonyát vette vizsgálat alá. A bika egyértelműen a termékenységhez és a viharistenhez (Baál Adad, Mennydörgő Úr) kapcsolódott, vagyis a sivatagos területet megtermékenyítő esőhöz. Mezopotámiában és Egyiptomban azért nem ez a bikakép alakult ki, mert ott a termékenyítő víz nem az égből, hanem a nagy folyókból (Euphratés, Tigris, Nílus) származott. Baál Adadot nem bika, hanem bikaszarvas sisakot viselő ember alakban ábrázolták. A Baál és Anat című ugariti eposzban a világ teremtője Bika-Él, akinek fia, Baál átveszi a világ fölötti uralmat. Baál és Anat házasságát az eposz bika és tehén nászaként ábrázolja. Érdekes, hogy a zsidók Jahvéval azonosított Élje végső soron e Bika-Élre vezethető vissza, mégis Baált tekintik az ellenséges bikaistennek, akinek kultuszát az aranyborjú bűnös imádásával jellemzik.

Cristina Delgado Linacero (A bika az ősi Ibériában) annak a félszigetnek az antik bikaképével foglalkozik, amelyen a mai napig fennmaradt az állatvédők által annyira kárhoztatott bikaviadal. A félsziget bikaképe nem volt egységes, hiszen lakói is népek valóságos mozaikját alkották. A félszigeten a paleolitikum idején két szarvasmarhafaj is vadon élt, amelyeket a vaskorra kiirtottak illetve háziasítottak. Jelentős eltérést mutat a nyugati és északi területek pásztorkodó és a keleti partvidék földművelő lakosságának állattenyésztése: az előbbiek a szarvasmarhát éppen úgy tejéért és húsáért tartották, mint a birkát és a kecskét, az utóbbiak viszont elsősorban igavonóként alkalmazták a földművelésben. Az ibérek elsősorban a termékenység szimbólumának tekintették a bikát, ezért is ábrázolták pl. a hatalmas osunai bikaszobron búzakalászban végződő farokkal. A szobor férfiasságát határozottan (talán kissé túlzott mérettel) ábrázolták. E bikaszobrok azonban síremlékként is feltűnnek (Porcuna, Kr. e. V. század), Arjona (Kr. e. V. század), Villajoyosa (Kr. e. IV. század). A Kr. e. V. században készült, szakállas férfifejet viselő „balazote-i szörny” szintén sírkő lehetett. Bár a görögök hasonló módon jelenítettek meg egyes folyóistenségeket (pl. Achelóos), a motívum végső soron Mezopotámiára vezethető vissza. Érdekes, hogyan jelenik meg Hispaniában görög (és talán föníciai) közvetítéssel egy iberizált, korábban pedig hellénizált mezopotámiai termékenységmotívum. Mindez az eszmék és motívumok határok nélküli áramlását mutatja a Mediterráneum keleti és nyugati fele között. A kelta és keltibér népek körében a bika áldozati szertartásokban játszhatott központi szerepet. Erre utal a Castrejón de Capote szentélyében talált számos szarvasmarha maradványa. Ugyanakkor a vaccae törzsterületén (Salamanca, Zamora, Toledo, Segovia) hatalmas, gránitból faragott bikaszobrokat találunk, láthatólag a mezők közepén. A szobrok a Kr. e. IV–II. században keletkeztek, és legtöbbjük közelében semmiféle szakrális tevékenység nyomai nem mutathatók ki. Ezek valószínűleg a törzsi legelőket egymástól elválasztó határkövekként szolgáltak. A halál utáni utazást segítették a baleári szigeteken talált bika alakú szarkofágok. A mintegy 1,5 m magas, olajfából készült bikaszobor háta levehető, és a hasüregben helyezték el a halottat magzati pozícióban. Ma legalább hat ilyen szarkofág maradványait ismerjük.

Vanna Niniou-Kindeli (A bika és Poseidón szentélye a krétai Chaniában) című tanulmánya egy délnyugat-krétai szentély (Tsiskiana) több mint ezer agyag votív bikaszobrocskájáról szól. Az írás címe félrevezető: a szentély meglehetősen távol esik Chaniától. A templomépülettel sohasem rendelkező szentélykörzetet a Kr. e. IV. századtól a Kr. u. III. századig használta a Kréta többi részétől magas hegyekkel elzárt Oreioi Szövetség (Elyros, Hyrtakina, Lisos és Tarras, valamint két kikötőjük, Syia és Poikilasos). A szentélyben csak bikaszobrocskákat találtak fogadalmi ajándékként, hosszuk általában 25 cm, magasságuk pedig 40 cm volt. A szobrocskák a Kr. e. IV–I. század közé datálhatók. A szentélyben tisztelt isten bizonyosan Poseidón volt, amint ezt egy Kr. e. II. századi felirat tanúsítja (Abdias fia, Menesthenés, fogadalmi ajándékként Poseidónnak), valamint az egyik bikaszobrocska, amelynek a szarvai közé az isten nevét karcolták. Talán különösnek tűnhet egy tengertől távol fekvő közösség ilyen intenzív Poseidón-kultusza, de ne feledjük, hogy az isten többek között a földrengésekért is felelős volt, abból pedig Krétán minden korban bőven kijutott. Poseidón és a bika kapcsolata ősidőkre nyúlik vissza, hiszen a bronzkori Posis-da (a föld férje) istenség egyszerre volt alvilági (földrengést is okozó) valamint termékenységisten, aki vízével termővé tette a földet. Hésychios meg is említi, hogy a Taureia ünnepséget Poseidón Taureiosnak, a Bika-Poseidónnak rendezték. Az más kérdés, hogy Tsiskiana környéke annyira szegény volt, hogy a bika a szentélykörzetben csak agyagszobrocska képében játszott szerepet. Az áldozati állatok csontjai között ugyanis kizárólag birka- és kecskecsontokat találtak.

A kötet további tanulmányai a neolitikus bikakultusszal, az aranyborjúval, a görög mitológia bikaképével, az etruszkok és rómaiak bikához való viszonyával, továbbá egyes területek illetve szentélyek (Ciprus, a kabeirion) bikaábrázolásaival foglalkoznak.

A kötetet a kiállításon felvonultatott tárgyak részletes, képes katalógusa zárja le az őskori ábrázolásoktól a bikaölő Mithras római kori domborműveiig, képet adva azoknak is e nagyszerű kulturális eseményről, akik sem a barcelonai, sem az athéni kiállítást nem tudták megtekinteni. A 211 kiállított tárgy nem kronologikus, hanem az alábbi tematikus csoportosításban szerepel a katalógusban: A bika király; Az égi bika; A bika és az élet szakaszai; A bika és a közösség élete; A bika és a túlvilági élet; A bika és a lélek üdvözülése.

 

Sappho Athanassopoulou–Yannis Tzedakis (szerk.): The Bull in the Mediterranean World. Myths and Cults. (A bika a Mediterrán világban. Mítoszok és kultuszok). Athén, 2003. 227 o.

 

Németh György

 

1. Krete – Aigyptos. Iraklion, 2000. 278–279.