Klió 2004/2.

13. évfolyam

Vereség: okok és válaszok

 

 

Cremera (Kr. e. 477), Allia (390/387), a Caudiumi-szoros (321), Heraclea (280), Ausculum (279), Drepanum (249), a Ticinus-folyó (218), a Trebia-folyó (218), a Trasimenus-tó (217), Cannae (216), Noreia (113), Arausio (105), Carrhae (53) és Teutoburg (Kr. u. 9) – szinte mérföldkövekként jelzik, hogy korántsem volt zökkenőmentes az út, amelyet a gyakran legyőzhetetlennek képzelt rómaiak bejártak, mire birodalmuk körbefogta az egész Földközi-tengert. A lista – még a köztársaság időszakára vonatkozóan – sem teljes, időben pedig folytatni lehetne egészen a hadrianapolisi csatáig (Kr. u. 378). vagy Róma elfoglalásáig (410 és 455). A rómaiak katonai vereségeiből válogat az a kis összeállítás, melyet a Classical World közöl egyik legutóbbi számában, amelyben a szerzők a rómaiak négy nagy háborús kudarcának okait és rövidebb-hosszabb távú következ­ményeit tárgyalják.

I. Félig-meddig a mitikus múlt homályába vész az Allia-menti csata, amelynek leginkább kidolgozott és leginkább római verzióját Livius írta meg. Egyes kutatók (Bellen, Heuss) szerint ennek a vereségnek a hatása akkora volt, hogy a metus Gallicus határozta meg a római külpolitika irányát évszázadokig. Rosenberg a tumultus Gallicus (tkp. szükségállapot) fogalmának elemzésével próbál fényt deríteni az alliai ütközet utóhatásaira. A tumultus, szemben a bellum (háború) formálisan és rituálisan deklarált megindításával, egy hirtelen támadáskor bekövetkező szükséghelyzet, amikor fel kell függeszteni az állami élet normális menetét, és rendkívüli sorozást kell tartani. A tumultus Gallicus azonban nem annyira pánikszerű intézkedéseket jelöl, hanem földrajzi meghatározottságú fogalom (pl. a Kr. e. 44-es lex Ursonensisben). A későbbi, gallok ellen viselt háborúk sem valami ésszerűtlen félelem reakcióit tükrözik. Kr. e. 225-ben szokatlanul nagy hadsereget állítanak fel az észak-itáliai gallok ellen. Más alkalmakkor is hasonló intézkedéseket kellene tapasztalnunk, ha valóban valamiféle neurotikus szorongást okozott a rómaiaknak a gall veszedelem. 225-ben inkább a háború gyors befejezésének szándéka, és a Flaminius földosztási kísérletével szemben megnyilvánuló aggodalom magyarázhatta a rendkívüli intézkedéseket.

A 220–210-es években háromszor is végrehajtott emberáldozat, amikor egy gall és egy görög párt temettek el, sem az ellenségtől való rettegést mutatja, hiszen a katonailag lenézett görögökre így nem kapnánk magyarázatot. Rosenberg feltételezése szerint a gall és a görög pár Róma északi és déli szomszédait szimbolizálja, földbe temetésük pedig a határ szakrális megerősítését. A dies Alliensis, vagyis a csata évfordulója, más vereségektől eltérően azért szerepelhetett a naptárakban, mert azokat Augustus korában állították össze, amikor az alliai vereség emléke már senkit sem zavart. Augustus számára ráadásul kedvező propaganda lehetőséget nyújtott, hogy a csata dátuma éppen úgy 365 évvel követte a város alapítását, amiképpen a köztársaság Augustus által bejelentett helyreállítása (Kr. e. 27) a csata, s a város második megalapításának évét.

A metus Gallicus nem azt jelentette, hogy a rómaiak páni félelmet éreztek a gallokkal szemben. Győzelmeik (pl. Liv. 6.42) nem kívántak súlyos áldozatokat. Viszonyítási pontjuk sem a vereség, hanem a város visszafoglalása volt (Liv. 7.18). A gallok szerepét a római had- és általános történetben az emelte ki, hogy ők voltak az első eltérő kultúrájú, „barbár” nép, akikkel a rómaiak szembekerültek.

II. A kötet második tanulmánya a hadtörténetileg kevésbé számon tartott első pun háború egyik római vereségét elemzi. Marcus Atilius Regulus 255-os veresége ráadásul nem a tengeren, hanem a szárazföldön következett be, ahol az egész háború folyamán a rómaiak voltak fölényben. Az első pun háború során a rómaiak többször változtatták meg, terjesztették ki háborús céljaikat. A háború kimenetele szempontjából döntőnek az a lépésük bizonyult, hogy hajóhadat hoztak létre, amely sikeresen szállt szembe a punokkal. Stratégiájuknak mégsem ez volt a végső lépése, hanem az, hogy megpróbálták saját területén térdre kényszeríteni Karthagót.

Az Ecnomus-foknál győztesen megvívott tengeri ütközet után római hadsereg szállt partra Észak-Afrikában. Ennek vezérei: L. Manlius Vulso és Regulus. A senatus azonban még a tél beállta előtt visszarendelte Manliust és a sereg jelentős részét, akár a szezonális hadviselés hagyományait követve, akár utánpótlási nehézségek miatt. Regulus létszámában megcsappant seregével legyőzte a karthagóiak szárazföldi haderejét. Bár az antik források alapján nem világos, kinek a kezdeményezésére, de béketárgyalások kezdődtek. A római hadvezér elfogadhatatlan feltételeket szabott, ami a karthagóiakat ellenlépésekre késztette. A spártai Xanthippos vezette seregük, felhasználva lovassági fölényét és elefántjait, felmorzsolta a római hadsereget. Regulus fogságba esett. Története példaértékű lett, az elbizakodottság (hybris) és az azt követő – hősies – bukás jelképe. A vereség változást hozott a rómaiak stratégiájában, meggátolva a háború gyors befejezését.

Feladták azt az alapjában helyes elképzelést (amit a második pun háború is igazolt), hogy saját földjén kell legyőzni Karthagót. Ehelyett a Szicíliában lévő karthagói erődök nagy emberáldozatot és sok időt követelő ostromába fogtak, noha tengeri fölényük birtokában visszatérhettek volna Afrikába.

III. Crassus katasztrofális veresége Carrhaenál nagyon sokáig foglalkoztatta a rómaiakat. Bosszút tervezett már Caesar, majd Antonius nem éppen sikeres hadjárata következett, Augustus pedig visszaszerezte az elveszett hadijelvényeket. Ő ugyan Tiberius Armeniában állomásozó hadseregével adott nyomatékot diplomáciai lépéseinek, de a hadijelvények nem katonai siker révén kerültek vissza Rómába. Az augustusi propaganda ellenére a későbbi írók bosszulatlannak tekintették Crassus vereségét.

A hagyomány Crassus három hibájának tulajdonítja a vereséget: az első sikerek után visszatért Szíriába, elhagyta az Eufratészt, ami utánpótlását biztosította, hadseregében kevés volt a lovas. Az okokat részben morális, részben sztereotíp motívumokkal magyarázzák az antik szerzők. A vereség végső oka tehát az, hogy Crassus támadása morálisan helytelen, mert a háború Crassus kapzsisága és dicsőségvágya miatt indult. (A kedvezőtlen megítélés persze a vereség eredménye is lehet, győzelem esetén nem biztos, hogy ilyen negatív lenne a Crassusról kialakult kép.)

Mit tekintettek akkor igazságos háborúnak? A rómaiak számára azok a háborúk voltak erkölcsileg elfogadhatók, amikor valamilyen sérelmet toroltak meg. A sérelemért feltétlenül elégtételt kellett venni, ha az Róma helyzetét ingatta meg vagy önképét rontotta. A „nemzeti” büszkeséget ért szégyen, pl. egy vereség, igazságossá tette a bosszúhadjáratot. Caesar fellépése a helvétek ellen, Germanicus hadjárata a teutoburgi csata után és Traianus beavatkozása Daciában a Domitianus idején elszenvedett vereségek megtorlásaként hasonlóképpen értelmezhetők. (Mattern-Parkes ezzel a nézetével lényegében visszatér a római imperializmus mommseni megítéléséhez.)

A vereségek Róma önképén ejtenek szégyenfoltot, azaz pszichológiai hatásuk van, amit a jelképek, hadijelvények kiemelt szerepe mutat. Róma presztízse, hatalmának elismertsége forog kockán, ezért reagál minden esetben agresz-szíven. A gazdasági vagy társadalmi okok kevésbé indokolták a rómaiak számára egy háború jogosságát, de a vereségekben rejlő pszichológiai tényező kényszerítő ok volt a bosszúháborúra, akár még nemzedékekkel később is.

IV. A neves Tacitus-kutató,  Herbert W. Benario cikkének szerkezete kissé zavaros. A teutoburgi csatával kapcsolatban mégis két olyan tényezőre hívja fel a figyelmet, amelyek hozzájárultak a vereséghez. Az egyik az úthálózat hiánya Germaniában. A római hadviselés döntő mértékben támaszkodott a hadiutakra, amelyek a csapatok gyors mozgását tették lehetővé. Ez segítette pl. Suetonius Paullinust, Britannia helytartóját, hogy sikerrel lépjen fel a Boudica-felkelés idején. Úthálózat híján az évenkénti hadjáratok nem álltak össze szervezett háborúvá. Varus veresége részben annak tulajdonítható, hogy nem sikerült leküzdenie a természeti akadályokat. A vereség másik felelőse Augustus, aki Varust kinevezte. Varus meglehetős tapasztalatokkal rendelkezett a hivatali életben, a tartományi igazgatásban, de nem volt gyakorlott hadvezér. Varus, valószínűleg a császár utasításai nyomán, már azelőtt tartománnyá akarta alakítani a területet, mielőtt még konszolidálta volna. A három legio elvesztéséért közvetve maga Augustus is felelős, aki nem a megfelelő embert helyezte Germania élére. Róma pedig rendelkezett olyan katonákkal, akik sikerrel vették fel a harcot a germánok ellen: Tiberius, A. Caecina Severus, Germanicus.

Benario és Tipps tanulmánya olykor-olykor a mi lett volna, ha ... határához közelít, de minden lehetőség figyelembe vétele segíthet megérteni a valóban megtörtént eseményeket. Az ő tanulmányaik érintik a személyek szerepét a történelem alakításában. A katonai sikereit voltaképpen a körülmények szerencsés alakulásának köszönhetően elérő Regulus nemcsak eljátszotta a háború lezárásának lehetőségét, de veresége – a római stratégiaváltás miatt – több mint egy évtizeddel megnyújtotta azt. Augustus katonapolitikája egyenesen elhibázottnak tűnik Mattern-Parkes és Benario cikke alapján: a parthusokkal szemben nem a rómaiak számára elfogadható módszert követte, Germaniában pedig rosszul választott hadvezért. A vereségekre adott kollektív lélektani reakciókat tárgyalja Rosenberg és Mattern-Parkes. Véleményük némileg ellentétes: Rosenberg szerint a metus Gallicus nem játszott jelentős szerepet Róma külpolitikájában, míg Mattern-Parkes véleménye az, hogy a bosszú igénye meghatározta a rómaiak lépéseit. A rómaiak számos vereséget szenvedtek háborúkban nem szegény történelmük folyamán, a kötet jó betekintést nyújt abba, hogyan reagáltak a rómaiak ezekre.

 

Classical World 96/4 (2003) Special Section on Roman Military Disasters and their Consequences (Különszám a római katonai katasztrófákról és következményeikről): V. Rosenberg: The Gallic Disaster (A gall katasztrófa), 365–373.; G. K. Tipps: The Defeat of Regulus (Regulus veresége), 375–385.; S. P. Mattern-Parkes: The Defeat of Crassus and the Just War (Crassus veresége és az igazságos háború), 387–396.; H. W. Benario: Teutoburg (Teutoburg), 397–406.

 

Takács Levente