Klió 2004/2.

13. évfolyam

Antik mezőgazdaság az ókor és középkor határán

 

 

Jairus Banaji  könyvének sokat ígérő címe (Agrarian Change in Late Antiquity. Gold, Labour, and Aristocratic Dominance) ellenére hamar kiderül, hogy a szerző csupán a Kelet-római/Bizánci Birodalommal, sőt azon belül is inkább Egyiptommal kíván foglalkozni. Ennek oka magában a témában rejlik, ugyanis a mezőgazdaság üzemszervezetét, pénzügyi kereteit és társadalmi vonatkozásait csak Egyiptomban világítja meg kellő mennyiségű forrás a papyrusok adatainak köszönhetően. A gazdag földbirtokos, Apión levéltárához vagy a több földesurat is intézőként szolgáló Heroninus archívumához hasonló források nem kerültek elő máshol a Római Birodalom területén. Ezért találunk csak elszórt utalásokat más keleti tartományokra, s nagyon ritkán bukkannak fel a Nyugat-római Birodalom területeire vonatkozó adatok.

A késő antikvitás gazdaságáról alkotott korábbi elméletek azon a XIX. századi elképzelésen alapultak, amely az elmúlt korok gazdaságait fejletlennek, primitívnek tartotta. A kései antikvitás esetében pl. alábecsülték a szabad munkaerő szerepét és a pénzforgalmat. Weber és Rostovtzeff nyomán elfoga­dottá lett, hogy ezt az időszakot gazdasági, kereskedelmi hanyatlás jellemezte, amihez a falusiasodás és a Naturalwirtschafthoz való visszatérés társult. Az 1930-as évektől ezt a képet – az egyre terebélyesedő forrásanyag alapján – fokozatosan felülvizsgálták.

Jairus Banaji könyvének első fejezetében felvázolja azt a változatosságot, amit a késő antik vidék mutatott szemlélőjének. Ammianus Marcellinus és a későbbi arab szerzők leírásai élénk képet festenek az egyes térségekről. A nyugat-afrikai vidék jellegzetes – a Római Birodalmat is túlélő – településtípusa a castellum (másképpen: munimentum) volt, amelynek központját egy hatalmas, megerősített magtár alkotta. Sokszor több fundi, azaz birtok tartozott egy-egy ilyen településhez. A castellumok lakosságának sokszor saját püspöke volt, ezek felszentelését csak 446-ban tiltotta meg I. Leó pápa. A birodalom keleti részének vidéki települése a kómé sokkal városiasabb, néha igen magas lélekszámú (akár százezres), kiterjedt földterületekkel rendelkező település volt. Keleten a nagybir­tokok által szervezett, irányított települések neve az epoikia, nyugaton az ilyen településeket vicusnak nevezték. Afrikában a nagybirtokok villái örökölték a korábbi építészeti megoldásokat. Sajátos épülettípusuk a turris, amelyet megerősített raktárként használtak, s általában vízlelőhely közelében építettek fel.

A Római Birodalom utolsó századainak feltételezett hanyatlásával ellentétben a vezető rétegek nem vonulnak ki a városokból, de pénzüket vidéken fektetik be, amit a nyugati tartományokban feltárt költséges építkezések igazolnak. (Ezzel kapcsolatban Banaji a 16. oldalon idézi Bíró M. kutatásait a pannoniai villákról.) A IV–VI. századokban így falusi expanzió tapasztalható, ami demográfiai fellendüléssel és gazdasági virágzással jár együtt. A Közel-Keleten falvak és kis települések sűrű hálózata alakul ki, fellendül a borkészítés, s még a vidéki templomokban is nemesfém-készleteket tudnak felhalmozni a hívek adományaiból.

A kései antikvitás gazdasági-társadalmi folyamatainak a korábbi kutatásokban kialakult képét ismerteti a második fejezet, amely Weber és a finn Gunnar Mickwitz nézeteit foglalja össze. Weber felfogása szerint az antik civilizáció városi és tengerparti kultúra, amelynek alapját a rabszolga munkaerő jelentette. A nagy értékű növényeket (szőlő, olaj) termelő birtokok termelése a rabszolga-utánpótláson nyugodott. Amikor ennek forrásai kiapadtak, a korábbi bérlőket (colonus) munkásokként vonták be a termelés folyamatába, aminek következtében nem lehetett fenntartani a piacra termelés korábbi szintjét. A birtokok mindinkább önfenntartó gazdaságokká váltak, s ezzel megkezdődött a pénzgazdálkodáson nyugvó birodalmi szervezet dezintegrációja. Weberrel ellentétben Mickwitz nem szociológiai absztrakciókkal dolgozott, hanem bevonta vizsgálataiba a papyrológia és a numizmatika nyújtotta forrásokat is. A pénz értékőrző funkciójából kiindulva mutatta ki, hogy a IV. századi infláció kevésbé súlyos, mint a III. századi pénzügyi összeomlás. A pénzügyi rendszer a IV. században fennmaradt; alapvető folyamata a bimetallizmusról az arany alapú rendszerre történő átállás volt. A stabil aranypénz (solidus) megteremtése révén az arany nem esett áldozatul leértékelésnek. Mickwitz úgy vélte, hogy az állam által fizetett rétegek eshettek legkönnyebben az infláció áldozatául, s ezért ők előnyben részesítették a természetbeni adóbehajtást és fizetést.

A negyedik századi római pénzrendszer elemzését helyezi középpontba a harmadik fejezet. A Római Birodalom szakít a bimetallizmussal, amelynek uralkodó nemesféme az ezüst volt, s áttér az arany alapú pénzrendszerre, megteremtve a stabilan magas értékű pénznemet, a solidust. Az arany értéke fokozatosan nő; az arany-ezüst arány 301-ben még 1:12, az ötödik század második felében 1:18. Az ötödik század végére részben az állam ösztönzésére az állami bevételek csaknem teljesen pénzben folytak be. A pénzbeli adózás hatására megélénkült a piacra termelés és élénk pénzmozgás figyelhető meg a vidéken. Az arany még olyan helyeken is kiszorította bronzot, mint váltópénzt, ahol pedig az megőrizhette volna szerepét. Az állam Anastasius pénzreformjával avatkozott be, visszaállítva a rézpénzt, ami az állami rendeleteknek köszönhetően a hatodik század végéig megmaradt, amikor ez a váltópénz-rendszer a solidus újraértékelése miatt összeomlott.

A bizánci nagybirtokokról, kiváltképpen azok pénzügyi rendszeréről értekezik a könyv negyedik fejezete, Hardy, Rouillard  és Gascou kutatásaira támasz­kodva. A bizánci nagybirtok kialakulása az V. századra tehető, amikor a földbirtokosok újfajta ellenőrzési funkciókat szereznek meg a vidék népessége felett. A bizánci nagybirtok nem vonta ki magát a pénzgazdálkodásból, sőt jövedelmeit is többnyire pénzben igyekezett behajtani. A földhöz kötött parasztság mellett gazdasági megfontolásból mindig alkalmaztak szabad munkaerőt is. (Rouillard tagadja a falusi rabszolgaság jelentőségét, a munka szerveződése írott szerződésekkel történt.) A birtokok népességét döntően bérlők, szabad munkások, rabszolgák és az adminisztratív személyzet alkotta.

A piachoz kapcsolódó vállalkozásként működő birtokok másfelől intézményként is funkcionáltak, hiszen bekapcsolódtak az állami adóztatási rendszerbe. Az autopragia intézménye, amely az adóbehajtás jogát az arisztokráciának vagy nagyobb falvaknak engedte át, lehetővé tette, hogy a pagarchési hatalmat kisajátító földesurak akár egész falvak felett befolyást szerezzenek. A falvakban a megmaradt középrétegek küzdelmet folytattak a pagarchési (azaz arisztokrata) ellenőrzés ellen. A tartományi arisztokrácia tehát betagolódott az államkincstár pénzügyi rendszerébe. Ennek a folyamatnak a hatásaként fokozatosan összemosódtak az állami adók és a bérleti díjak, a birtokosnak járó fizetést belefoglalták az államkincstárnak járó adókba. Az állam-birtok-bérlő kapcsolatában a magángazdaság viszonyai bizonyos értelemben felette álltak a kincstári kötelezettségeknek: a birtokos határozta meg a birtokon folyó munkákat, rendelkezett a bérletek sorsáról, s a termelés kérdéseiről.

A vidék feletti dominancia változásait mutatja be a következő fejezet. A harmadik századtól a hatodik–hetedikig terjedő időszak földbirtokosai több társadalmi csoportra oszthatók. A harmadik században a városi tanácsok tagjai és a vagyonukat földbirtokokba fektető alexandriaiak uralták a vidéket. A negyedik században ezek a rétegek háttérbe szorulnak, s a forrásokban mind gyakrabban tűnnek fel a közepes rangban álló államhivatalnokok és katonák. A solidusra alapozott adórendszer hatására a vidék egyre jobban bekapcsolódott a kereskedelmi forgalomba. A IV. század végétől a folyamatot ösztönzik azok a katonai és hivatalnoki rétegek, akik aranyban kapott fizetésüket földvásárlásba fektetik. Ezek a vásárlások teremtik meg azt az üzleties szemléletű földbirtokos réteget, amelyet magas rangú bizánci arisztokraták alkotnak, akiknek befolyása a vidék felett a hatodik századra „nyomasztóvá” válik.

A harmadik században egyre több alexandriai kapcsolódik be a kereskedelmi forgalomhoz kötődő mezőgazdaságba. A földbirtokosok a Severus-korban emelkedtek ki, és kapcsolatban álltak a birodalmi adminisztrációval. Bevételeik egy része nem is a mezőgazdaságból származott. Birtokaikat változatos megnevezésű intézők (pragmateutés, epitropos, phrontistés, pronoétés, később dioikétés) igazgatták, de a tulajdonosok napi kapcsolatban álltak velük, ők engedélyezték pl. a kifizetéseket és a raktárkészletek felhasználását. A munkát a geórgoi (akik nem bérlők), a személyi függőségben lévő paidaria és a kata­mé­nioi végezték. Ez utóbbi állandó alkalmazásban álló, havi bérrel fizetett csoportot a fuvarosok, őrök stb. alkották. A birtokok fő árucikke a bor volt. Azokat a területeket, ahol a szőlőt termelték nem adták bérbe, hanem a tulajdonos közvetlen irányítása alatt maradtak. A fennmaradt bérleti szerződések csak a munkálatok bérbe adásáról szólnak. A legtöbb birtok fel volt szerelve öntözőrendszerekkel, árkokkal, kutakkal, vízátemelőkkel. A nagyobb birtokok elérték, sőt meghaladhatták az 5000 aroura méretet. A helyi tanácsnokok 500-1000 aroura földdel rendelkeztek. Minden birtoknagyságra jellemző volt, hogy több birtoktestből, tagból állt.

A negyedik században mind az alexandriaiak, mind a curialis réteg aránya erősen lecsökken a földbirtokosok között. Egy új földbirtokosréteg megjelenésében az állami adórendszer nyomása mellett szerepet játszott, hogy a parasztok gyakran az állami hivatalnokokhoz, katonákhoz fordultak védelemért, akik az államtól aranyban kapott fizetésüket földbirtokokba fektették. A 360–400 közötti évekre a katonákból lett földbirtokosok aránya fölébe került a curialisokénak, amit mutat, hogy a földesurak között az Aurelius nevűeket kiszorították a Flavius nevűek. Az ötödik századra kialakul egy tehetős középréteg, amely az állami szolgálatban szerzett vagyonát a mezőgazdaságba fektette, fenntartva ezzel a pénz használatát. Ez a réteg megszerzi az ellenőrzést a vidéki települések felett. Az ötödik század közepétől megkezdődik, a hatodik században pedig kiteljesedik a bizánci arisztokrácia dominanciája a földbirtok-szerkezetben. A magas rangú császári tisztviselők, akik elkülönülésüket a meg­tisztelő címek használatával és újak bevezetésével is hangsúlyozzák, föld­birtokokat halmoznak fel.

Ezzel a késő antik arisztokráciával foglalkozik a hatodik fejezet. Az említett dominancia hangsúlyozása a forrásokban úgy jelenik meg, hogy az arisztokraták mind gyakrabban utalnak ‘saját’ földműveseikre, ‘saját’ falvaikra. A kialakuló tartományi arisztokrácia állandó és szilárd társadalmi csoport volt, amelynek örökletes birtokai, az állam pénzügyi rendszerébe integrálódva, átvették annak egyes feladatait. A hatodik századi arisztokrácia körében kialakult egy belső, de határozott hierarchia. A hivatalokat és a megtisztelő címeket szigorúan meghatározott sorrendben viselték, kialakítva tartományi karriertípusokat. Ennek a ranglétrának három alapvető eleme: a stratélatés, a pagarchés, és a dux. Az arisztokrácia rétegei, csoportjai eltérő mértékben képviseltették magukat a bizánci Egyiptom egyes vidékein. Fayum és Oxyrhynchos térségében az arisztokrácia felső rétegének a túlsúlya figyelhető meg. A földbirtok-szerkezetben csupán az egyház és a császári birtokok aránya volt hasonló nagyságú ehhez az elitéhez az említett körzetben. Fayum térségének egyik legnagyobb birtokosa a patricius címet is viselő Flavius Strategius és családja volt. Szétszórt birtokait diokétései irányították, akik a kötelező szolgáltatások felosztásáról is gondoskodtak. Oxyrhynchos vidékén három patriciusról van tudomásunk, közülük messze a legnagyobb vagyonú az Apión család volt. Az arisztokrácia hatalma a települések felett leginkább a birtokhoz kapcsolt epoikia, s legfeljebb a kisebb falvak esetében lehetett erős. A tehetős középréteggel bíró, nagyobb kómék kevésbé voltak kitéve a nagybirtokosok befolyásának. Pagarchésként az arisztokraták mindenesetre a legtöbb település életében jelentős szerepet játszottak. (A pagarchési hivatalt több ízben nők is betöltötték.) Birtokaik állandó munkaerőszükséglete még a közepes kategóriába tartozók esetén is meghaladta a 200 főt.

A hetedik században, az arab hódítást követően a helyükön maradó nagybirtokosok helyzete megváltozott. A pagarchia olyan hivatallá vált, amelynek vezetője egy territoriális egység adóbehajtója lett, s feladatait a centralizált államszervezet határozta meg. Jóllehet a bizánci államtól átvett funkciók és hatalmi körök jó részéről lemondani kényszerültek, a hódítók által állandóan növelt adóterhek miatt a földbirtokosok még intenzívebb gazdálkodásba fogtak. Befektettek az öntözőrendszerbe, növelték a bérleti díjakat, és a modern kutatók által a Mediterráneum térségében feltételezett kereskedelmi hanyatlás ellenére növelték a piacra termelést. Hasonló lépésekkel reagáltak az arab fennhatóságra a közepes nagyságú birtokokkal rendelkező földesurak is. Ugyanúgy megfigyelhető a pénzgazdálkodás megmaradása és továbbélése: hanyatlásnak semmi jele. A bérleteket, a munkaerőt továbbra is aranyban fizették.

Meglehetősen röviden tárgyalja Banaji (160–161. oldal) a földbirtokosok fegyveres erejének megjelenését és fontosságát. A fegyveres hatalom magánkézbe kerülése (legalábbis részben) ugyanúgy az államhatalom egy funkciójának átvételét jelentette, mint az autopragia. Felfegyverzett szolgákból álló csapatok szervezése az ötödik század második felében vált általánossá. A jelenség fő oka, hogy a birtokok az adók behajtásának funkcióját magukra vállalták.

A vidéki nagybirtokoknak számtalan formája és változata létezett a Mediterráneumban, függően földrajzi elhelyezkedésüktől, ökológiai és kulturális környezetüktől. A legtöbb birtok több részre (fundi) tagolódott, de általában egy-egy településhez kötődtek. Noha a forrásokban (Libanius, Procopius) szerepelnek olyan birtokosok, akik egész falvakkal rendelkeztek, a birtokok inkább az epoikiára épültek, s csupán földrajzi közelség kapcsolta őket azokhoz a nagyobb falvakhoz, amelyeknek nevét gyakran kölcsönvették. A falu és a birtokhoz kapcsolt epoikion különbsége és elkülönültsége (a névazonosság mellett is) kitűnik Apión archívumából. Banaji a fayumi körzet településneveinek és a birtokoknak a kapcsolatát vizsgálva (176–180 oldal, Appendix 3) mutatta ki, hogy az iszlám időszakban szinte a semmiből feltűnő, birtokhoz tartozó falvak (estate villages) kialakulása már a bizánci korban megkezdődött.

A munkaerő megszervezésének kérdésében a korábbi évszázadokhoz képest nagyobb mennyiségű forrást nyújtanak a munkaszerződések. Nem munkaerő-hiánnyal, hanem -kínálattal kell számolni, ami lehetővé tette a települések körül szervezett nagybirtokok expanzióját az ötödik századtól. A nagybirtokosok a bérlők és a fizetett munkások egyidejű alkalmazásával biztosították a gazdasági rugalmasságot. Nőtt a részesbérlők aránya, akiknek helyzete voltaképpen a fizetett munkásokéhoz hasonlított, ugyanis bérleményükből könnyen kitehetők voltak. A bérmunkások kedvezőtlen elhelyezkedési lehetősége magasabb termelékenységet eredményezett. A birtokok előnyben részesítették az állandó munkaerőt, amelyet „internalizálni” igyekeztek. Munkásaik többnyire földtelenek voltak; a birtokon, az epoikia számukra elkülönített részén laktak akár generációkon át. Bérüket zömmel pénzben kapták, csupán néhány esetben van adatunk élelmiszerjuttatásról. A bérlő és a bérmunkás kombinációját is ismerték, hasonlóan a XIX. századi egyiptomi birtokok szervezetéhez.

A változatos helyzetű munkaerő és a szétszórtan elhelyezkedő birtokok igazgatása valamiféle összekötő kapocsként működő bürokráciát igényelt, melynek formája és terminológiája az V. században alakult ki. Az irányító hierarchia kulcsfigurája a dioikétés volt, aki a földesúr reprezentánsa volt a birtokon. A megnevezést általánosan használták az irányító személyzet tagjaira, helyesebben birtokonként változott, kit neveztek dioikétésnek.

A munkaerő differenciáltságát és a munkaerőpiac helyzetét vázolja a nyolcadik fejezet. A parasztság alsó rétegét alkották azok a geórgosnak nevezett, többnyire földtelen mezőgazdasági munkások, akik nem bérlők voltak, hanem fizetett munkaerőként laktak a birtokokon. Ők végezték a szezonális munkák egy részét, pl. szőlőszedés, téglagyártás, vagy az öntözőberendezések karbantartása. A parasztságnak természetesen volt egy vagyonosabb rétege (metrioi). Ennek földbirtoka 30–100 arourára rúgott, néha az egyháztól bérelt földekkel kiegészítve. A termények egy részét piacra vitték. A legtehetősebbek képezték a falu vezető rétegét (prótokométai, syntelestai), akik a pénzügyekért is felelősek voltak. Köztük és a valódi arisztokrácia között álltak vagyon és földbirtok tekintetében a ktétórok.

A munkaerőpiac működése nem a mezőgazdasági szakírók műveiből, hanem a papyrusok adataiból rekonstruálható. A hatékonyság késztette arra a földbirtokosokat, hogy több fajta munkaerővel dolgoztassanak, ami viszont többféle szerződéses viszony kialakulásához vezetett. Léteztek szerződések, ahol előre fizették ki a bért; ennek változata volt, amikor a munkás ‘kölcsönt’ kapott, s ennek törlesztéseként dolgozott. A földbirtokos olykor előre fizetett, de nem a munkáért, hanem annak eredményéért, azaz mintegy a terményeket vásárolta meg. További szerződéses viszonyt jelentettek a bérletek, akár a munkás adta bérbe munkaerejét, akár részesbérletről volt szó.

A birtokok működése sohasem egyetlen típus dominanciáján nyugodott. A birtokosok egyfelől arra törekedtek, hogy a maguk számára kedvező feltételeket foglaljanak a szerződésbe (pl. határozatlan időtartam), másfelől pedig próbálták minél jobban birtokukhoz kötni a munkaerőt. Ennek egyik módja a munkaerő eladósodása lehetett. A munkaerőpiacon a birtokosok keresték a munkaerőt, s nem az vándorolt birtokról-birtokra. A demográfiai növekedés miatt azonban nem kellett munkaerőhiánytól tartaniuk.

Állandó munkaerőt jelentettek a colonusok, de sem a rabszolgaságot nem váltották fel teljesen, sem pedig domináns elemmé nem váltak. Jogilag más személy törvényes ellenőrzésének alávetett személyeknek (colonus iuris alieni) tekintették őket, ami a rabszolgákéhoz hasonló helyzetet eredményezett. Ezt a nézetet erősítette az a hagyományos elképzelés, hogy a bérmunka a rabszolgák munkájához hasonló. A colonusok nem bérlők voltak, hanem olyan állandó munkások, akiknek jó része a birtokon született, adó szempontjából is annak részét képezte.

A hagyományosnak tekinthető, bár részleteikben már évtizedek óta fokozatosan felülvizsgált elméletek cáfolatát adja Banaji könyve, amely áttekinti a mezőgazdasági népesség szinte teljes vertikumát és azt a gazdasági környezetet, amelyben ez a népesség élt. Jóllehet futólag utal arra, hogy gazdasági jelentőségük és számuk erősen lecsökkent, mégsem tárgyalja a rabszolgák helyzetét és szerepét. Részletesen szól a negyedik századi pénzügyi változásokról, a kora-bizánci arisztokráciáról és az attól függő, zömmel bérmunkás rétegekről, de jóval kevesebb információt nyújt a köztük elhelyezkedő ‘középrétegekről’ (metrioi, ktétor).  Az olvasók tájékozódását három adatgazdag függelék és egy fogalomtár segíti.

 

Jairus Banaji: Agrarian Change in Late Antiquity. Gold, Labour, and Aristocratic Dominance (Mezőgazdasági változás a kései antivitásban. Arany, munka és arisztokrata túlsúly); Oxford University Press, 2001. 286 o.

 

Takács  Levente