Klió 2004/2.

13. évfolyam

Utazások és utazók Bizáncban és Nyugaton a VI-tól a XI. századig

 

 

1994. május 5-től 7-ig rendeztek Brüsszelben és Ličge-ben a két város egyetemeinek történelem tanszékei konferenciát Utazások és utazók Bizáncban és Nyugaton a VI-tól a XI. századig címmel. Az ülésszak anyagát 2000-ben adták ki könyv formájában.

A résztvevők különböző fennmaradt forrásokat (zarándoklati kézikönyvek, hagiográfiai irodalom, útikönyvek, krónikák, követi beszámolók) vettek tüzetes vizsgálat alá. Ezek alapján átfogó képet kapunk a korabeli utazókról, utazásaik céljáról, körülményeiről.

Az ülésszak kutatási területét a vizsgált munkákból kiragadott néhány feljegyzéssel, anekdotával lehet illusztrálni. Liutprand Cremonensis, akit I. Ottó 968-ban követként küldött Konstantinápolyba, a következőket írta Relatio de legatione constantinopolitana-jában visszatéréséről: „Negyvenkilenc napi utazás után, szamáron, lóháton, gyalog, kiéhezve, kiszáradtan, sóhajtozva, sírva, jajgatva megérkeztem Naupaktosba.” A XI. századi örmény Symeôn életében arról olvashatunk, hogy zarándoklásakor az ördög útját állta, megkérdezte, hova megy, és miután azt válaszolta, hogy oda, ahova Isten vezeti, a kísértő füstté vált. A Gesta Karoliban szerepel egy történet, mely szerint Nagy Károly, aki már nem tűrhette tovább püspökei gőgjét és kapzsiságát, egy zsidó kereskedőhöz fordult segítségért, aki Keletről értékes és addig ismeretlen tárgyakat hozott be a birodalomba. Ez a kereskedő a császár kérésére egy püspöknek egy parfümözött egeret adott el, amelyet talán még ki is festett, hogy az állatot különlegesnek láttassa. Eginhard egyik levelében azt írta a hírvivőkről: „... egy hűséges emberbe több bizalmat kell vetni, mint egy levélbe... mivel a pergamen nagyon könnyedén felfedi titkait, míg egy hű üzenetvivő még kínzás alatt sem árulja el azt, amit tud”.

Ahogyan a fenti példák mutatják, az utazók lehettek zarándokok, klerikusok; üzenetvivők, az uralkodó szolgálatában levő emberek; kereskedők. Tevékeny­ségük össze is kapcsolódhatott, egybemosódhatott. Ezen kívül találkozunk még száműzöttekkel, esetleg „világjárókkal” is az utakon. Bár tisztségeik különböztek, amit első olvasásra közös pontként említhetünk meg, ez az utazás körülményére vonatkozik, vagyis a veszély állandóságára: fáradságos vándorlás, betegségek, ellenség támadása, rablások, és magának az utazásnak az elítélése, ördögi rendbe sorolása. Azonban az ismeretlen felfedezése nemcsak a biztonság hiányérzetével függött össze, hanem azzal a ténnyel is, hogy a bátrak a világ különlegességeiből, értékeiből kaphattak ízelítőt, gyűjthettek tapasztalatot.

H. Elkhadem munkája nyitotta a konferenciát, mely által a középkori emberek világképébe nyerünk betekintést. A középkori kozmológiát antik elődjére lehet visszavezetni. Az ókori Hellászban a Földnek központi helyet tulajdonítottak. Míg Kr. e. az V. században Anaxagórász a Földet laposnak vélte, és a preszokratikus Demokritosz úszó korongnak, mely öblös, és a közepén felgyülemlik a víz, addig a Kr. u. V. században megszilárdult az a tézis, mely szerint az uni­ver­zum és a Föld gömb alakú. A legtöbb vita a Föld formája mellett helyének meghatározása miatt jött létre. Héraklitosz, Arisztotelész kortársa geo-helio-centrikus rendszerről beszélt, melyben a Nap, a Hold és a Földnél nagyobb méretű égitestek a Föld körül keringenek, míg a Vénusz és a Merkúr a Nap körül. Arisztarkosz (K. e. 310–230) heliocentrikus rendszerben gondolkozott. Platón és Arisztotelész a Föld központi helye mellett érveltek. Ptolemaiosz Amalgestajában (1175-ben fordította latinra Gérard de Crémone) epiciklusokat vezetett be, melyeken a bolygók és az állócsillagok helyezkednek el. A középkor saját világképét Arisztotelész fizikai meghatározása és Ptolemaiosz asztronómiai megfigyelései alapján alakította ki, valamint a keresztény hit tanai hatottak rá. A vallásos felfogás szerint a Föld három részből áll (Európa, Ázsia, Afrika), melyet Noé három fiának leszármazottai népesítenek be, és a területeket Óceán veszi körül. A világtérképek közepe szimbolikus hely: Jeruzsálem. A világtérképeket nem földrajzi valóságok leírására használták, inkább történeteket illusztráltak, ezért nem megbízható forrásként tartjuk őket számon.

E. Malamut  az utazók sokféleségét mutatja be. Az utazási irodalom változa­tos. Követek adhattak jelentést, mint például Liutprand Cremonensis püspök, aki 949-ben még csodálta a bizánci udvart, de 968-as küldetése idején, amikor I. Ottó parancsára bizánci hercegnőt kért a német-római császár fiának, Konstantinápolyt szegényesnek írta le, ahol még víz sem volt, rongyokba öltöztek, és vadszamarakat tartottak. A zarándokok naplója pontos információkat tartalmaz. A rusz Dániel, az ortodox szerzetesek főnöke azért írta le szent helyekre történt zarándoklásait (1106–1107), hogy a hívek lelkileg elérkezzenek oda, ahol ő járt, és ugyanolyan jutalomban részesüljenek, mint ő, aki megtette az utat. Fennmaradtak levelek is, mint Philetos Synadenos bíróé, akit Tarszoszba helyeztek (1000–1006), és panaszkodott a buta kilikiaiakra. Az utazók egy másik csoportját alkották a katonák. A XI. századi Krónikában említést tettek a besenyőkről, akik 1048-ban a bizánci hadsereg zsoldosaiként indultak Kis-Ázsiába a szeldzsuk törökök ellen. A kor száműzötteiről is vannak ismereteink. Théodore Stoudite, akit VI. Konstantin 796-ban Thesszalonikébe száműzött, nagybátyjának írta meg utazása közben adódott nehézségeit. Kellemesnek talán mégis a „kéjutazás” bizonyult. VI. Konstantin szorgalmasan látogatta a brusszai fürdőket, valamint a császári udvarba is tettek látogatást az előkelő családok.

M. Kaplan  kiindulópontként azt állapítja meg, hogy a kommunikáció központja Konstantinápoly volt, melyhez vezető főutak Pylai-ban találkoztak, ahonnan általában a császár Keletre indult. A forgalmas útvonalak közé tartozott a transzanatóliai (a Márvány-tenger körül, Thesszalóniké vagy Epheszosz irányába). Théodore Stoudite leírásából megtudjuk, hogy 797-ben február 16-tól március 25-ig tartott utazása Thesszalónikéba, ahova a császár száműzte. A bizánci hagiográfia egyik hőse a VI-VII. század fordulóján Théodore de Sykéôn, akinek szülőfaluján keresztül vezetett az út Ankürába. Innen haladtak tovább főutak Jeruzsálembe, Felső-Mezopotámiába, Konstantinápoly felé. A Konstantinápolytól Thesszalóniké felé vezető út veszélyes volt: szárazföldön szláv, bolgár betolakodók fenyegettek, vízen arab támadásoknak lehettek kitéve. M. de Whala a kora középkori tengeri hajózást vizsgálta. A forrásoknak a hajókat tekintette, melyek döntő társadalmi változások mutatói és kommunikációs eszközök. A fennmaradt szövegek háromféle hajót említenek: a karina vagy kiel, a houlque és a cogge, mely utóbbi kettő fríz eredetű. Houlque-ot ábrázolnak a quentovic-i és a dorestadi pénzérmék, valamit a Londonban nemrég megtalált X. századi hajó lehet a legrégebbi fríz hajó, melynek maradványait őrizzük. Az első cogge-ok kisméretűek (a Kollerupban megtalált, XII. századi, méretei: 20,1 x 4,8 x 2méter), lapos fenekűek voltak, folyami hajózáskor vették igénybe. Nyílt tengeren 1200 után közlekedtek velük. A dán királyok pénzverése mutatja, hogy már a IX. század első felétől különbséget tettek hadi, személyeket, és rakományt szállító hajók között. D. Claude a keleti utazásokat térképezi fel, melyekre vonatkozóan tudásunk nagy része a zarándoklásokkal hozható kapcsolatba. Az egyháziak és laikusok is csak a feljegyzésre méltó eseményeket, jelenségeket említették, így általában csak kivételes helyzetekről számoltak be. A szárazföldi utak rossz minősége miatt általában a tengeri mellett döntöttek, amely veszélyes volt, és az utazás időtartama függött az időjárástól, valamint a szél járásától. A kutató legkorábbi forrása keleti utazásról az Itinerarium Burdigala (333-ból), amely a Bordeaux-ból a Szentföldre vezető utat írja le. Egy délebbre húzódó útvonal Karthágón, Krétán keresztül vezetett Konstantinápolyba. Arculf gall püspök a Szentföldről, Jaffából visszatérve Krétán keresztül ért el Konstantinápolyba 670-ben. A zarándokokon kívül követek is igénybe vették az utakat, vagy például „egyszerű emberek”, mint Reoval, Poitiers orvosa, aki a VI. század közepén Konstantinápolyban végezte tanulmányait.

Miután beszéltünk az utazók és az utak sokféleségéről, nézzük meg M. Sansterre-nek köszönhetően, hogyan viszonyultak a középkori Nyugaton a zarándoklathoz. Itt kell megjegyeznünk, hogy a peregrinus szó csak a VIII. századtól telítődött speciális jelentéssel, addig minden utazót ezzel a szóval jelöltek, vagyis a peregrinatio és a vagatio között a határ nem volt éles. A peregrinatio jelenthette a hazán kívüli aszketikus vándorlást, egy idegen ország kolostorában vagy remetelakban eltöltött életet, vagy egy szent hely meglátogatását. A legnagyobb vihart a róla alkotott ítéletek, kritikák, és másfelől a peregrinatio védelme kavarta. Vegyük először szemügyre a támadók érveit. Szent Benedek regulája a szerzetesek csoportjairól beszélve említést tett a vándorló koldusbarátokról, akik 3–4 napig más-más szerzetes cellájában laktak, saját akaratuk vezette őket, és ezért utálatosak voltak. A bírálatok szerint a peregrináció csak ürügy ennivaló, ital keresésére. A vándorló szerzetesek önfejűek, gőgösök, könnyelműek, állhatatlanok, hazudoznak, sőt, ál-szerzetesek. Ennek alapján már az V. századtól kezdve zsinatok, fejedelmek, regulák próbálták elnyomni az engedély nélküli kijárásokat. Fő okként szerepelt az Egyház jó hírének megrontása, vagy a világ csábítása, amely eltéríthet az üdvösségre vezető útról. A vándorlás hívei azonban azzal érveltek, hogy Isten mindenütt jelen van, és a tökéletességet nem lehet otthoni környezetben elérni. Amint láthattuk, a zarándoklatok pozitív és negatív visszhangra találtak. A benne résztvevők küldetésnek, vezeklésnek tekintették, ellenzői pedig ördögi köntösben igyekeztek megjeleníteni, és hangsúlyozták, hogy aki nem talál sehol sem nyugalmat, az kivonja magát az engedelmesség alól.

Az előző összetettebb munkák után nézzük meg Bizánc kapcsolatát különböző nemzetekkel.  R. W. Thomson  arra mutat rá, hogy az örmények ismerték a görög nyelvet. A IV. századtól a VII. századi iszlám hódításig az örmények közül néhányan tanultak Athén nagy filozófiai iskoláiban. Kb. 400-tól számítjuk az örmény írást, amely Mashtots/Mesrop szerzetesnek köszönhető, aki az ábécét dolgozta ki. Mivel a kereszténység felvételének következtében az Egyháznak szövegekre volt szüksége, ezért klerikus fiatalokat küldött külhonba, hogy görögül, szírül tanuljanak, és a főbb műveket fordítsák le. Konstantinápollyal így kapcsolatba léphettek. Kifinomult stílusban fordítottak, de csak keresztény iratokat. A Biblia örmény változatát tartják a legkiválóbbnak. A görög-örmény kapcsolatok másik módja, amikor az örmények a perzsák, arabok ellen kértek segítséget. De ellentétes viszonyuk is megnyilvánult az 555-ös II. dvini zsinaton, ahol az örmény egyház a kalcedóni formulát elvetette, és többé nem fogadta be a görögöket hitközösségébe. F. J. Thomson a IX–XIII. századi kommunikációt térképezi fel a görögök és a ruszok között. Bizánc és a kijevi állam kapcsolata többféle módon nyilvánult meg. A bizánciak felsőbbségérzetének tudható be, hogy saját nyelvük ismeretét mélyítették, és így próbálták asszimilálni a szlávokat. Az orosz Krónikában (XI. század) olvashatunk a Konstantinápolyból a Balti-tengerhez vezető kereskedelmi útvonal leírásáról. A XI. század második felétől orosz szerzetesek jelenlétéről is tudunk Bizáncban. Az első ismert zarándokló Barlaam, a kijevi Szent Demetrius rendfőnöke, aki a XI. században ikonokat vett Konstantinápolyban. 1218-ban Polock püspöke a következő ereklyékkel tért haza: a Szent Kereszt egy darabja, Szent Longinus két keze, Mária-Magdolna ereklyéi. Házasság által is megismerhette egymást a két kultúra. Vladimir (980–1015) feleségül vette Annát, II. Baszileusz testvérét. A XI. században több herceg is élt száműzetésben Bizáncban: Oleg Cernigov, vagy a XII. század elején Dávid, Polock hercege és családja. A kijevi államban görög mesteremberek, kézművesek is megjelentek. M. Balard szerint a tengeri út mellett döntöttek az itáliai utazók, mivel a VI. század közepétől a IX. század elejéig szárazföldön az avar és szláv népvándorlás jelentett akadályt, majd a magyar a kereszténység felvétele előtt. A bizánci császárok jelentős ereklyéket szereztek meg (a Szent Kereszt darabjai, Szent István jobb keze), így a zarándokok által kedvelt állomásnak számított Konstantinápoly. A követek közül a legismertebb Liutprand Cremonensis a X. században, aki Antapodosis című írásában még csodálta VI. Leó udvarát, elbűvölte a gazdagság, de a későbbi Relatio de legatione constantinopolitana művében Nicéphore Phocas császárt disznóhoz hasonlította. A bizánciak ételét túl zsírosnak tartotta, vízét pedig ihatatlannak. A velencei kalmárok bizánci jelenlétéről már a IX. századtól bizonyítékokkal rendelkezünk. II. Baszileusz 992-es velencei aranybullája minden velencei tengeri és kereskedelmi kapcsolatot szentesített Konstantinápoly és Alexandria felé.

A fent említett utazókon kívül előkelő itáliai családok is megjelentek a császári udvarban. P. Maraval megkülönbözteti az utazást, amelynek célja saját szentek ünneplése Palesztinán belül, és a távolabbi tájakról a Szentföldre történő zarándoklást. A IV. századtól kappadókiaiak, örmények, grúzok, valamint sok bizánci is felkereste Palesztínát. A klerikusok általában szentélyek felavatására érkeztek, hogy emeljék az ünnep fényét. A remeték, szerzetesek bibliai szent helyeket, mártírok sírjait keresték fel. A szerzetesek faladatai közé tartozott ereklyék hozatala még lopás árán is. Laikusok is megfordultak a Szentföldön. Heraclius 630-ban Jeruzsálemből visszahozta a Szent Keresztet a perzsáktól. Egy kereskedő Szent Tamás ereklyéit Indiából szerzi vissza. M. McCornick a VIII–IX. századi nyugati zarándoklókról készített statisztika segítségével megállapítja, hogy a IX. században négyszer többen fordultak meg Keleten, mint az előző évszázadban. 881-ben Jeruzsálem pátriárkája szerint olyan sok nyugati jön a Szentföldre, hogy az egész világ megismeri egyháza üldöztetéseit. Az iszlám hódítás nem semmisítette meg a kommunikációs csatornákat, így krónikákból, szentek életéből kaphatunk információkat zarándokokról, követekről, kereskedőkről. Ezek a kategóriák egymásba folytak, hiszen a zarándokok luxuscikkeket vihettek magukkal, hogy állják költségeiket, valamint például a velencei kereskedők tárgyaltak a jeruzsálemi pátriárkával.

Az előző előadásoknak köszönhetően már rendelkezünk ismeretekkel a zarándoklók helyzetéről, most pedig vegyük szemügyre a kereskedők és a hírvivők feladatköreit. M. Okikonomides is egyetért azzal, hogy Konstantinápoly az egyedüli valódi nagy piac. Kétfajta XII. századi kereskedőről beszél. Az első, a fővárosi, aki helyben maradt, nem utazott, állami ellenőrzés alá tartozott. A másik a tartományi kereskedő. A fővárosi kereskedő nem írhatott nem létező utazásairól, a tartományi pedig nem írt, mert nem volt tanult ember. Így kevés dokumentummal rendelkezünk tevékenységükről. S. Lebecq rámutat arra, hogy az észak-, északnyugat-európai kereskedelem a VII–VIII. században megújult. A kereskedők védelméről a király, az egyház, és saját emberei gondoskodtak. Ine de Wessex (688–694), és Withred de Kent (695) angolszász törvényei előírták, hogy az utazó ne távolodjon el az úttól, és hanggal, vagy kürtszóval jelezze érkezését. Egyébként tolvajnak nézik vagy megölik, vagy váltságdíjat kérnek érte. A kereskedők esetenként missziókat is teljesíthettek templomoknak vagy királyi palotáknak. J.-P. Devroey és Cl. Brojuwes a zsidó kereskedők helyzetét mutatja be a frank birodalomban. A Merovingek időszakában az idegenek öt városban koncentrálódtak (Lyon, Trier, Bordeaux, Arles, Narbonne). Marseille-ben a zsidók a VI. század második felétől voltak jelen. Zsidó közösségek betelepedéséről a germán világba először a X. században tettek említést Mainz, Magdeburg, Merseburg, Regensburg városokban. A zsidó kereskedőkkel szemben különböző módon foglaltak állást. A 626–627-es clichy-i zsinat megtiltotta keresztény szolgák eladását zsidóknak. 820 körül Jámbor Lajos azonban engedélyezte a zsidóknak idegen szolgák vásárlását (a zsidó források a X. század óta a szláv területeket Kánaán földjének nevezik) és eladását a birodalomban.

J. Shephard  a IX–XI. századi diplomáciát vizsgálja. A császári palota minden igazgatási része saját üzenetvivőkkel rendelkezett. Kommunikációs eszközként a fogatváltó-állomás szolgált, amely gyorsnak számított. A logothétosz irányította, ahogyan láthatjuk is néhány pecsétfeliraton az oxys (gyors) szót. A logothétosz naprakész információkkal rendelkezett, és jelen volt idegen látogatók fogadásánál is. A külhoniak tisztséget is szerezhettek Bizáncban, ahogyan VII. Konstantin (De administrando imperio) beszámol arról, hogy édesapja, VI. Leó Tanoni Gergely örmény herceget egy rezidenciával ajándékozta meg, hogy a többi keleti hercegben hasonló vágyat keltsen, és a hatalma alá vessék magukat. A követségeknek is hasonló volt a céljuk, vagyis az udvar mikro­kozmoszát jelentették. A bizánci krónikák leghosszabb elbeszélése a 830-as követségről szól. Jean le Grammerien egyházi ember elmesélte, hogy a császár a régi szokásokat folytatva a szaracénoknak meg akarta mutatni birodalmának pompáját, fenségét, talán hogy félelmetesnek tűnjön szemükben. Jean arannyal, luxuscikkekkel kábulatba ejtette az arabokat, minek következtében a kalifa ellátta adományokkal és bizánci foglyokat szabadított fel. Ellenkező példát is találunk, amikor is arab krónikák szerint 916 körül a bizánciak zavarodtak meg az Abbasszidák palotáiban a lenyűgöző látványtól. J. L. Nelson a Karoling-kori üzenetvivők szerepét vizsgálva amellett érvel, hogy nem kell különbséget tenni küldöncök (szegény szolgák) vagy küldöttek (nemes születésű, némi hatalommal bír) között, mert mindegyik missi, bizalmi ember, kiválasztott. Laikus és egyházi hírvivők szerepköre is egymásba fonódik. Angilbert 790-ben Saint-Riquier abbéja, Nagy Károly lányának, Bertának szeretője, két fiúgyermekük is született, és 796-ban III. Leó pápához követként érkezett. Üzenetvivők indultak keletre a muzulmán és zsidó világba, és délre a pápaság központjába. A pápai leveleket 791-ben Nagy Károly kérésére a Codex Carolinusban gyűjtötték össze.

Zárásként M. Banniard a nyelvnek, mint kommunikációs eszköznek a bemutatására vállalkozott Szent Bonifác történeteinek segítségével. A latin nyelvet befolyásolták a nép által beszélt dialektusok. Zakariás pápa levélben tudatja Bonifáccal 745-ben, hogy egy pap a következő hibás formulával keresztelt: „Baptizo te in nomine patria (patris helyett) et filia (filii helyett) et spiritus sancti.” Bonifác nem marasztalja el e klerikust, tehát a szöveg megvál­toztatása nem vont maga után jelentésváltozást, nem tette érthetetlenné a mondanivalót. A nyelv ellenben képezhetett akadályt is a kommunikációban, amikor is Bonifác találkozott Gergely pápával Rómában 722-ben, és a hitéről csak írásban mert bizonyságot tenni, nehogy szóban hibát ejtsen. Minden utazónak szembesülnie kellett a nyelv, a dialektusok által elé állított akadállyal, melyet le kellett küzdenie. Ez volt talán az első lépés, a feltétele annak, hogy elérje célját, amely miatt útnak indult.

A konferencia résztvevői a forrásaik felsorolásával és elemzésével igyekeztek a kora középkori utazók feladatköreit meghatározni, eszközeiket, és a körülményeket feltárni.

 

Voyages et voyageurs ŕ Byzance et en Occident du VI^e au XI^e sičcle (Utazások és utazók Bizáncban és Nyugaton a VI-tól a XI. századig). Actes du colloque international organisé par la Section d’Histoire de l’Université Libre de Bruxelles en collaboration avec le Département des Sciences Historiques de l’Université de Ličge (5–7 mai 1994) / éd. par Alain Dierkens et Jean-Marie Sansterre, Genf, Librarie Droz, 2000.

 

Dancs Ágnes