Klió 2004/2.

13. évfolyam

Reconquista és keresztes háború a középkori Spanyolországban

 

 

Az európai s benne a spanyol történetírás elhanyagolta azt a tényt, hogy a sok száz évig tartó reconquista harcai keresztes háborúk voltak, melyek a pápák részéről olyan támogatást kaptak, mint a palesztinai keresztes háborúk.

E háborúk 8–900 évvel ezelőtt kezdődtek. A 2001. szeptember 11-én történt katasztrófa emlékeztette a világot, hogy a keresztes háború, a szent háború és a dzsihád hatalmas fegyver és ma is velünk él.

A kiváló kötet legérdekesebb része annak első fejezete, mely a spanyolok visszafoglaló háborúi (reconquista), a szent háborúk és a keresztes háborúk lényeges vonásait foglalja össze.

Amikor a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet 1099 júliusában, Spanyol­országban a keresztények és a moszlimok közti küzdelem már 400 éve tartott. 711-ben arab és marokkói berber seregek átkeltek a Gibraltári szoroson és megdöntötték a vizigót (nyugati gót) királyságot. A cordobai kalifátus 1031-es bukásáig az Ibériai-félszigeten a moszlim uralmat senki sem vonta kétségbe.

A moszlimok azonban nem foglalták el tartósan a félsziget északi hegyvi­dékének nagy részét. Ez lehetővé tette, hogy keresztények kis csoportjai kicsiny független államokat hozzanak itt létre, mint Asturia, León, Kasztília, Navarra, Aragónia és Katalónia. Ezek 300 évig defenzívára kényszerültek, mert a moszlim seregek minden nyáron feldúlták őket, de sohasem foglalták el.

E században senki földje húzódott a Duero folyó mentén az Atlanti Óceántól Aragónia határáig, s elválasztotta a keresztény és a moszlim területet. Északkeleten a moszlim uralom a Pireneusokig terjedt.

A Duero-völgy elfoglalása után a keresztények kihasználták a cordobai kalifátus felbomlását, s 1085-ben elfoglalták Toledót. Ezután a marokkói Almoravidák és az Almohádok a XII. században újra defenzívába szorították a keresztényeket, és ideiglenesen megállították előrenyomulásukat.

A XIII. század elején a marokkóiak elleni győzelem lehetővé tette a keresztények számára, hogy a Guadiana folyóig nyomuljanak előre, s elfoglalják a Guadalquivir folyó völgyének több városát.

A XIII. század közepén az egész félsziget keresztény kézen volt, kivéve a kis területű Granadai királyságot, mely adót fizetett Kasztíliának.

Végül 1492-ben a spanyolok meghódították e kis moszlim királyságot is.

Ezt a hosszú háborúsorozatot a spanyolok visszafoglaló háborúnak nevezték és tartották, bár ebben sok volt a szünet, több szakaszban történt és idővel „szent háború”-nak nyilvánították. A XI. század végén és a XII. század elején a pápák is erélyesen támogatták, hiszen a kereszténység terjesztésével járt. A harc célja nem a moszlimok megtérítése, hanem kiűzésük volt.

A szent háborút a moszlimok ellen Spanyolországban és Palesztinában egyaránt a dzsihád, a moszlim szent háború inspirálta. Eszerint minden moszlim férfi vallásos kötelessége harcolni addig, míg minden nép moszlim hitre nem tér. Ez a szent háború addig tart, míg az egész világ moszlim hitre nem tér. (Más moszlimok ellen vívott háború nem lehet szent háború.) A nem moszlimok elleni háborút szakíthatják meg fegyverszünetek, de ezek nem tarthatnak 10 évnél tovább. Tartós béke nem lehetséges.

Az a kérdés, hogy a keresztények a moszlimoktól vették-e át a szent háborút, vizsgálatra szorul. Egyesek szerint az 5. parancsolat (Ne ölj!) kizárja ezt. De: Isten fegyverbe szólította Józsuát, Makkabeus Judást és győzelmet adott nekik ellenségeik felett.

A keresztények ismerték az Ószövetséget, de azt is tudták, hogy az Evangélium fő mondanivalója a béke („mindenki, aki kardot fog, kard által vész el” Máté 26:52). Az Újszövetségben nem található a háborúnak és a katonai hivatásnak kifejezett elítélése. Konstantin császár óta egyre több keresztény viselt katonai vagy civil tisztségeket, s halálraítéltek embereket, vagy elrendeltek háborúkat. Végül Szent Ágoston (+430) legitimálta a háborút. Szerinte a hadakozás engedélyezett, ha igazságos célért folyik, törvényes hatalom irányításával. A keresztény „szent háborúnak” így nem volt akadálya, s a spanyol reconquistát is lehetett szent háborúnak nevezni.

O’Callaghan műve ismerteti a spanyol reconquista szakaszait, és leírja az azokban vívott háborúkat, csatákat. Külön fejezetekben írja le a hadakozás módját. Állandó hadsereg e korszakban nem létezett. A hadjáratokat főként télen és kora tavasszal tervezték és késő tavasszal, nyáron, kora ősszel hajtották végre. 3–4 hét volt szükséges a hadsereg felállításához. A fő egyházi és világi nagyokat levélben értesítették. Ha nem jelentek meg, büntetésük pénzbírság, konfiskáció, vagy egyházi kiközösítés volt. A nemesek általában 3 hónapot szolgáltak. A királyok fegyveres kísérete 150 fő körül volt.

A Mallorca felszabadításáért folyó keresztes háborúban az egyháznagyok 269 lovagot és 2500 fegyvernököt voltak kötelesek kiállítani. Ez jelentős seregnek számított. A XI. századtól kezdve a király zsoldot is fizetett vazallusainak. Sok báró zsákmányszerzés útján gazdagodott meg, vagy új birtokot kapott.

A fiatal nemeseket a lovagság szellemében háborúra képezték ki, és eleinte mint fegyvernökök szolgáltak. Ha egy ifjú a harcmezőn kitüntette magát, azonnal lovaggá ütötte a király, vagy egy idősebb lovag. Mágnás csak néhány tucatnyi volt, s mindegyiknek volt vazallusokból álló saját kísérete, ez legalább 100 főből állt, de 300 főnyi kíséret is előfordult.

A mallorcai keresztes hadjáratban az összlétszám 6380 és 12 180 között volt. Az egyes lovagrendek 50-100 harcost állítottak ki. A spanyol lovagrendek: az Alcantara, Calatrava és Szent Jakab lovagrend jól megfértek egymással, nem úgy, mint a rivalizáló templomos és johannita lovagrendek Palesztinában. Közös parancsnok alatt harcoltak és egyenlően osztották fel egymás között a zsákmányt.

A keresztény városok lakossága 1500–3000 főnyi volt, ebből katonáskodásra alkalmas férfi 600–1200 fő.

A nehéz lovasság mellett volt könnyű lovasság is, valamint könnyű gyalogság. Ez utóbbiak tették ki a seregek többségét. A lovasok és gyalogosok lándzsája 6–7 lábnyi volt (csak!), hosszú vasheggyel, a gyalogosok rövidebb hajítódárdát is használtak. Elterjedt volt az íj, még inkább a számszeríj, amit a lovagok(!) és gyalogosok egyaránt viseltek. (Ez nehezen hihető, mert a lovagi fegyverzet mellett aligha használható.) A lovagoknak 3 láb hosszú (90 cm) kétélű egyenes kardjuk volt. A védőfegyver térdig, vagy még lejjebb érő láncing, orrvédős kúpalakú sisak, kerek vagy háromszög alakú pajzs, melyre a címert festették.

Néha a lovakat is láncpáncél védte. A lovagok olykor használták a moszlim lovaglási technikát (rövid kengyel, hajlított térd), mely gyorsabb mozgást, a ló jobb irányítását tette lehetővé, de inkább a francia módszert: hosszú kengyel, mélyebb nyereg, mely nagyobb biztonságot nyújtott és lehetővé tette a nehéz kard használatát. A lovasok száma jóval kisebb, mint a gyalogosoké.

A hadvezetés elsősorban a királyok feladata volt, jó hadvezéreknek tűnnek: a portugál I. Alfonz és I. Sancho s az aragóniai I. Alfonz és I. Jakab. Kiváló had­vezér volt a legendás Cid és Pérez Correa, a Szent Jakab Rend mestere.

A háborúk egyik fajtája a fosztogató és pusztító háború. Az ilyen háborúk gyakran kisebb portyázásokból fejlődnek ki. Sok volt a várostrom, minden nagyobb várost nehéz ostrommal foglaltak el. A szabályos csatát a hadvezérek lehetőleg kerülték, mert nagy kockázattal járt.

Leírja a kötet a zallaqua-i (1086), alarcosi (1195) és Las Navas de Tolosa-i (1212) csatákat, melyek közül az első kettőt a moszlimok nyerték meg, a harmadikat a keresztények. Az első kettőnek nem lett különösebb következménye, a harmadik azonban egyszer s mindenkorra a keresztények javára változtatta meg az erőviszonyokat.

A hadseregek létszáma a szabályos csatákban ezer és tízezer között volt, s a nevezett három csatában 3000 és 5000 fő között lehetett. Megjegyzendő, hogy a fegyvernemek s a fegyverzet leírásában mutatkozik némi következetlenség. Így nem világos, hogy a könnyű fegyverzetű „knight”, könnyű lovast, vagy könnyebb fegyverzetű lovagot jelent-e, ami nem mindegy. A lovagság (mely Franciaországból terjedt át spanyol földre) általában nehéz fegyverzetű, de spanyol földön esetleg lehetett könnyebb fegyverzetű lovagság is a nehéz fegyverzetű mellett.

A szerző nem szól arról, mikor jött divatba spanyol földön a „klasszikus” lándzsatartás, mely a bayeux-i kárpit tanúsága szerint a XI. század vége felé Franciaországban már kezdett elterjedni. Ez a lándzsatartás tette a lovagságot pár száz évig (kb. 1300-ig) szinte legyőzhetetlenné: a lovag jobb hóna alá szorította a lándzsát és így a döfésbe bele tudta vinni saját testének, sőt ügető lovának súlyát is. (A „szabad kézzel” vezetett döfésbe csak karjának erejét vihette bele.)

A további fejezetekben a háború pénzügyi alapjait ismerhetjük meg, valamint a reconquista és a (nyugati) keresztes háborúk liturgiáját.

A nyugati (spanyolországi) és a keleti (palesztinai) keresztes hadjáratok közül a nyugatiak (a keletiekkel ellentétben) sikeresek voltak, mert egész keresztény népek álltak mögöttük, ellentétben a keletiekkel, ahol ilyen népi bázis alig volt.

 

Joseph F. O’Callaghan: Reconquest and crusade in Medieval Spain. (Reconquista és keresztes háború a középkori Spanyolországban). University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 2003. 322 o.

 

Borosy András