Klió 2004/2.

13. évfolyam

A középkori diplomatika módszertanának fejlődése Közép-Európában

 

 

Anna Adamska, az Utrechti Egyetem Középkori Tanulmányok Központjának lengyel származású tudományos munkatársa figyelemkeltő módszertani tanulmányt tett közzé a rangos párizsi szakfolyóiratban. Munkájában a történeti segédtudományok meghatározó alkotóelemének, a középkori oklevelekkel foglalkozó diplomatikának a kialakulását és fejlődését vizsgálja a régió országaiban (Lengyelország, Magyarország, illetve Csehország, majd Csehszlovákia, illetve Csehország és Szlovákia). Azért foglalkozott ezzel a témával, hogy megállapítsa, hogyan és milyen eredménnyel vették át ezekben az országokban a diplomatika módszertani alapelveit, másként fogalmazva: a Nyugaton kialakult módszerek alkalmazása kizárólag passzívan történt-e, avagy találhatók a cseh, szlovák, lengyel, magyar tudósok műveiben olyan eredeti és érdekes új hozadékok, amelyekről a nyelvi akadályok miatt a nyugati kutatók nem is tudnak.

A szerző általánosságban úgy véli, hogy a középkori diplomatika Közép-Európában ugyanazt a fejlődési utat tette meg, mint Nyugat-Európában: a hamis oklevelek kritikájától a szövegek tudományos kiadásán, történeti adataik kritikai felhasználásán keresztül az oklevelek eszmetörténeti és politikai tartalmának vizsgálatáig. A tudományág történetét három nagy időszakra bontva vizsgálja: a cezúrát közöttük a két világháború jelenti.

Az első komoly diplomatikai eredmények a térségben a XVIII. század végén születtek. Míg Lengyelországban ez csupán az oklevelek első, tudományos igényű kiadását jelentette, Magyarországon 1790-ben már megjelent a tudományágnak szentelt első szintézis Schwartner Márton tollából, a prágai Károly Egyetemen pedig 1784-ben létrehozták a történeti segédtudományok tanszékét, ami Lengyelországban és Magyarországban csak a XIX. század végén következett be. A XIX. század első felében megfigyelhető a Monumenta Germaniae Historica erős befolyása. A század második felének legfontosabb vonása az, hogy a diplomatika legelkötelezettebb művelői szinte mindnyájan – 32 cseh és morva, 15 magyar (köztük Fejérpataky László), 6 lengyel (az osztrák uralom alatt levő lengyel területekről) – az 1854-ben Bécsben alapított és Theodor Sickel igazgatása idején (1869-1891) a történeti segédtudományok oktatásának híres központjává vált intézményben (Institut für Österreichische Geschichtsforschung) végezték tanulmányaikat. Stanisław Krzyżanowski, Sickel tanítványa volt az első, aki Lengyelországban a történeti segédtudományokat oktatta, mégpedig 1890 óta a krakkói egyetemen. Közvetlenül az első világháború előtt prágai és krakkói történészek párizsi és bécsi mintára levéltáros képző intézmény felállítását tervezték. A krakkói elképzelés sohasem valósult meg, míg 1919-ben Prágában, az új Csehszlovákia fővárosában bécsi mintára létrehozták a tervezett intézményt (Státni archivní škola).

A nagy birodalmak bukását követően a két világháború között új keretek között, immár három független országban (Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon) folytatódott az oklevéltan fejlődése. Szinte egyszerre jelent meg a magyar (1930) és a lengyel (1934) diplomatikai összefoglalás.  Szent­pétery Imre Magyar Oklevéltana ma is nélkülözhetetlen alapmű. Szent­pétery másik írásából (Archiv für Urkundenforschung 16: 1939) pedig nem csupán a futó programok és tervek gazdagsága tárul föl, hanem az is, milyen nagy érdeklődéssel fordultak a magyar történészek az oklevéladás társadalmi szerepe felé.

A második világháború nagy visszaesést okozott a tudományos munkában, komoly veszteségeket jelentett a levéltárakban és a könyvtárakban. A diploma­tika jövőjére azonban még ennél is súlyosabb hatással voltak a háborút követő politikai változások. A kommunista kormányok a tudományok – és főleg a humán tudományok – területén is marxista ideológiát vezettek be, és a szovjet modellt követve a segédtudományokat is a burzsoá történetírás veszélyes és száműzendő produktumának tartották. Lengyelországban és Magyarországon nem csupán a tanszékeket számolták fel, hanem még a középiskolai latin oktatást is erősen korlátozták. Ennek a politikának a nyomai még ma is láthatók, leginkább Magyarországon, ahol a források kiadása és tanulmányozása csak 1990 után kapott új erőre. Csehszlovákiában és Lengyelországban viszont már 1956 után megindult a segédtudományok rehabilitációja. Igaz, a többi társadalom­tudomány­hoz hasonlóan, az oklevéltannak is ki kellett alakítania a maga modus vivendi-jét a hivatalos ideológiával. J. Šebánek, a cseh diplomatika nagy megújítója például úgy kényszerült kutatási programját megfogalmazni, mint a „marxista módszereknek a diplomatikai anyagokra való alkalmazását”.

A csehszlovák diplomatika a politikai és ideológiai akadályok ellenére nagy fejlődésnek indult a 60-as években. Prága mellett Brünn és Pozsony is kutatóköz­pontként jelent meg. A pozsonyi kutatók inkább forrásfeltárással, mint módszer­tani kérdésekkel foglalkoztak. Richard Marsina kétkötetes szlovákiai okmány­tára (Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae, 1971–1987) a szlovák és magyar hagyományos kapcsolatok szimbolikus megszakításaként, illetve a szlovák középkorkutatás hagyományainak megalapozására tett kísérletként is értékelhető. A brünni oklevélkutatóknál valódi újítás volt megfigyelhető: egyszerre vizsgálták az egy adott területen tevékeny összes (királyi, királynéi, püspöki, szerzetesi és városi) kancellária működését. Ez az eljárás, amely napjainkra természetessé vált, az 1960-as években valódi megújulást hozott, mivel lehetővé tette az írásbeliség addig egymástól elszigeteltnek tekintett központjai közötti kapcsolódások felfedezését. J. Šebánek és S. Dušková módszerét a varsói történészek is átvették, és kimutatták a XIII. századi Nagy-Lengyelország különböző oklevélkibocsátók közötti kölcsönhatásokat. Ezzel egyidejűleg élénk vita indult a középkori kancellária meghatározásáról és feladatairól. I. Sułkowska-Kuraś és mások a kormányzati, politikai és kulturális téren működő kancellária intéz­ményes szerepét hangsúlyozták: ebben a felfogásban az oklevéladás csupán egy volt a sok feladat közül, és nem is szükségszerűen a legfontosabb. E tekintetben a lengyel tudósok prágai kollégáikhoz álltak közel, akik az oklevelet a kormányzati tevékenységet tükröző dokumentumnak tekintették. 1960-tól kezdve Csehszlová­kiában és Lengyelországban egyre több monográfia jelent meg a világi és egyházi kancelláriákról, és új területek, például a városi oklevelek vagy a közjegyzői tevékenység kutatása is megindult. Az oklevélkritika módszere és az oklevelek keletkezésének tanulmányozása tovább finomodott.

Magyarországon a diplomatika sokkal hosszabb ideig maradt „politikailag nem egészen korrekt” tudomány. A forráskutatás ezért már irányba fejlődött, összekapcsolódott az írásbeliség, illetve az oklevéladás társadalmi alapjainak vizsgálatával.  Hajnal István nevéhez köthető az „írásbeliség történeti szocioló­giá­jának” modellje, ezt követték a 70-es évek középkorkutatói, akik csak késéssel merték bevezetni az Annales iskola, illetve az angolszász történeti antropológia módszertani újításait. A Mezey László és Bónis György kutatásai a középkori Magyarország írástudóiról (litteratus) a kancelláriák működésének és az oklevéladásnak a kérdéseit állították előtérbe, Fügedi Erik pedig a jogi eljárásokban a szóbeli tanúskodás túlsúlyát elemezte.

Ezek a megközelítések megkönnyítették a magyar oklevéltan számára a bécsi Heinrich Fichtenau újításainak átvételét. Magyarországon Csehszlovákiánál vagy Lengyelországnál jóval korábban indult meg az oklevelek egyes részeinek (arenga, intitulatio) a vizsgálata, és a belőlük kibontható eszmetörténeti tartalmak hasznosítása. Máig is létezik és vitathatatlan eredményeket hozott ez a kutatási irány, amely az írásbeliséget az eszme- és a politikatörténet kontextusába helyezi.

A szerző mindazonáltal úgy ítéli meg, hogy az oklevéltan közép-európai művelői csak részlegesen vettek át bizonyos új módszertani lehetőségeket. Így például az új technikai eszközök iránti lelkesedés ugyan beindított olyan munkálatokat, amelyek az írásos emlékek informatikai elemzésére irányultak, de nem indultak az oklevelek szókincsének módszeres elemzését célzó programok, amelyek még inkább igazolták volna a számítógép használatának jogosságát. Másik példaként a szerző a régió oklevélkutatóinak a  Peter Rück által kidol­go­zott „diplomatikai szemiotikához” való hozzáállását hozza fel. Az a felfogás, amely az oklevelet a nyelvi (formulák), grafikai (írás, jelek) és anyagi (hártya, pecsét stb.) kódok összefüggő egységének tekinti, és olyan egységként vizsgálja, amely egyaránt érthető volt a kibocsátó és a címzett számára, csak nagyon lassú befogadásra talál a legújabb publikációkban. P. Rück koncepciójával Közép-Európában elmélyülten nem foglalkoztak, az általa szerkesztett tanulmánykötet számára ebben a régióban csak leíró jellegű tanulmányok készültek.

A diplomatikai kutatások jelenlegi állapota az egyes vizsgált országokban a szerző szerint más és más képet mutat. Magyarországon a hosszú akadályoztatás után egyre több monográfia születik, dinamikusan fejlődik az egyházi oklevelek és kancelláriák tanulmányozása. Csehországban és Szlovákiában a XIX. század óta bevált német modellt követő monográfiák jelennek meg a kancelláriákról. Ugyanakkor vannak kísérletek arra is, hogy a kizárólag az oklevelekkel foglalkozó diplomatika felől az írásos dokumentumok összes fajtájával (jegyzékek, kartuláriumok) foglalkozó diplomatika felé nyissanak, azaz az eddigi oklevél­kutatást (Urkundenforschung) irat- és oklevélkutatássá (Akten- und Urkunden­forschung) fejlesszék.

A lengyel diplomatikában többféle módszertani álláspont figyelhető meg. Egyfelől tovább folyik, gyakran ugyanazon évszázados modell szerint, a kancelláriák kutatása, amely megelégszik azzal, hogy összekapcsolja az íráskép (ductus) és a megfogalmazás (dictatus) elemzését, és melléteszi az ismert jegyzők listáját. Más kutatók, ezen túllépve, az oklevelek meghatározott alkotóelemeit, az oklevéladás elvi indoklását tartalmazó részt (arenga) vagy a büntetőzáradékokat tanulmányozzák.

Az új évezred új kihívásokat állít a kutatók elé. Úgy tűnik, létezik – vagy legalábbis kívánatos lenne – egy olyan tendencia, amely jobban integrálná az oklevéltant és a többi, a középkori okleveleket szintén hagyományosan kutatása tárgyának tekintő tudományágat (paleográfia, kronológia, pecséttan, közigazgatás-történet vagy archivisztika). Másfelől a diplomatikának kapcsolódnia kell olyan tudományágakhoz is, amelyek az írásbeli kultúrának a középkori kommunikációban elfoglalt helyét vizsgálják (kodikológia, olvasástörténet, eszmetörténet). A diplomatikának jobban el kell tudnia helyezni az oklevelet az írásbeliség és a szóbeliség egymás mellett élésében. Az oklevelek filológiai és irodalmi elemzését a szociolingvisztika eszközeivel kellene bővíteni. Ez különösen hasznosnak bizonyulhatna a soketnikumú és soknyelvű középkori Közép-Európa esetében.

Adamska azonban mindenekelőtt az összehasonlító oklevéltan szükséges­ségére hívja fel a figyelmet. Az összehasonlítás tágabb kontextusban, így a középkori latinság más periférikus régióival, például Skandináviával is elvégez­hető, és lehetővé tenné az írásos kultúra terjedési mechanizmusainak a vizsgálatát, illetve feltárhatná a középkori Európa kulturális központjai és perifériái közötti kapcsolatokat. Ehhez azonban szükség van a források újraolvasására, illetve bizonyos bátorságra ehhez az újraolvasáshoz. Adamska szerint a magyar, cseh, szlovák és lengyel kutatók egyelőre bizalmatlanul állnak ehhez a kérdéshez, mintha attól tartanának, hogy a tág értelemben vett kultúrtörténet felé fordulás megfosztaná a diplomatikát „tudományos” jellegétől. Pedig éppen ellenkezőleg áll a helyzet: a diplomatika immár nem elégedhet meg azzal, hogy megkülönböztesse a valódit a hamistól (discrimen veri ac falsi), az oklevelet vissza kell helyeznie természetes közegébe, a gazdag középkori kultúrába, s ezzel új szakasz nyílhat a nyugat- és közép-európai oklevélkutatók közötti párbe­szédben.

Anna Adamska lényeglátó, gondolatébresztő és célokat megfogalmazó munkájának ismertetését néhány megjegyzéssel zárom. Mindenekelőtt dicséret illeti bátorságát, hogy erre a részleteiben alig vizsgált nehéz feladatra vállalkozott. Az elismerés mellett köszönet jár a szerzőnek, mert tanulmányával a magyarországi oklevéltani kutatásokra, eredményekre is ráirányította a figyelmet. Ez nem kis dolog, különösen, ha arra gondolunk, hogy publikációink zöme csak magyarul olvasható. Minden bizonnyal ebből adódik néhány tévedése. Ezek közül a legfontosabbakat itt szükséges korrigálni. A szerző állításával ellentétben a pesti egyetemen nem a XIX. század végén, hanem jó száz évvel korábban, 1777-ben létesült a diplomatikai tanszék. Ez volt a régióban az első oklevéltani tanszék. A szerző nézetével szemben ez a tanszék azóta is folyamatosan működik. Nem szűnt meg, legfeljebb időközben a neve módosult. Nem kétséges, hogy az 1948 és 1950 között történt változások súlyosan érintették a történettudományt és azon belül különösen a középkorkutatást, a diplomatikát, de nem számolták fel a tanszéket, sőt 1949-ben Lederer Emmának köszönhetően éppen ezen a tanszéken indult meg az egyetemi szintű levéltáros képzés. A változások következtében bizonyos folyamatosság kétségkívül megszakadt. Míg Fejérpataky Lászlót (1857–1923) tanítványa, Szentpétery Imre (1878–1950) követte a tanszék élén, addig az akadémikusi tagságától megfosztott Kumorovitz Lajos Bernát (1900–1992) nem léphetett mestere örökébe. A nagy magyar diplomatikai triász legfiatalabb tagja azonban (ismét csak Lederer Emma tanszékvezetőnek köszönhetően) külső oktatóként, majd később címzetes professzorként a levéltáros képzésben az 1980-as évek elejéig részt vett. Személye és rajta keresztül két elődje mind a mai napig meghatározza a magyar diplomatika jellegét és színvonalát. A magyar oklevélkutatás szerencsésen átvészelte a nehéz időket. A diplomatikai termés gazdagsága és folyamatossága azt mutatja, hogy e témában az 1990-es évek előtt is jelentős alkotások születtek.

 

Anna Adamska: L’évolution méthodologique de la diplomatique médiévale en Europe Centrale (A középkori diplomatika módszertanának fejlődése Közép-Európában). In: Bibliothčque de l’École des chartes, t. 160, 2002, 523–535. o.

 

Solymosi László