Klió 2004/2.

13. évfolyam

Az állam és a jog rendszere a tizennyolcadik századi Oroszországban és Európa politikai kultúrája: néhány történelmi interakció

 

 

Omelcsenko neve ismerősen cseng a XVIII. századi Oroszország történetével foglalkozó kutatók számára mint Nagy Katalin korának és az orosz felvilágosult abszolutizmus problematikájának egyik jeles szakértőjéé. Jelen tanulmányban a szerző a XVIII. századi „tudatos orosz modernizációt” vizsgálja, amely folyamat részben az orosz elit közreműködésével ment végbe, a nyugati intézmények, igazgatási módszerek, katonai és kulturális tapasztalatok, valamint politikai fogalmak átültetése révén. Az átvételek eredetének, jelentőségének és azok széles spektrumának feltérképezése mára megtörtént, az ilyen irányú alapos kutatások jóvoltából. Omelcsenko szerint viszont még tisztázásra vár, hogy mik voltak azok „az alapvető motivációk és célok, amelyek ezen átvételek mögött álltak”. Ugyancsak tisztázandó ezenkívül, hogy milyen volt az orosz földre átplántált nyugati állami intézmények tényleges hatásfoka, valamint az is, hogy milyen kölcsönhatások léteztek ezen intézmények és az orosz politikai közeg közt. Továbbá, amikor általánosítva „nyugati átvételekről” beszélünk, akkor az államiság és a jog területén konkrétan Nyugat-Európa mely részéről származó intézmények, technikák stb. hatásával kell számolni.

A XVIII. századi Oroszország történetét Omelcsenko az állam- és jogfejlődés szempontjából két nagy részre osztja: „I. Péter és közvetlen utódainak katonai-bürokratikus „Polizei” abszolutizmusára és a század második felének „felvilágosult” jogi abszolutizmusára”. Mindazonáltal megjegyzi, hogy e század „elkülönülő egységes periódust képez egy új és hosszabb korszakon”, nevezetesen „a modern orosz állam és politikai kultúra kiformálódásának” korszakán belül. Ez a folyamat a XVIII. század elején vette kezdetét, s a XIX. század utolsó negyedében ért véget. Omelcsenko a címben jelzett téma szempontjából hat fontos változást emel ki:

Első helyen említi az államigazgatási és katonai-bürokratikus reformokat, amelyek bevezetése a nyugat-európai intézmények közvetlen hatására, illetve ezek mintájára történt. A szerző megjegyzi, hogy ez az a terület, amely a legjobban kutatott. E kategóriába tartozik például a kollégiumok létrehozása – döntően a svéd, kisebb mértékben pedig a dán modell átvétele révén; idesorolható a hadseregállítás reformja, amely a porosz mintával kronológiailag is párhuzamosan haladt, vagy a svéd, dán törvényhozásra támaszkodó Rangtáblázat bevezetése. A motivációt, különösen katonai téren, az ellenség erőfölényéből adódó kényszer jelentette: a katonai vetélkedésben való talpon maradás fontos mozgatója volt az átvételeknek. Mindazonáltal az egyes nyugati intézmények fejlettebb, hatékonyabb volta önmagában is fontos szempont volt az átalakítás során. Omelcsenko joggal hangsúlyozza: a nyugati intézmények hatása az orosz igazgatásra és jogra nem jelentette azt, hogy a nyugati intézmények funkcionálisan teljes átültetésére került volna sor! A kollégiumok majdnem teljesen svéd mintán nyugvó leképezése ugyan megtörtént, de Svédországban a „bürokratikus igazgatás a rendi gyűléssel karöltve” működött, s ez adta „a svéd rendszer lényegét”. Egy olyan gyűlésnek azonban, amely az uralkodót hatalmában korlátozta volna, nem volt helye Nagy Péter reformjaiban. Arról van szó tehát (amit Omelcsenko mellett mások is megjegyeztek), hogy a „bürokratikus technológiák” és a terminológia átvételére korlátozódott a reform, amelynek azonban „alig volt köze a nyugati államideál elismeréséhez”. Ennek illusztrációjaként említi meg a szerző a Péternek tulajdonított mondást:”Most néhány évtizedig szükségünk van Európára, hogy aztán hátat fordítsunk neki.” Omelcsenko szerint ez jól kifejezi a cár beállítódását, függetlenül attól, hogy tudatában van a ténynek: e gyakran idézett mondás hitelessége nem bizonyítható.

A változások második csoportját azoknak a nyugati jogelveknek a megjelenése képezi, amelyek az „orosz monarchia néhány alapvető közjogi tételének kifejlődésére” közvetlenül hatottak. Omelcsenko szerint ezek az átvételek azért jelentősebbek, mert hosszabb ideig fennmaradtak, másrészt nemcsak pusztán „adminisztratív technológiákat érintettek, hanem Oroszország állami intézményeit is”. E kategóriában két dolgot emel ki a szerző. Először is az uralkodói hatalom teljességét kinyilatkoztató új, immár jogi alapon nyugvó definíciót, amely így hangzott: „Őfelsége szuverén uralkodó, aki a földön senkinek nem tartozik számot adni dolgairól, de hatalommal és autoritással bír arra, hogy, mint keresztény uralkodó, akarata és belátása szerint kormányozza államait és földjeit.” E tömör meghatározás mintájául, amint azt már a XIX. században kimutatták, az uralkodót abszolút hatalommal felruházó 1693-as svéd rendi gyűlés végzése szolgált. (Az orosz formula ennek szinte szó szerinti fordítása..) A másik fontos közjogi kérdés a trónöröklés menetének a nyugati monarchiák mintájára történő, alaptörvényben rögzített szabályozása. Ez a gondolat már 1741-ben felmerült, de végül csak 1797-ben valósult meg az osztrák és a porosz közjog határozott figyelembevételével. (A trónöröklést Nagy Péter 1722-es törvénye bizonytalanná tette, mert a mindenkori uralkodó kezébe adta az utód kijelölésének jogát.)

A változások harmadik csoportja „a legfelső törvényhozói-konzultatív és kormányzati szervnek”, nevezetesen a Birodalmi Tanácsnak (az I. Sándor alatt felállított Államtanács elődjének) a kialakulása, amely szintén a nyugat-európai intézmények közvetlen hatása alatt formálódott ki a XVIII. század második felében. Az 1769–96 között létező tanács kialakításában a svéd intézmények, valamint a brit Titkos Tanács szolgált útmutatóul. A másik legfelső állami intézmény, a Szenátus eredetét eleddig nem sikerült meggyőzően valamely nyugati mintához kötni, de a kortársak közül néhányan a francia parlamentben (parlement) vélték megtalálni az inspirációt!

A változások negyedik csoportjába tartoznak azok a reformok, amelyek a „helyi kormányzat és a területi igazgatás rendszerét” alakították át európai mintára: Péter intézkedéseiben egyértelműen a svéd és a porosz hatás érvényesült, Nagy Katalin alatt pedig valószínűleg az osztrák, illetve az angol rendszer egyes elemei hatottak.

A változások ötödik csoportja a törvényhozás és a joggyakorlat kérdéseit érinti általában véve, a jogalkalmazás egyes területein – kezdve a hadi és tengerészeti szabályzattól a váltók kérdéséig. A holland, brit stb. hatások mellett a svéd jog szerepe végig erős maradt a XVIII. században; „az 1720-as évek kodifikációs munkájában pedig tudatosan ezt választották modellként a jogi rendszerezés és számos jogi intézmény esetében is”. Mindazonáltal a szerző szerint a nyugat-európai jog hatása az orosz jogra nem volt jelentős, mivel az egyes szituációkban mint „afféle jogi technológiát” vették számításba. Ugyanakkor viszont meg voltak győződve arról, hogy „ami hasznos Európában, az hasonlóképpen pozitív szerepet fog betölteni Oroszországban is”.

Végül pedig az orosz alkotmányosság kialakulását tekinti a szerző olyan fontos változásnak, amely nemcsak a politikai gondolkodásban, hanem az állami intézmények megváltoztatásának kísérletében is tetten érhető. Legelőször az 1730. évi hatalmi krízisben, melynek során egy szűk arisztokratikus csoport, a Legfelső Titkos Tanács, a jövendő uralkodó jogait igen erősen korlátozó feltételeket terjesztett Anna, kurlandi hercegnő elé a korona fejében. Anna először aláírta, majd hamarosan összetépte a „kondíciókat” tartalmazó iratot. Golicin herceg, akinek nevével a kísérlet összeforrt, a svéd alkotmányos rendszerrel szimpatizált; a század második felében a reformtervezetek viszont inkább már a brit modellt tekintették követendőnek.

A szerző konklúziója szerint a nyugat-európai politikai kultúrának az orosz államra és jogra gyakorolt hatása a XVIII. században „különlegesen erősnek és specifikusnak tűnik”. Ugyanakkor félrevezető általában „európai” hatásról beszélni e területeken: az oroszok érdeklődése ugyanis földrajzi, politikai szempontból meglehetősen behatárolt volt, középpontjában a svéd, dán, brit, kisebb mértékben pedig a német területek intézményei álltak. „Tehát azt lehet mondani, hogy az állami és jogi intézmények kiépítése és szabályozása terén (de nem így az irodalom, a kultúra vagy a politikai gondolkodás területén) az „európai” az orosz politikai elitek – és az orosz állam mint egész számára – csak Észak-Nyugat-Európát jelentette. A század folyamán pedig Svédország prioritását egyre inkább és számos területen a Nagy Britannia iránti érdeklődés váltotta fel.”

Az északnyugat-európai intézmények céltudatos alkalmazás révén fejtették ki hatásukat az orosz állami életre, mégpedig „két egymást követő politikai és kormányzati cél” jegyében. Az első fázis az új államszervezet kialakítása volt, azaz bürokratikus technikák, intézmények átvétele, amelyek lehetővé tették a moszkvai állam régi igazgatási és jogi kultúrájának gyors átalakítását; a második fázis jellemzője viszont az volt, hogy az ezekben az intézményekben szoci­alizálódott bürokratikus és politikai elit „egy sajátos konzervatív alkotmá­nyosság” kezdeményezője lett. Az igazgatási és jogi intézmények átvétele azonban „nem abból a szándékból fakadt, hogy „apránként” átvegyenek egy ideális nyugati állami struktúrát. Erre nem gondoltak, mert az uralkodó elit céljai pragmatikusabbak voltak.” Sőt, Omelcsenko szerint; „még valószínűbb”, hogy az intézmények közül történő szelekciót az uralkodó elit különböző csoportjainak eltérő érdekei, és e csoportoknak az orosz államról és jogról alkotott sajátságos nézetei befolyásolták.

Végül fontos (bár vitatható) Omelcsenko konklúziói közül az, hogy a XVIII. század folyamán Oroszországban a hatalom legitimációja a Max Weber-i hármas tipológia (tradicionális, karizmatikus, racionális uralom) útját járta be. Péter lerombolta a moszkvai állam tradíción nyugvó legitimációját, s ezáltal uralkodása az őt követő utódok számára megkerülhetetlen viszonyítási pont lett – a reformokhoz való viszony alapján kellett definiálni hatalmukat, ezért Péter személyének és művének dicsőítése általános jelenség volt. A század közepétől azonban a Nyugat felé forduló nemesi elit „a legalitás és annak legmagasabb kifejeződése, az alkotmányosság” (tehát a jogi-racionális legitimáció) elvét vetette fel, természetesen annak intézményes garanciáival. Ez a törekvés aztán a XIX. században is folytatódott.

 

O. A. Omeľchenko: The System of State and Law in Eighteenth-Century Russia and the Political Culture of Europe: Some Historical Interactions (Az állam és a jog rendszere a tizennyolcadik századi Oroszországban és Európa politikai kultúrája: néhány történelmi interakció). The Slavonic and East European Review. 80. kötet. 2002/2. április, 217–233. o.

 

Sashalmi Endre