Klió 2004/2.

13. évfolyam

Az éhínség elől menekülő ír kivándorlók New York Five Points nevű nyomornegyedében

 

 

Tyler Anbindernek, a George Washington Egyetem oktatójának, aki a XIX. századi Amerika politikai történelmével és a bevándorlás történetével foglalkozik, felkeltette az érdeklődését, hogy a Five Pointsban nagyon nyomorult körülmények között élő ír bevándorlók közül többeknek már érkezésük után egy-két évvel volt a bankban megtakarított pénzük. Kutatásai során azt is megfigyelte, hogy, bár gazdag irodalma van az ír kivándorlásnak, a szerzők a történetnek vagy az írországi vagy az amerikai szakaszát vizsgálták meg, s nem követték az emigránsok sorsát elhagyott hazájuktól az új hazába való beilleszkedésig. Ez a felismerése egybecseng Frank Thistlethwaite figyelmeztetésével, amely 1960-ban a történész világkongresszuson hangzott el, ám szerzőnknek valószínűleg elkerülte a figyelmét: a vizsgálatokat „nem lehet csupán az eredeti kontinensre, sem csupán... a befogadó országra korlátozni”... a kutatók „a migráció folyamatát a tapasztalatok teljes sorozataként vegyék figyelembe, melynek során az egyén egyik társadalmi identitásból egy másikba vált át”.1 Anbinder azt is megállapította, hogy bár a kutatók általában „internacionacionális”, „transznacionacionális” vizsgálatokkal közelítenek témáikhoz –, a kivándorlás történeténél azonban nem alkalmazzák ezt a megközelítést. Emellett az; ír kivándorlásról különösen mélységes pesszimizmussal írnak a szerzők, az éhínség elől menekülőket elveszett nemze­déknek tekintik, akik az új hazában is áldozatok lettek, elpusztultak a munka­nélküliség, betegségek, és az amerikaiak nativizmusa (kirekesztő maga­tartása) miatt a túlzsúfolt nyomorúságos bérlakásokban.

Mindezeknek kívánt utánajárni tanulmányunk szerzője, ezért egy különösen szegény vidékről, Írország délnyugati részéből, Lansdowne márki birtokáról származó kivándorlók sorsát kísérte végig Five Pointsig, New York leghírhedtebb nyomortanyájáig. Lansdowne márki birtokának bérlői 1845 előtt is iszonyatos nyomorban éltek, a korabeli utazók „nyomorult”, „szerencsétlen”, „félmeztelen”, „alultáplált” népességről írtak.

Az 1800-as évek első felében az írországi Kerry megyében Sir Henry Pettynek, Lansdowne márkijának hatalmas birtoka volt, mely birtokot egy XVII. századi elődje kapta az angol fennhatóság ellen harcoló ír „lázadók” leveréséért. Henry Petty „független whig”-nek vallotta magát, 26 éves korában már a brit kormány pénzügyminisztere, később őfelsége tanácsának elnöke volt. Elismert közgazdasági és pénzügyi szakember, így Bowood House-i udvarháza a szabadkereskedelmet, a laissez faire elveket valló közgazdászok központjává vált. Birtoka azonban igen terméketlen terület volt, átjárhatatlan vad hegyek és egy folyó szigetelték el egymástól az itt található három egyházközséget, talaja javarészt sziklás, mocsaras. A megművelhető föld annyira kicsi, hogy nem termette meg a szükséges mennyiségű krumplit és répát, kiegészítésül a lakosság teheneket és juhokat legeltetett a füves részeken. Az éhínség előestéjén körülbelül 12 800 ember lakott a birtokon. Ezekben a hegylakókban – a szétszórtság ellenére – még mindig élt a törzsi, családi összetartozás érzése, a tuosisti pap szigorú erkölcsű, békés, kedves, vendégszerető embereknek írja le őket. Munkát szinte lehetetlen volt találni a vidéken, a bérelhető krumpliföldeknek az egekbe szökött az ára. Az emberek krumplin és tejen éltek, de a nyári hónapokban már nem volt krumpli. A férfiak ilyenkor száz mérföldre is elgyalogoltak, hogy munkát találjanak, mialatt az asszonyok és gyerekek koldulni indultak. Kőből és sárból épült kunyhókban laktak, a földes padlójú helyiséget gyakran elöntötte a talajvíz, kémény, ablaküveg nem volt a házakon. A ruházat rongyokból állt.

Ezt, „a földgolyó legnyomorultabb népét” iszonyú tragédiaként érte a burgonyavész. 1845 nyarán a gomba jórészben elpusztította a termést. Egy helyi segélyszervezet hozott ugyan be Észak-Amerikából „indián kukoricalisztet”, de ezt a lakosság nem fogadta el. 1846 nyarán azután a teljes burgonyatermés elpusztult, ekkor már kérték a kukoricát, de a segélyek nem voltak elegendők, és dizentéria, kolera kezdett pusztítani a vidéken. 1847 februárjában gyakori volt az éhhalál. A vidék elnéptelenedett. A hatóság közmunkával próbált segíteni, de ez inkább gúnynak hatott, hiszen vánszorogni sem tudtak a szerencsétlen haldoklók. Egy szemtanú szerint Kenmare városkában reggelre virradóan általában 4-5 halottat találtak az utcákon. Az elhunytakat koporsó nélkül, ott temették el, ahol éppen meghaltak. A még élők érzéketlenül, sírás nélkül vették tudomásul a tragédiát, mindenkit az önzés, a falat étel megszerzése hajtott. A dologházak tele voltak, és a kívül rekedteket, még a kisgyerekes anyákat is kegyetlenül elkergették a segélyt osztó emberek. Aki bent helyet kapott, az sem járt jobban: itt is tömegesen haltak éhen, vagy az alultápláltság okozta betegségekben. 1849 áprilisában például 1800 ember lakott az 500 férőhelyes szegényházban iszonyú nyomorúságban, piszokban, ruha, cipő, takaró nélkül. Tyler Anbinder egy Ellen Holland nevű asszony sorsát kíséri figyelemmel: az asszony három kisfiával szintén lakója volt a kenmare-i dologháznak, mialatt a férje kint próbált munkát találni.

A kormány a földbirtokosok kötelességévé tette az éhhalál enyhítését. Lord Palmerston például a saját birtokáról 2000 éhezőnek fizette ki a Kanadába utazás költségeit. Vajon miért nem cselekedett hasonlóan Lansdowne márkija? Anbinder szerint valószínűleg azt remélte, hamarosan véget ér a burgonyavész. Az éhínség azonban 1849 februárjában újra tragikus méreteket öltött. Ismét halottak tucatjai borították az utcákat, és általánossá vált a rablás, fosztogatás. Újult erővel pusztított a kolera, dizentéria.

1850-ben Lansdowne William Trench személyében új intézőt alkalmazott, és előkészíttette vele a bérlők kivándorlását. A földbirtokos mai értékben összesen 1 millió dollárt adott a költségek fedezésére. Trench minden héten kiválasztotta a legrászorultabb 200 embert, és a corki kikötőbe kísértette őket. Összesen mintegy 3500 szegény hagyta el a lansdowne-i birtokot (köztük Ellen Holland és családja), és indult Boston, New York, New Orleans, Quebec felé. A hajóút elmondhatatlan szenvedést jelentett (alig kaptak enni, inni, hiszen az élelmezést senki nem fizette ki értük, és az utazás 30-40 napig is tarthatott. A legtöbb lansdowne-i emigráns New Yorkba került, a Five Points környékére. Ez a Five Points egy öt utcából összefutó kereszteződés neve volt, és ebben az időben a nyomor, a bűnözés és a prostitúció szimbólumának tekintették.

New Yorkba 1851-ben több mint 250 ezer bevándorló érkezett, de még ennyi ember között is feltűnt a lansdowne-i éhezők borzalmas állapota. A New York Tribune és a Herald cikkekben foglalkozott velük, hibáztatva Viktória királynő „liberális” minisztériumát. A cikkek megjelentek ír lapokban is, mire Trench azzal védekezett a nyomorultul útra bocsátott emberek miatt, hogy azok maguk kérték, hadd tartsák meg a rongyaikat, mert ezekre majd szükségük lesz a kolduláshoz az új hazájukban. A birtok kimutatásaiból kiderül: 1851-ben az 1700 emigránsból Trench csupán 226-nak adott ruhaneműt. Élelemmel sem látta el őket, pedig a hajón alig kaptak enni, és nem adta oda nekik a megígért pár shillinget sem mondván, tartoznak a bérleti díjakkal. Az újságcikkek hatására Trench emelte a kivándorlóknak juttatott összeget, de nyomban vissza is tartotta az államnak fizetendő adóból.

A New Yorkba érkező lansdowne-iak életét egészen jól lehet rekonstruálni, hála a Five Points-i katolikus egyházközség házasságkötési feljegyzéseinek, amelyek során a szereplőkről részletes életrajzokat rögzítettek, továbbá megbíz­ható adatokat nyújtanak az Emigránsok Takarékbankjának mostanában megnyílt feljegyzései. Hogy miért éppen Five Pointsban telepedtek le a lansdowne-iak? Valószínűleg azért, mert ők voltak a legszegényebbek a bevándorlók között, és itt voltak a legolcsóbbak a lakások. Körülbelül ezer Lansdowne-ból érkező kötött itt ki 1851-ben, és 1855-ben már a környék 14 ezer lakójának 75 százaléka származott az ír Kerry megyéből. Az írek Five Pointsban is az óhazai hovatartozásuk szerint telepedtek le: a Kerry megyeiek túlnyomó többsége húsz épülettömbből álló körzeten belül talált szállást magának. Ez a pár utcányi rész volt a legszegényebb, s egyúttal a bűn leghírhedtebb góca egész New Yorkban. A szerző több család életét, körülményeit bemutatja: az Orange street 39-es számú házban pl. egy-egy helyiségben 15-en is laktak, mert szinte mindegyik ír család még számos albérlőt  vagy ágybérlőt is tartott. Pici bűzös kis lyukakban emberek laktak mindenfelé, borzalmas zsúfoltságban. Hogy vajon miért tűrték el ezeket a rémes feltételeket az emigránsok? Tyler Anbinder szerint azért, mert még mindig jobb volt itt, mint odahaza, Írországban. Egyébként sem tehettek volna mást: a lansdowne-i férfiak végezték New Yorkban a legalantasabb munkákat, és övék volt a legalacsonyabb fizetés. Ők ásták az építkezéseken az alapokat, cipelték a nehéz malteres vagy téglával megrakott ládákat, takarították el a törmeléket. Csatornákat ástak, utcákat köveztek a városnak. Mások a kikötőkben rakták ki, be a hajókat.

Ezek a munkások nem a balesetektől vagy a hidegtől rettegtek, hanem a munkanélküliségtől. Ha az időjárás miatt, vagy betegség okából kiestek a munkából, azokra a napokra nem kaptak fizetést. Télen sokan felkerekedtek és más városokban próbáltak munkát találni. A gyerekeknek is dolgozniuk kellett: újságot hordtak ki, cipőt tisztítottak, a tekézőknek adogatták a labdát. A lányok utcát sepertek, szenet és aprófát szedtek a kikötőben, vagy főtt kukoricát árultak. Az asszonyok varrtak, cselédként szolgáltak, mostak vagy albérlőket tartottak, azokra mostak, főztek. Voltak persze, akik prostitúcióból éltek. Ma már nehéz megállapítani, hogy a környék rossz hírét eltúlozták, vagy okkal volt hírhedt a Five Points. A szerző arra a megállapításra jut, hogy a lansdowne-iak talán kevésbé  űzték ezt az „iparágat”, inkább csak a bordélyházak közelében laktak, ugyanis, ha bajbajutottak, a környéken élő sok-sok rokonuk, ismerősük segített rajtuk. Emellett sok családtaggal éltek egy fedél alatt, alkalmuk sem igen lett volna e „mesterség” gyakorlására.

Mindamellett, hogy látszólag nagyon nyomorúságos körülmények között éltek a Five Pointsban lakó lansdowne-iak, 50 százalékuknak már volt bankban félretett pénze 1855-ben. Egy leányát egyedül nevelő asszony például mai értékben 3400 dollárral nyitott számlát. Egy házaspár 5300 dollárt tett be induló betétként, és így tovább; a szerző igen sok egyedi példát sorol fel (köztük Ellen Hollandét is), és megpróbál magyarázatot találni a lansdowne-i emigránsoknak erre a különleges takarékoskodási képességére. Valószínű, hogy ezek az emberek még Írországban annyira hozzászoktak, hogy létminimumon éljenek, hogy új hazájukban is folytatták ezt az életmódot. Sokat lendített anyagi helyzetükön, hogy igen sok albérlőt tartottak, emellett annyian voltak lansdowne-iak a közelben, hogy mindig tudták egymást segíteni. Amikor már megtehették volna, hogy jobb lakásba költöznek, akkor is Five Pointsban maradtak, esetleg két okból is: barátok, rokonok között akartak élni továbbra is, és így jobban tudtak takarékoskodni, pénzt küldeni az otthon maradottaknak, vagy segíteni őket, hogy ők is útra keljenek. A bankbetétek azonban azt is mutatják, hogy bizonyos összeg betétele után már nem takarékoskodtak annyira, hanem valószínűleg jobban éltek. Az adatokból az is kiderül, hogy az 1870-es évekre a lansdowne-i emigránsok többsége már elköltözött Five Pointsból, és a helyüket olaszok foglalták el. Tovább már nem tudta követni a sorsukat a tanulmány szerzője, mert a Sheas, Sullivan, Holland nevűekből rengeteg van New Yorkban.

Az bizonyos, hogy az ír éhínség menekültjei nagy változáson mentek keresztül: néhány év alatt a világ legnyomorultabb teremtéseiből mérsékelten sikeres New York-iak lettek. Még olyan is akadt közöttük, mint Tim Sullivan, aki újságosfiúból tekintélyes újságterjesztővé vált, mert megszervezte a rikkancsok hálózatát, ellátta őket újságokkal, és garantálta, hogy a lapok időben eljussanak az előfizetőkhöz. Hamarosan kocsmát nyitott, majd többnek lett résztulajdonosa, azután New York állam közgyűlésének tagjává, végül az Egyesült Államok szenátusának és képviselőházának tagjává választották. Igen gazdag emberként halt meg.

Tyler Anbinder úgy látja, a Lansdowne-ból származó ír emigránsok sokkal jobban és gyorsabban tudtak alkalmazkodni új hazájukban az új körülményekhez, mint mások. Mindenesetre transzatlanti perspektívából kiindulva többet meg lehet érteni az ír emigráció történetéből, mint ha a migránsoknak csak az óhazai vagy csak az újhazai körülményeit vizsgálnánk meg. Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy míg más népcsoportok kivándorlásának más okai voltak (pl. a mezőgazdasági nagyüzem kialakulása következtében előállt munkaerő-fölösleg, túlnépesedés, földéhség, vagy a meggazdagodás vágya, stb), az írek esete különleges: náluk mindenekelőtt a burgonyavész okozta éhínség elől menekültek az emberek.

 

Tyler Anbinder: From Famine to Five Points: Lord Lansdowne’s Irish Tenants Encounter North America’s Most Notorious Slum (Az éhínségtől Five Points-ig – Lord Lansdowne ír bérlői szemben találják magukat Észak-Amerika leghírhedtebb nyomornegyedével). The American Historical Review, 107. évf., 2. szám, 2002. április, 351–387. o.

 

Fodor Mihályné

 1. Frank Thistlethwaite: Migration from Europe Overseas in the Nineteenth and Twentíeth Centuries, Uppsala, 1960. 32–60. old. Idézi Puskás Julianna: Kivándorló  magyarok az Egyesült Államokban, 1880–1940. Akadémiai Kiadó, Bp., 1982. 22. o.