Klió 2004/2.

13. évfolyam

Nemzetalkotás – nemzetrombolás

 

 

Jugoszlávia szétesésével kapcsolatban számos tanulmány és könyv látott napvilágot. A balkáni ország XX. századi történelmi eseményeit nem csupán az utódállamokban, de külföldön is élénk figyelem kísérte. Talán politikai különlegessége, etnikai tarkasága, földrajzi és kulturális sokszínűsége váltotta ki az iránta megnyilvánuló érdeklődést, amit a háborús konfliktusok tovább fokoztak. Andrew Baruch Wachtel, a chicagói Northwestern Egyetem Össze­hasonlító Irodalomtudomány programjának, valamint a Szláv Nyelvek és Irodalom tanszékének vezetője újszerű megvilágításba helyezi a szétesés folyamatát. Az eredetileg angolul „Making a Nation, Breaking a Nation” címmel megjelent könyvében (Stanford University Press, Stanford, California, 1998.) relatíve kevés figyelmet szentel a politikai és gazdasági kérdéseknek. A korábbi művektől eltérő felfogás a Bevezetőben is olvasható, miszerint a nemzetalkotás mindenekelőtt elit kultúrfolyamatként értelmezhető. Ahogy Paul Brass, az indiai nacionalizmus kutatója is fogalmaz, minden népességnél az elit állapítja meg a nemzet kritériumait, majd ezeket a döntéseket fokozatosan elfogadja az egész populáció. Így a sikeres jugoszláv állam elsődleges feltétele éppen egy közös jugoszláv nemzeti elképzelés tömeges elfogadása lett volna. Annak ellenére, hogy Jugoszlávia szétesésénél közrejátszottak politikai, történelmi és gazdasági események, véleménye szerint ezek nem okozói, hanem következményei voltak az állam felbomlásának. A szétesésért nem egyéneket vagy csoportokat tesz felelőssé, hanem olyan kulturális, ideológiai tényezők felé fordul, amelyek a jugoszlávizmust egyes időszakokban vonzóvá tették, máskor pedig nem.

A könyvet építészeti és szobrászati művek képei, valamint regényekből vett  idézetek színesítik. A négy fejezet (A jugoszláv nemzeti elképzelés sikere; A szintézisen alapuló jugoszláv kultúra létrehozása; A nemzetek feletti jugoszláv kultúra: testvériség és egység; A multinacionális jugoszláv kultúra szédületes sikere és összeomlása) egyenként több részre tagolódik. A szerző a jugoszláv elképzelés mintegy másfél évszázados története során három kérdéskört vizsgál: milyen formáit használta fel az elit a létező kulturális hagyományoknak a nemzeti identitás megalkotásánál; hogyan járt el ezen esetekben; illetve mely esetekben járt sikerrel és melyekben nem. Mint Wachtel írja: „... az igazán fontos téglák a nemzeti identitás falában kétségtelenül a kultúra területéről származnak.” Egyetért a nacionalizmus eredetének és terjedésének elismert kutatójával, Benedict Andersonnal, aki a nemzethez tartozást, illetve a nacionalizmust különleges kulturális terméknek tartja. Ebből következően a könyv négy pillérét a nyelvi politika, a jugoszláv irodalmi és művészeti kánon elterjesztése, az oktatási politika (történelem és irodalom), valamint a jugoszláv ideológiát kifejező új irodalmi és művészeti alkotások elemzése képezik.

A szerző véleménye szerint a jugoszláv nemzet létrehozásának többféle lehetősége közül az első a szerb kultúra dominanciáját eredményezte volna, mivel egyrészt ez a legnagyobb létszámú délszláv nemzet, másrészt elsőként vívta ki a függetlenségét, ráadásul életképes népi kultúrát őrzött meg. Amennyiben a nemzetalkotásnak ez a formája valósul meg, Jugoszlávia egynemzetű és egykultúrájú országgá vált volna, mint például Franciaország. (Az ellenállás a horvátok és a szlovének részéről érkezett, akik a XX. század elejére nemzeti létükben jelentősen megerősödtek a XIX. század első feléhez képest.) Ezzel szemben a jugoszlávizmus eredetét a német romantikáig vezeti vissza Wachtel. Eszerint a délszlávok átléphetik a múltból eredő különbségeiket a közös kultúra érdekében, vagyis ez egy szintézisre épülő ideológia. Ez az elképzelés idővel mind jobban elterjedt. Képviselői között találjuk az illír mozgalom tagjait, illetve Petar Petrović Njegošt. Végül a jugoszláv, de a délszláv nacionalizmusok külön-külön is a kollektív-önkényes modell irányába mozdultak el, ugyancsak német hatásra. Ennek értelmében az egyén az egységes és szuverén nemzetnek alárendeli individualitását. Tehát a nemzet egyes tagjai nem szuverének, és nem kapcsolódnak közvetlenül a demokráciához, ahogy ez az individuális-liberális modellt megvalósító Nagy-Britanniában kialakult.

A XIX. század első felében a délszlávoknál is lezajlott a nemzeti szellemű kulturális újjászületés. Wachtel már ekkor és a későbbiek során több alkalommal is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a nemzeti elképzelést felvállaló mozgalmakat a kultúra és a nyelv tartotta egyben, nem a politika. Ezt látszik igazolni az, hogy az ötvenes éveket követően a materialista és a pozitivista áramlatok előtérbe kerülésével, illetve a szintézist magában hordozó romantika háttérbe szorulásával egyidejűleg csökkent a jugoszlávizmus támogatottsága. Történt mindez annak ellenére, hogy az egység eléréséhez szükséges politikai feltételek semmivel sem voltak rosszabbak, mint a század harmincas, negyvenes éveiben. Az irodalomban jelentkező realizmus például figyelme középpontjába az egyéniséget állította. A századforduló idején újra a szintetizáló nemzetfelfogás került előtérbe, s megfogalmazódott a multikulturális modell. Ez a délszláv kultúrák legjobb alkotó elemeiből formálta volna meg az egységes jugoszláv kultúrát, amely az amerikai modellhez hasonlítható. A szerző szerint innen erednek azok a kulturális egyezmények, amelyek hozzájárultak Jugoszlávia létrejöttéhez. A két világháború közötti kormányok kulturális felfogása a szerb túlsúlyt erősítették, aláásva ezzel az egységes nemzet megalkotásának lehetőségét.

1945 után új formában jelentkezett a közös jugoszláv kultúra elképzelése. Lemondtak a különböző nemzeti kultúrák ötvözéséről, azok mellőzésével nemzetek feletti kultúra létrehozását tűzték ki célul. A folyamat legfontosabb részesévé ekkor válik maga a hatalom. A saját állam igénylése vagy a földrajzi identitás elkerülése végett túlhangsúlyozták az ország tarkaságát. Így a különálló nemzeti kultúrák az ártatlan népi kultúra szintjén maradhattak fenn. Azonban ez a sajátos nemzetek feletti kultúra a partizánháború témáira alapozódott, ami pedig idővel kimerült, illetve kikopott a hatalom által támogatott kollektív gondolkodásmódból. Az egységes kultúra sorsának alakulásában döntő fordulatra került sor a hatvanas évek elején, amikor hatalmi körökben úgy döntöttek, hogy a politika és a gazdaság ereje elegendő az állami egység fenntartásához. A posztmodern trendek szintén nem voltak kedvezőek a szintézis szempontjából. A kultúrák nagyfokú autonómiához jutottak, így az egyesítés kulturális kötőanyag nélkül maradt. Wachtel kiemeli, hogy ezáltal az emberek közötti kapcsolattartás a saját etnikum kereteire szűkült, ez pedig a gazdasági és a politikai kompromisszum esélyét csökkentette.

A közös nyelv jelentősége a nemzet-, illetve az államalkotásnál óriási jelentőséggel bírt. Ezt igazolta a német és az olasz egységesülési folyamat. Ugyanakkor a szerző nem ért egyet Humboldt állításával, miszerint „a nyelv jelenti a valódi hazát”. A modern felfogásban a nyelvi egység nem elkerülhetetlen tényezője a nemzeti létnek. Mindenesetre a XIX. században a nyelvújítás és a nemzetalkotás szorosan összekapcsolódott Kelet-Közép-Európában. A nacionalista vezetők állítását cáfolva a könyvben arról olvashatunk, hogy a nyelvi kodifikáció nem spontán úton bontakozik ki, ebben az oktatás és a média szerepe elkerülhetetlen. A XIX. században – a közeledés érdekében – a közös nyelvjárás mellett álltak ki szerb és horvát részről egyaránt. Vuk Stefanović Karadžić és Ljudevit Gaj nyelvi reformjainak következtében lehetőség nyílott az egységes szerbhorvát irodalmi nyelv fejlődésére. Ezt az ügyet szolgálta a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia kiadásában 1880 és 1975 között számos kiadást megért szerbhorvát szótár (Rječnik). (Az Akadémia 1866–1991 között állt fenn zágrábi székhellyel.) A folyamat csúcsát az 1954-es Újvidéki Egyezmény jelentette. Ez a dokumentum hitet tett az egységes szerbhorvát nyelv mellett. A hosszú folyamat eredményeként elért nyelvi egység azonban nem tartott sokáig. A Matica Hrvatska 1967 márciusában a Deklaráció a horvát irodalmi nyelv helyzetéről című kiadványában közvetlen úton vetette el az Újvidéki Egyezményt. Ehhez kapcsolódott több, a horvát nemzeti érzést erősítő kiadvány megjelentetése (Pet stoljeća hrvatska književnosti). Látható, hogy a horvát kultúra képviselői megelőzték a nacionalista politikai mozgalmak színre lépését. Politikai körökben ugyanis majd csak a hetvenes évek elején mutatkozik egység ebben a témában. Wachtel kitér arra, hogy a kultúrával szemben a politikát túlbecsülte a Tito-féle vezetés is, hiszen menesztették a horvát pártvezetést, viszont a horvát iskolák nacionalista irányvonalát nem változtatták meg.

A szerző külön is kiemeli azt, hogy – bár pártállamról van szó – 1948 után már nem is létezett szövetségi szintű oktatási minisztérium. Így a köztársaságok saját tantervet dolgozhattak ki, amely természetesen körül volt határolva, különösen a Szovjetunióval való szakítás idején. A tantervek „nemzeti” jellege csak formailag érvényesült, tartalmukban „szocialisták” maradtak. Megalkotásuknál a tanítási nyelv és az irodalom került a figyelem középpontjába. Macedóniában a macedón nyelvet oktatták anyanyelvként, az első négy osztályban a szerbhorvát nyelvet nem is tanították. A felsőbb osztályokban már ez utóbbi nyelvet is tanulták a macedón diákok, ellentétben albán társaikkal, akik hivatalosan nem tanultak szerbhorvátul. A kulturális és a politikai folyamatokkal párhuzamosan a hatvanas évektől a tantervek is mind jobban eltávolodtak egymástól. Már a történelem oktatása is a köztársaságok saját álláspontját tükrözte (például Szlovéniában Boris Kidrič életének nagyobb figyelmet szenteltek, mint Titóénak), habár az eltérések tekintetében továbbra is a nyelv és az irodalom oktatása járt élen. Szerbiában háttérbe szorították a horvát szerzőket, Horvátországban másodrangúvá fokozták a világ- és a szláv irodalmat. A szlovén és a macedón diákok sem tanultak sokat a jugoszláv irodalomról. A multietnikus Boszniában kapott legnagyobb teret a jugoszláv irodalom. A 74-es horvát tanterv jól tükrözte az egyes nációk egymástól történő szellemi, kulturális távolodását. A testvériség-egység szellemét a saját nemzethez való tartozás eszméje váltotta fel. A horvát irodalmat és történelmet külön tanulták „a többi jugoszláv népétől”, az olvasókönyvekben szereplő horvát szerzők aránya legalább ötször meghaladta a szerb szerzőkét. Ironikusan jegyzi meg Wachtel, hogy „állítólag csak három évvel korábban verték le a horvát nacionalizmust”, mégis ilyen tanterv születhetett. Macedóniában ugyancsak hasonló folyamat játszódott le, a tanterv alapján a diákok már nem is kényszerültek a szerbhorvát nyelv elsajátítására. Szlovéniában nem tűrték a tantervbe való beleszólást, azt egyenesen a szuverenitás megsértésének tekintették. Ebben a nyugati köztársaságban a két világháború között sem volt nyelvi kényszer Macedóniával ellentétben, ahol az oktatás akkor szerbhorvátul folyt.

Látható, hogy a politikai vezetés mindvégig alábecsülte a kultúra fontosságát az ország egysége szempontjából. Pašić és örökösei a nagyszerb politika alapjait megvető Ilija Garašanint követték. A két világháború közötti szerb politikát tehát a romantikus nacionalizmus képviselői irányították, mivel a felsőfokú végzettségű fiatalabb generáció 90 százaléka odaveszett a háborúban. Pedig ez utóbbiak között már előretört a jugoszlávizmus érzése. A szerb politikai elit nem vett részt a kulturális vitákban, így nagyobb lehetőség mutatkozott a nemzetek közötti megegyezésre. Az ekkor érvényes hivatalos nemzetfelfogást („háromnevű nép”) 1945 után a „Jugoszlávia népeinek testvérisége és egysége” váltotta fel. A „nép” szó többes számba kerülése a különbözőségek elfogadását jelentette. A kommunista vezetés ugyanis hitt abban, hogy a nemzetek nagyobb autonómiája mérsékli a szeparatista erőket az országban. A háború mellett – melynek emléke mind jobban fakult – a másik nagy összetartó erő a munkás önigazgatás elve lett. Azonban ez a fajta elképzelés sem a jugoszláv társadalomba való integrációt segítette elő, hanem csupán a helyi közösségbe, a nemzetbe vagy a föderális egységbe. Az elkövetkező alkotmányok azután tovább lazítottak az ország egységén (1963, 1974).

A könyvben részletesen olvashatunk politikai vitákat is kiváltó regényekről. Az Ivo Andrićnál (Híd a Drinán, 1961.) még meglévő nemzetek feletti szintézis az ugyancsak Boszniáról író Meša Selimovićnál már nincs meg (A dervis és a halál, 1966.). Miroslav Krleža pedig már a jugoszláv eszmében való csalódását fejezte ki Zászló (1962) c. művében. Szerb részről néhány háborús regény jelentette a nyolcvanas évek politikai vitáinak előzményét. Dobrica Ćosić, Danko Popović és Vuk Drašković művei ugyan nagy népszerűséget értek el, ám egyúttal olyan atmoszférát idéztek elő a horvát háborús bűnök, illetve a szerb sérelmek felemlegetésével, amelyben a gyilkolás önvédelemnek minősült nem pedig agressziónak.

Wachtel ugyanakkor könyvében cáfolja azt a manapság divatos nézetet, miszerint Jugoszlávia „teljes mértékben mesterséges szerkezet”, „nem bírt támogatással a nép körében”. Szerinte hiba lenne azt állítani, hogy a jugoszláv-kísérlet eleve kudarcra volt ítélve, és azzal sem ért egyet, hogy a jugoszláv kultúra csak és elsősorban politikai program volt. Nem a centralizmust tekinti a rendszer alapvető hibájának, hanem annak egy nem megfelelő változatát, amely első helyre a politikai és gazdasági együttműködést helyezte, a kulturális egységre való törekvést viszont elhanyagolta. Lehet, hogy Wachtel túl nagy jelentőséget tulajdonít a kultúrának, mint az események mozgatórugójának. Azonban az ország szétesésének elemzésekor nem elégedhetünk meg az olyan tipikusnak számító véleményekkel, hogy ennek oka a szerbiai belpolitikai válság, a horvátországi szeparatizmus, a nyugati világ beavatkozása stb. Önmagában az az elmélet sem állja meg a helyét, hogy a gazdasági válságot diktatúrák felállítása követi, hiszen ebből még nem kellene következnie a szomszédok legyilkolásának. Wachtel szerint ezért nem elegendő a nacionalizmus szűk politikai kontextusban való vizsgálata, mert így hatékonyságának okait nem sikerül igazán feltárni.

 

Andrew Baruch Wachtel: Stvaranje nacije, propast nacije (Nemzetalkotás – nemzetrombolás). Stubovi kulture, Beograd, 2001. 304 o.

 

Törőcsik Ferenc