Klió 2004/2.

13. évfolyam

Sztálin – A zsarnok utolsó napjai

 

 

Nicolas Werth orosz anyanyelvű, évekig élt a Szovjetunióban, ma a jelenkor történetével foglalkozó, ismert russzista, aki 1990–1991-ben Párizsban könyvet jelentetett meg a Szovjetunió történetéről. Az ismertetés tárgyát képező tanulmányának mindjárt a legelején felteszi a legizgalmasabb kérdéseket: „Mi történt február 28-án, amikor utoljára látták Sztálint jó egészségben és  halálának napja, március 5. között? Miért vártak munkatársai tíz órát, amíg orvost hívtak? A szovjet diktátor ágyfejénél könyörtelen harc játszódott le a hatalom megszerzéséért.”

A moszkvai rádió 1953. március 6-án hajnali 4 órakor közölte Sztálin halál­hírét. A társadalom többségét a jövővel kapcsolatos bizonytalanság érzése fogta el. Sztálin mindig úgy cselekedett, mintha halhatatlan lenne, és az öröklés kérdése sohasem merülne fel. „Mit tennének nélkülem maguk, akik gyámoltalanabbak, mint az éppen világra jött vak kismacska?” – szokta volt mondani az utolsó időben hű társainak, L. Berijának, Ny. Sz. Hruscsovnak, G. M. Malenkovnak, Ny. A. Bulganyinnak és L. M. Kaganovicsnak, azoknak, akik az utolsó napokban kettesével álltak őrt a haldokló mellett.

Bár részletesen megnyitották a Sztálin-levéltárat, halálának körülményeit még mindig homály fedi. Az 1960-as évek vége óta két fontos tanú vallomása áll a történész rendelkezésére: a diktátor lányáé, Szvetlána Allilujeváé és Hruscsové. (S. Allilouieva: Vingt Lettres a un ami. Párizs, 1967.; N. Khroushtchev: Mémoires. Párizs, 1971.) A gorbacsovi időszakban egy harmadik is napvilágot látott, Sztálin testőrparancsnokának, Alekszander Ribinnek a tollából. (A. Rybine: Rjadom Sztálinüm, Szociologicseszkije Iszszledovanyija. 1988. 3.) Az utóbbi irodalmi termék a megváltozott légkörben fantasztikus elképzeléseket sugallt, melyek szerint Sztálin legközelebbi munkatársai, elsősorban Berija, egyenesen siettették a diktátor halálát.

A hruscsovi leírás azzal kezdődik, hogy február 28-án Sztálin sokáig dolgozott Kremlbeli dolgozószobájában. Este – szokása szerint – filmet nézett, ez volt az egyik kedvelt időtöltése, Berija, Malenkov, Hruscsov és Bulganyin társaságában, majd átmentek Sztálin kuncevói dácsájába szupéra. A vacsora hajnali 5–6 körül ért véget. „Az eléggé ittas Sztálin kiváló hangulatban volt. Ezután a „szeánsz” után mindannyian hazatértünk és boldogok voltunk, hogy semmi rossz nem jött közbe. A vacsorák Sztálinnál nem mindig végződtek kedvezően.”

Másnap, március elsején (elvben szabadnap) Hruscsov otthon tartózkodott, és várta a „Főnök” (Patron) telefonhívását. Éjjel a telefon csörgésére ébredt. Malenkov közölte vele, hogy a testőrség szerint valami baj történt, s hogy erről már értesítette Beriját és Bulganyint. Hruscsov autón Kuncevóba vitette magát, ahol társai már várták. A testőrök elmondták, hogy elküldték hírekért Sztálin öreg szobaasszonyát, Matrjona Petrovnát, akiről Hruscsov azt mondta, hogy „nem  túlzottan intelligens, de becsületes és nagyon önfeláldozó”. Petrovna ágyánál összeroskadva találta Sztálint, aki éppen elalvóban volt a földön. A testőrök a szomszéd helységbe vitték, és lefektették egy kanapéra. Hruscsov elbeszéléséből arra lehet következtetni, hogy ők ittasnak hitték. „Amikor mi megtudtuk ezt, arra a döntésre jutottunk, hogy nem lenne illendő nyilatkozni, amikor Sztálin ilyen kevéssé bemutatható állapotban volt.” Mindenki hazatért otthonába.

Néhány órával később, március 2-án, hajnalban ismét Malenkov hívta Hruscsovot, közölve vele, hogy a testőrök újból nagyon nyugtalanok. Hruscsov, Berija, Malenkov, továbbá Kaganovics és Vorosilov Kuncevóba siettek, miután kihívták az orvosokat. Ők komolynak ítélték Sztálin állapotát, mire az ő hat legfontosabb munkatársa elhatározta: párosával 24 órás őrséget adnak a betegágyánál.

A testőrség parancsnokának verziója több lényeges ponton eltér Hruscso­vétól. Ribin szerint Hruscsov és társai március 1-jén, hajnali 4 óra felé hagyták el a dácsát, de előtte csak gyümölcslét ittak. Déltájban kezdett el nyugtalankodni a személyzet, mivel semmilyen mozgás nem volt észlelhető Sztálin lakosztályában. Ugyanis szigorúan tilos volt hozzá belépni külön hívás nélkül. 18,30 körül kialudt a fény a dolgozószobában; ez mindenkit megnyugtatott, várták, hogy hívják őket, de Sztálin továbbra sem mutatkozott. 23 óra táján már tetőpontjára hágott az izgalom, a nyugtalanság, azonban senkinek nem volt mersze feltörni az ajtót. Végül a helyzet úgy oldódott meg, hogy futár érkezett a Kremlből, s ez adott ürügyet a dácsa helyettes biztosának, Lozgacsevnek a cselekvéshez. Sztálint íróasztala mellett, a szőnyegen elnyúlva találták. Beszélni sem tudott, de tudatánál volt, mert a fejével intett, amikor a testőrök azt kérdezték tőle, átvihetik-e a díványra. Azonnal telefonáltak az állambiztonságért felelős miniszternek, Sz. Ignatyjevnek. (1951-ben nevezték ki erre a tisztségre, eddig baskír területi párttitkár volt. Sztálin halála után azonnal az SZKP KB titkára lett, ami arra enged következtetni, hogy Hruscsov embere volt.) Beriját viszont nem sikerült elérni, Malenkov pedig nélküle semmilyen lépésre nem vállalkozott. A „mérgező orvosok ügye” óta meg volt tiltva, hogy orvost engedjenek Sztálinhoz, ehhez Berija kifejezett felhatalmazására volt szükség. Végül sikerült őt megtalálni egyik rezidenciájában. Berija megparancsolta a testőrségnek, hogy senkit ne értesítsenek, egyben közölte, hogy orvosokkal fog érkezni. Csak március 2-án, hajnali 3 órakor érkezett meg, egyedül Malenkov kísérte. Úgy látszott, hogy Sztálin mélyen alszik. Berija szemére hányta a testőröknek, hogy vaklármát csaptak, majd – Lozgacsev tiltakozása ellenére, aki szerint Sztálin súlyosan beteg – Malenkovval együtt eltávozott. Csak délelőtt 9 órakor jelentek meg Sztálin főmunkatársai – orvosoktól kísérve –, és ekkor kezdték el ápolni, tehát tíz órával azután, hogy felfedezték agyvérzéstől földre sújtott testét.

A diktátor lányának visszaemlékezései ugyan nem alkalmasak arra, hogy az utókor eldönthesse, vajon az ismertetett két változat közül melyik tűnik hitelesebbnek, Szvetlána azonban, aki március 2-án reggel érkezett meg Kuncevóba, egy vonatkozásban előnyben volt a két másik szemtanúval összehasonlítva: ő vetette papírra apja utolsó perceit, megfigyelve legkisebb rezdüléseit is. „A vérzés az egész agyat elborította. Az utolsó tizenkét órában nyilvánvalóvá lett az oxigénhiány, arca egyre feketébb lett. Agóniája szörnyű volt. Szemünk láttára fulladozott. Amikor eljött a vég, egy pillanatra hirtelen kinyitotta a szemét, hogy pillantásával egybefogja mindazokat, akik körülvették. Rettenetes volt a tekintete, az őrület és a harag határvonalán, tele volt félelemmel a haláltól és a föléje hajló orvosok ismeretlen arcától. És ekkor történt valami érthetetlen és rémisztő, amit én még ma sem értek, de nem tudom elfelejteni: felemelte a bal kezét. Azt állíthatnók, hogy jelzett valamit az égen és megátkozott minket.”

Húsz esztendővel később Szvetlána visszatért erre a témára, és újfent megerősítette Ribin tanúvallomásának leglényegesebb pontját, azt, hogy „tíz óra telt el Sztálin rosszulléte és az orvosok megérkezése között.

A hivatalos változat jobb megértése végett hangsúlyozni kell, hogy Szvetlána kiemelte Berija felelősségét ebben a késlekedésben. Elmesélte, hogy közvetlenül a halál beállta után Berija „a hallba sietett. A szoba csendjét, ahol mindenki összegyűlt a halotti ágy körül, az ő nyíltan diadalmas kiáltása szakította széjjel: Krusztaljev, a kocsimat!” Ezután megparancsolta a dácsa bezárását, elküldte a személyzetet, megfenyegetve őket, hogy azonnal le lesznek tartóztatva, ha bizalmas információkat szolgáltatnak ki, vagy pedig kétségbe vonják a hivatalos magyarázatot: Sztálin március 3-án, kedden, az esti órákban agyvérzést kapott, amikor a Kremlben, irodájában dolgozott. A kiadott kommünikét egy határozat követte, amely felszólította a szovjet népet, hogy adja tanúbizonyságát egységének, szolidaritásának, érzelmi és szellemi szilárdságának és éberségének ezekben a vészterhes napokban. Utána a rádió J. S. Bach műveit sugározta.

Negyvennyolc órával később, egy keddi napon, hajnali 4 órakor dobpergés adta tudtára mindenkinek, hogy „Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor”.

Az egymásnak is ellentmondó verziókból kitűnik, hogy Sztálin „legközelebbi harcostársai” tudatosan késleltették az orvosi beavatkozást, majd arra törekedtek, hogy eltüntessék az elvesztegetett időt a dátumok és a körülmények meghamisítása révén, s hogy összezavarják a nyomokat. Az sem vitás, hogy a diktátor potenciális örökösei közül Berija volt a legexponáltabb, mivel ő nyerhetett a legtöbbet Sztálin eltűnésével. Érdekes, hogy Szvetlánához hasonlóan, Hruscsov is szóvá tette visszaemlékezésében az ő illetlen és triumfáló viselkedését. „Amikor Sztálin megbetegedett, Berija elkezdett settenkedni körülötte, gyűlöletét rá köpködve, maró gúnnyal illetve – írta. De ez még nem minden, mihelyt Sztálin arcán megjelentek az öntudat visszatérésének jelei, és felmerült az a lehetőség, hogy úrrá lesz a baján, Berija térdre vetette magát ágya fejénél, megragadta a kezét és csókokkal borította el. Azonban abban a pillanatban, mihelyt Sztálin, szemeit lezárva, ismét öntudatlanságba merült, Berija felállt és kiköpött.”

Bármiként is ítélik meg az ő felelősségét, egy tény nem kétséges: ebben a zárt körben egyre feszültebb lett a légkör, ahogy erről A. Mikojan beszámolt emlékirataiban. „Mindenki gyanús volt, bárki egyik napról a másikra valamelyik imperialista hatalom ügynökévé válhatott Sztálin termékeny fantáziájának tetszése szerint.”

Mikojannak és Molotovnak bőséges tapasztalatai voltak ezen a téren. Mivel nem mutattak elegendő lelkesedést Sztálin egyik műve iránt, a diktátor nem habozott megvádolni őket „jobboldali elhajlással” és „Amerika iránti szervilizmussal”. Molotov feleségét 1949-ben letartóztatták és 5 év táborfogságra ítélték állítólagos kapcsolatai miatt „szovjetellenes nacionalista zsidókkal”. Más korifeusok is kegyvesztettek lettek különböző indokokkal, azonban ez utóbbiak közül a „zsidó összeesküvőkkel” fenntartott kapcsolat volt a legfontosabb.

Ilyen előzmények után válik érthetővé az 1953 elején kialakult helyzet; január 13-án megjelent a sajtóban egy hivatalos kommüniké, amelyben az olvasható, hogy „lelepleztek egy terrorista orvoscsoportot, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy kártékony kezeléssel megrövidítse fontos vezetők életét”. Két korábbi vezető, A. Zsdanov (1948-ban halt meg) és A. Scserbakov (1945-ben hunyt el) esetére hivatkoztak, elsősorban a „hős leleplező”, Timasuk doktornő, a Kreml-kórház röntgenorvosa, aki átnézte Zsdanov elektrokardiogramjait, amelyekben végzetes tévedéseket fedezett fel, leleplezve a „fehérköpenyes merénylőket”. (Timasukot Lenin-renddel tüntették ki.) A kellően „megdolgozott” vádlottak mindent bevallottak. Visszatértek a „Nagy Tisztogatás” (1936–1938) módszerei, gyűlések és ankétok ezrein követelték a résztvevők a bűnösök megbüntetését. Visszatérés volt ez az igazi „bolsevik éberséghez”.

Az egész szervezkedés „agyának” az állambiztonság 1951 nyarán leváltott vezetőjét, V. Abakumovot kiáltották ki. Pártfogója, Berija ily módon nagy veszélybe került, de neki más „bűnt” is felróhattak; ő állította lábra a második világháború idején a zsidó antifasiszta bizottságot. Ennek az volt a feladata, hogy kapcsolatokat építsen ki nemzetközi zsidó szervezetekkel, továbbá pénzügyi támogatást szerezzen a Szovjetunió számára. Az „összeesküvők” valamennyien kapcsolatban voltak Sz. M. Mihoelsz-szel, a híres zsidó színésszel, a moszkvai zsidó színház igazgatójával. A bizottság erős aktivitást fejtett ki, főként neves entellektüeleket mozgósított; Ilja Ehrenburg, a két költő, Sz. Ja. Marsak és P. Markis, E. Gilelsz zongoraművész, V. Groszman író, a szovjet atombomba atyja, P. Kapica fizikus és még sokan mások tömörültek köréje. A bizottságot 1948 januárjában feloszlatták, majd 1952 nyarán – a legnagyobb titokban – perbe fogták és elítélték a tagjait, a 125 vádlott közül 25-öt halálbüntetéssel sújtottak. Hatalmas „antikozmopolita” kampány bontakozott ki az országban 1949 után, ennek keretében zsidók ezreit tartóztatták le, űzték el munkahelyükről, főként a kultúra területén.

Egy igen érdekes, külső vonatkozása is volt az előzményeknek, jelesül az 1952 novemberében, Prágában lezajlott R. R. Slansky-per, amelynek nyíltan antiszemtita jellege volt. Az ott elhangzott tanúvallomások egy részét később, a „fehér köpenyesek” ellen is felhasználták.

Berija életrajzírója,  A. Knight (A. Knight: Beria. Párizs, 1994.) hipotetikusan arról ír, hogy Hruscsov „mesterkedésének” is lehetett bizonyos szerepe ebben az ügyben. Feltevését arra alapozta, hogy egyrészt mélységesen gyűlölte Beriját, másrészt pedig lelke mélyéből antiszemita volt. Werth hangsúlyozza, hogy mindaddig, amíg az elnöki levéltárban őrzött legtitkosabb és legértékesebb dossziék hozzáférhetetlenek a kutatás számára, nem lehet döntésre jutni ezekben a kérdésekben,

Sztálin halála után a legvadabb híresztelések kaptak lábra. „Az ő eltűnése után zűrzavaros idők következnek, a zsidók, akikkel nem találkozunk a kolhozokban mint egyszerű dolgozókkal, hanem a moszkvai irodákban hemzsegnek, elűzik majd az oroszokat és átveszik a hatalmat”; „egyedül ő volt képes fenntartani a rendet”; „bármelyik csaló felléphet a trónra”, sőt az ország integritását féltve, olyan állítás is elhangzott, hogy „Sztálin halott, szegény Oroszországot feldarabolják”. Új háború veszélye is aggasztotta az embereket, mondván, hogy „egyedül Sztálintól, a Nagy Honvédő Háború győztesétől féltek ellenségeink. És most, kitől fognak félni?”

Újra felvéve az események átmenetileg elejtett fonalát, március 5-én 20 órakor fontos megbeszélésre került sor a KB tagjai és a kormányminiszterek között, amikor is jóváhagyták a posztok előző este (a legfőbb vezetők által végrehajtott) újraelosztását. Malenkové lett az első hely, aki a KB titkárságának vezetéséről lemondva a miniszterelnöki funkciót választotta. Berija, Molotov és Kaganovics lettek az első helyettesei. Létrejött tehát a Malenkov–Berija–Molotov trojka, a KB titkárságának vezetését átengedték Hruscsovnak. Ez nagy hiba volt részükről, mert Hruscsovnak ettől kezdve kulcsfontosságú pozíciója lett: ellenőrizhette a párt igazi „báróinak” tekintett regionális pártbizottsági vezetők tevékenységét, akik a pártvezetés fő támaszát képezték. „Hruscsov ezzel gyakorlatilag az SZKP KB első titkára lett.” (M. Heller–A. Nyekrics: A Szovjetunió története. Bp., 1996. 420 o.)

Ebben a bonyolult belpolitikai helyzetben ragadta magához a kezdeményezést Berija, aki néhány merész és liberálisnak mondható intézkedést valósított meg közvetlenül Sztálin halála után: széleskörű amnesztiát hirdetett meg a Gulag rabjai (1 millió kétszázezer ember) számára, az „orvosok összeesküvésében” megvádolt személyeket ártatlannak nyilvánították, rendelettel tiltották meg a vezetők képeinek használatát a tömegdemonstrációkon, valamint nagyrészt megszüntették azokat a megszorításokat, amelyek a lakosság milliói számára megnehezítették a lakóhely megválasztását és utazásukat az országon belül. Ezen túlmenően leleplezte a Sztálin utolsó éveiben túlságosan nyomasztóvá vált „nagyorosz sovinizmust”. A külföld is felfigyelt az „új irányvonalra”, azonban elkövetkezett a berlini munkásfelkelés napja, június 16-a, tíz napra rá, június 26-án Beriját letartóztatták, és „a Szovjetunió szétbomlasztásával, a kapitalizmus restaurációjával” vádolták meg. Decemberben kimondták rá és cinkosaira a halálos ítéletet. Berija ekkor már halott volt, de a nép erről mit sem tudott.

Az összeesküvés élén Hruscsov állt, aki – lényegében egy palotaforradalom segítségével – eldöntötte azt a kérdést, hogy ki legyen Sztálin utóda. Hátra volt azonban számára egy megkerülhetetlen feladat végrehajtása: bár maga Sztálin már halott volt, el kellett végeznie a desztalinizálás bonyolult műveletét.

 

N. Werth: Sztálin. A zsarnok utolsó napjai. In: L’Histoire, 2003. febr. No. 273. Dosszié: Sztálin. 32–41. o.

 

Vadász Sándor