Klió 2004/2.

13. évfolyam

Lukács György, a gondolkodó és a politikus

 

 

Alekszandr Szergejevics Sztikalin az orosz akadémiai szlavisztikai intézet munkatársa (ehhez tartozik Magyarország kutatása is). A magyar történészek már régóta ismerik, hiszen az utóbbi évtizedben a szovjet levéltárak magyar anyagának feltárásában múlhatatlan érdemei vannak. Munkásságának óriási előnye, hogy jól tud magyarul, az orosz és a magyar anyagokat egyaránt át tudja tekinteni.

Így jutott el ehhez a témához. Könyve tulajdonképpen jól megírt, együttérző életrajz Lukácsról, elsőrendűen az oroszul olvasó közönség számára, amely eddig Lukácsról eléggé sokféle és inkább negatív véleményeket hallhatott. Az életrajzot persze Sztikalin jól beágyazza a magyar történeti fejlődésbe, de a szélesebb környezetbe is. A magyar olvasó számára sok minden tudott az itt közöltekből, csak a szovjet vonatkozások az újak. Ezért a tartalmi ismertetést rövidre foghatjuk. A jól feldolgozott korszakokat maga Sztikalin is csak röviden érinti.

A kronológiai szempontból kilenc fejezetre osztott könyvben Sztikalin röviden érinti Lukács nagypolgári ifjúságát (hogy az egyetemi órákra lovon járt, és kint a lovász várakozott rá, azt nem írja meg). Szüleivel nem volt jó a viszonya. Először jogot hallgatott, apja kívánságára, azután tért át a filozófiára, Heidel­bergben Georg Simmel és Max Weber voltak a tanárai, Karl Mannheim, Arnold Hauser, Balázs Béla a baráti köre. 1918 őszén még kétségei vannak a bolsevik tanítás vonatkozásában, ekkor írja tanulmányát a bolsevizmusról mint erkölcsi problémáról. De aztán megragadja a proletár messianizmus, belép a kommunista pártba, és ettől a pillanattól kezdve kitart a marxizmus mellett. A Tanácsköztársaság kulturális fellendülésében neki is része van, mint helyettes népbiztosnak. A bukás után sokáig Bécsben él emigrációban, a kibontako­zó frakcióharcokban a mérsékeltebb Landler-frakcióhoz csatlakozik. Ekkor foglalkozik sokat Hegellel, ekkor építi ki elméletét az elidegenedés szerepéről. A magyarországi fejleményeket élesen bírálja, a Klebelsberg-féle kultúrpolitikát is. A korabeli magyar irodalmat nem sokra becsüli. Ekkor dolgoz ki egy pártprogramot, amely Blum-tézisek néven válik majd ismertté, s amely frakciójának megfelelően mérsékeltebb. Rövid időre a Szovjetunióba is kerül, itt jut arra a meggyőződésre, hogy a szovjet tapasztalat egyetemes jellegű. 1931-ben tér vissza Berlinbe (ahová Bécsből tette át székhelyét). Utána persze hamar újabb emigrációs állomás következik, Moszkva. Az akadémiai irodalomtörténeti intézet tagjaként dolgozik. A nagyrealizmuson belül óv a leegyszerűsítésektől, hangsúlyozza, hogy a fantázia is megfér ezen a realizmuson belül. Nézetei miatt elég gyakran kell önkritikát gyakorolnia. Nem sokkal a német támadás után letartóztatták (erről a kéthónapos időszakról éppen Sztikalin tette közzé magyarul a legfontosabb forrásokat). A letartóztatás oka ismeretlen, lehet, hogy az elhatározás korábbi volt, Sztálin így akarta megnyerni a németeket. A kiszabadulás oka sem tudható, Sztikalin arra gyanakszik, hogy az adott helyzetben új pártprogramot kellett kidolgozni, és erre csak Lukács látszott alkalmasnak. A magyar hírszerzéssel, amivel vádolták, persze nem volt kapcsolata. A háború miatt Taskentbe került, itt védte meg doktori disszertációját az ifjú Hegelről, akiben kora problémáit látja meg.

A háború végén nagyon korán hazatért, Thienemann Tivadar javaslatára nevezték ki egyetemi tanárnak. Erőteljes antifasiszta tevékenységet folytat, igyekszik megnyerni a magyar értelmiséget a kommunista pártnak (1945 októberében nagy hatású előadást tart az Eötvös Kollégiumban). Megkülönbözteti a formális és a reális demokráciát. Szembekerül a népies-urbánus-vitával. De nem ő a párt ideológusa, hanem Révai József és Horváth Márton. Lukács nem mindig követi pontosan (az amúgy is eléggé kacskaringósan haladó) pártvonalat, bár a pártosság elvét ő is hirdeti, és forma szerint elfogadja a vonalat. Vitába keveredik Bibóval, mert ő maga csak a jobboldalon lát ellenséges veszélyt. A többiekhez képest toleráns marxista, de Németh Lászlót bírálja. 1948-ban az egész pártvonal módosulásával (amely persze a nemzetközi változások függvénye) kényelmetlenné válik a pártnak, le kell leplezni, mint idealistát és kozmopolitát. 1949–50 során zajlik folyóiratokban meg egyéb fórumokon a „Lukács-vita”, amelyből ideológiailag megsemmisítve kerül ki. Fő ellenfele a másik moszkovita fílozófus,  Rudas László. A Lukács elleni bírálatban a béketábor egyéb országai is részt vesznek. A nagyobb és súlyosabb következményektől moszkovita volta menti meg, és Révai közbelépése. Éppen Révai zárja le a vitát, azzal, hogy most már az irodalom átállása a szocializmus mellé is gyorsabb lesz. A sztálinizmus most már kötelező az ideológiában, ez a zsdánovi határozatok kötelező voltát jelenti. Az elég hamar kiderül, hogy a kötelező szocialista realizmus éppenséggel nem a valóságot mutatja be, hanem a kötelező jövőképet. A napi politikában a klasszikus irodalmat is fel kell használni, Macbeth a Rajk-szindróma jeleit mutatja. A legitimáció is az irodalom dolga. A modern irányzatok, mint burzsoá jellegűek, elvetendők, még az építészetben is a konstruktivizmus helyét a szovjet neoklasszicizmus foglalja el. A téma a fontos, de a forma is, ha eléggé hagyományos (Horváth a festőktől a fotográfusi hűséget kéri számon). Az új közönség által is megérthető művészetre van szükség. Az optimista perspektíva is kötelező. Aki ezt nem fogadja el, azt kiszorítják. Lukács Fórum című folyóiratát is megszüntetik. Az Írószövetséget átalakítják (Sztikalin számos kizárt író nevét sorolja fel). Igy az 1949-53 közötti szakasz mély kulturális hanyatlást jelent. Olykor kampányokkal próbálnak ezen segíteni, mint amilyet 1951-ben Révai indított a sematizmus ellen. A budapesti szovjet nagykövetség jelentése szerint. Lukácsot még most is nagyra becsülik. Aczél Tamás azt panaszolja a szovjet diplomatáknak, hogy nem lehet Lukácscsal vitatkozni.

A Szovjetunióban Lukács barátja, Lifsic körül hasonló vita folyik. 1955-ben viszont 70. születésnapjára Kossuth-díjat kap (ekkor jelent meg Az ész trónfosztása című munkája). De a könyvet szovjet bírálat fogadja. Lukács úgy védekezik, hogy Madách Tragédiáját halvány Goethe-utánérzéssé nyilvánítja. A XX. kongresszus után Lukács nem vár gyors változást. Meghívják Moszkvába, de ezt csak 1957 elején tudná vállalni (persze elmarad). Lukács elvállalja a miniszterséget Nagy Imre kormányában. A többpártiságot mégsem helyesli, véleménye szerint a kommunisták a szavazatok 5–10 százalékát kapnák csak meg. A marxizmust mindenképpen el akarja választani a sztálinizmustól. (Az utolsó fejezetekben Sztikalin még többet ír a magyarországi eseményekről, ezért itt még könnyebb a tartalmi ismertetés, hiszen az események közismertek nálunk). Ajugoszláv követségi menedékjog szovjet felháborodást vált ki (a terv az volt, hogy jugoszláv közvetítéssel kerül sor a kormányfő cseréjére). Olyan terv is felvetődött, hogy a politikai menedékjogot kértek mehessenek Jugoszláviába. Ez ellen Kádár tiltakozik. Lukács feleségével csak 1957. április elején térhet haza lakására. 1957 nyarán az NDK-ban vetődik fel újabb éles kritika, Magyarországon Fogarasi Béla és Szigeti József állnak a kritika élén. Lukács továbbra is dolgozik, 1960-ban már átadja Az esztétikum sajátossága első öt fejezetét a MTA elnökségének. A Kádár-kormányzat felajánlja, hogy feleségével együtt távozhat valamelyik nyugati országba, de ezt Lukács visszautasítja. Esztétikai munkásságában ekkor a regény helyett a novellát állítja az előtérbe. Szolzsenyicinről elismeri, hogy realista író. 1967 augusztusában párthatározatot hoznak, hogy nem követelnek önkritikát Lukácstól. A prágai tavasz alkalmából újabb támadások érik Lukácsot is az NDK-ból, de itthon csak szakmai kérdé­sekben. Lukács is kritikus a prágai tavasszal szemben, de a fegyveres intervenciót elítéli. Utolsó nagy műve az Ontológia, de ezt tanítványai is bírálják, mint visszafelé tett lépést. Sok nézetét itt feladta, de alapjaiban nem módosított rajtuk. Halála után Hermann István írt könyvet Lukács eszmevilágáról. 1971-es halála alkalmából a béketábor mindegyik országában a hazai bajok szempontjából szemlélik életművét. A további értékelés nyilván a marxizmus további fejlődésétől függ.

A könyv végén Sztikalin rövid, de igen tartalmas Befejezésben foglalja össze véleményét. Lukács 1918-as választása az európai értelmiség egyik válasza volt az akkori válságra. A választás egy életre szólt, Lukács többször is hangoztatta az egyéni választások fontosságát, nemcsak a magáét. Marxban igyekezett feltárni a törekvést a gazdasági szükségszerűség alól való megszabadulásra. A nagyrealizmus elmélete teljességében moszkvai tartózkodása idején született, ez látszik is rajta. A háború idején szemet hunyt a sztálinizmus felett, mert a Hitler elleni harcban erre is szükség volt. Persze Lukács tele volt belső ellentétekkel, ettől is drámai az élete. Élete végén új életet akart lehelni a marxizmusba, de ezt mások egyre kevésbé értették meg. Művei közül voltaképpen csak az 1923-as, németül megjelent Történelem és osztályharc című, gyűjteményes munkája hatott, de ebből indult ki a frankfurti iskola meg az egzisztencializmus. Élete végén mintha megsejtette volna, hogy az 1917-ben megkezdett kísérlet nem sikerült. De az eszméhez mégis ragaszkodott, hiszen ennek elutasítása azt jelentette volna, hogy egész munkássága értelmetlen volt. Erre a vallomásra nem volt hajlandó. A frankfurti iskola mellett, és annál hűbben a XX. századi marxizmus legjelentősebb képviselője volt.

Ezzel a jól kiegyensúlyozott értékeléssel egyet lehet érteni. Sztikalin nagyon jó munkát írt. Érdemes volna lefordítani, persze nem magyarra, hanem valamelyik nyugati nyelvre (manapság ez amúgy is csak az angolt meg a németet jelentheti). A féloldalas angol rezümé ezt nem helyettesítheti.

 

A. Sz. Sztikalin: D’erď Lukacs – müszlitel’ i politik (Lukács György a gondolkodó és a politikus). Moszkva, 2001. Sztepanenko, 348 o.

 

Niederhauser Emil