Klió 2004/2.

13. évfolyam

A visegrádi együttműködés cseh szemmel. I. rész.*

 

 

Az ismertetendő kötet cseh szerzők műve. Azt kívánják bemutatni és elemezni, hogy a visegrádi országoknak elnevezett államok (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia) hogyan működtek, és hogyan működhetnek együtt. Történészek és politológusok vizsgálják az 1991-ben létrejött Visegrádi Együttműködés múltját, jelenét és jövőbeni kilátásait. Ebbeli szándékukat a kötet címében is megjelölték: Visegrád, a közép-európai együttműködés lehető­ségei és határai. E cseh vállalkozás a témában nemcsak úttörőnek tekinthető, hanem meglepő is, mert a Visegrádi Együttműködésnek az elmúlt évtizedben éppen egyes cseh politikai vezetők voltak a leghatározottabb kerékkötői.

Az, hogy a kérdést éppen a csehek vizsgálják meg, éppen ezért nem is véletlen. Talán jelezni sem kell, hogy a szerzők nem osztják politikai vezetőik elítélő magatartását és értékítéletét a visegrádi regionális együttműködéssel kapcsolatban. Bár nem osztják volt miniszterelnökük (Václav Klaus) „megsemmisítő” véleményét, az egyes szerzők mégis eltérő alapállásból tekintenek azokra a kérdésekre és helyzetekre, amelyek ezt az együttműködést életre hívták és befolyásolják.

A vizsgálandó művet Jiři Vykoukal és szerzőgárdája készítette. A szerzők meghatározott témák szakértői, az adott országok jeles ismerői. Úgy tekintik át a címben megadott kérdéskört, hogy egyúttal összegzik és értékelik is az eddigi együttműködést, valamint átfogó képet nyújtanak arról, hogy a folytatásnak milyen variánsai lehetségesek. Munkájuk fontos külpolitikai célkitűzés része, amit az is igazol, hogy a kötet kiadását a cseh külügyminisztérium támogatta.

A kötetet öt nagy témára osztották. Az elsőben áttekintést adnak arról, hogy a négy visegrádi ország a XX. században hogyan viszonyult a térségbeli összefogás évszázados gondolatához. (A részletes ismertetés erre a részre terjed ki.) A másodikban a visegrádi együttműködés „történetét” és tanulságait elemzik. A harmadikban áttekintik a másik három európai regionális államközi együttműködés – az északi, a balti és a Benelux – eredményeit és nehézségeit. A negyedikben azon országoknak a Visegrádi Együttműködésről alkotott véleményét mutatják be, amelyek ezen együttműködés által közvetlenül vagy közvetve érintettek (Ausztria, Németország, Szlovénia, Litvánia, Oroszország). Az ötödikben felvázolják az együttműködés pillanatnyi helyzetét és működésének jövőbeli esélyeit.

A bevezetőben (Eva Irmanová, Jiří Vykoukal) a közép-európai térség fogalmának változásait áttekintve, azt olyan európai alrégióként határozzák meg, amelynek határai földrajzi, történeti és politikai szempontok alapján folyton változtak. A térség legsajátabb jellemzőjeként annak etnikai-nemzetiségi összetételét, tehát soknemzetiségű jellegét nevezik meg. Ez volt a térség történeti fejlődésében az alapvető mozgatórugó, és egyúttal a konfliktusok forrása is, ami paradox módon össze is köti ezt a régiót. Az előítéletek kölcsönös megléte is összekötő kapocs. A régió sajátos gazdasági jegye szerintük a gazdasági önellátás lehetetlensége és a gazdasági elmaradottság. A konfliktusok, előítéletek és gazdasági lemaradás mellett ide sorolják a nagyhatalmi beavatkozást is.

A térség sajátosságai között található a két nagy civilizáció, a keleti és a nyugati határán való elhelyezkedése, ami meghatározza az alrégió helykeresésének problémáit. A kulturális identitásuk mindenkor a nyugati civilizációs kultúrkörbe sorolja őket, de geopolitikai elhelyezkedésük miatt többször a keleti hatalmi övezetbe kerültek, ami feszültséget okozott a kulturális identitás és a geopolitikai hatalmi elhelyezkedés között.

Ez sajátos közép-európai mentalitást alakított ki ezekben a társadalmakban. Sokszor és hosszú időre kerültek perifériális helyzetbe. A  térségre jellemző az is, hogy az állam és a nemzet területe és határai általában és hosszan tartóan nem fedik egymást. Az ebből adódó konfliktusok is jellemzői e térségnek.

Az identitásuk és geopolitikai meghatározottságuk közötti feszültségek miatt gyakran foglalkoztak különféle integrációs elméletekkel. A középkori lengyel, magyar, cseh államtól a Habsburg Birodalomig, majd a Monarchia bukásától a közép-európai kis államok integrációjára vonatkozó elképzelésekig, sőt szocialista integrációig számos ilyen elképzelés és stratégia született. A közép-európai nemzetek és államok közötti szoros együttműködés gondolata tehát több mint százéves. Elsősorban a külső fenyegetés és veszély elhárítását célozta. Ilyen körülmények között formálódott az a sokrétegűség és sokértelműség, amit ma Közép-Európának neveznek. A Közép-Európa-koncepciók többsége olyan fordulópontok idején keletkezik, amikor politikai vagy kulturális korszak vége, illetve fordulója közeledik. Ez érvényes a jelenlegi Visegrádi Együttműködésre is.

A bevezetőben a szerzők azt is megállapítják, hogy a közép-európaiságra általában akkor volt szükségünk, amikor valamivel szemben védekeztünk, vagy valakinek a „kárára” valamit el akartunk érni, de ehhez gyengék voltunk, és akaratunk indoklásához hivatkoztunk rá. Ezért szerintük Közép-Európa valószínűleg akkor fog véget érni, amikor erre a „közép-jellegünkre” már semminek az eléréséhez nem lesz szükségünk. Ezért e fogalom éppen megalkotóinak érdekeiről és motivációiról árul el a legtöbbet. Belső és külső jellegzetességek alapján a fogalomnak különböző szintjeit különböztetik meg. E szinteket tekintik át a szerzők, amikor Visegrád kapcsán megvizsgálják, hogy Közép-Európa, annak fogalma, tartalma és a mögötte meghúzódó összefogás lényege mennyire reális.

Az egyes visegrádi országok közép-európai térségre és abban önmagukra vonatkozó történeti reflexiójának körét a csehekről szóló tanulmány nyitja meg. Szerzője a fiatal történész-politológus,  Michal Kopeček, a címe pedig: Közép-Európa a cseh politikai gondolkodásban. Miközben azt vizsgálja meg, hogy a csehek hogyan értelmezték a közép-európai térséget, megállapítja, hogy a cseh politikai gondolkodásban ez olyannyira a középpontban állt, hogy lényegében nem is tekintettek túl a közép-európai térségen, nem úgy, mint a lengyel és a magyar. Közép-Európa a cseheknél összefügg a cseh autonóm vagy állami nemzeti lét sorsával. Még a szláv kölcsönösség, mint megoldás esetében is e térségben gondolkodtak, és nem igazán kívánkoztak a russzofil pánszlávizmus keretei közé.

A cseh közép-európai koncepciók időnként „fennakadtak” az osztrák–német, illetve a magyar reálpolitika buktatóin, így azokra történetileg erős németellenes és magyarellenes elemek jellemzők. A XIX. században  František Palacký cseh történész, a XX. század elején pedig Tomáš Garrigue Masarýk szociológus, későbbi államelnök fogalmazta meg, hogy a térségben a magyar állam mellett jogosult a cseh állam léte is. Mindketten lassan jutottak el a Habsburg Birodalmon belüli föderalizmus gondolatától az autonomista, majd állami nemzeti program megfogalmazásáig. Az első világháború közepéig a cseh politikai gondolkodásban elsősorban a föderális állami kereteken belüli autonóm nemzeti lét volt a meghatározó gondolat. Ilyen gondolati fejlődésben jutott el Masarýk odáig, hogy az önálló nemzetállam az önkéntes európai föderalizáció előfeltétele, s ez a jog jár a cseheknek is. Így számára az első világháború fő célja a Monarchia feloszlatása és helyette olyan szláv államok létrehozása volt, amelyek gátjai a német terjeszkedésnek. A cseh(szlovák) nemzetállam létrehozása tehát negatív programon, a pángermanizmustól való félelmen alapszik.

A két háború közötti együttműködés gondolata (és a kisantant létrehozása) is ezen a negatív programon nyugodott. Az együttműködés hibás számításokba, és (a magyarok kizárására irányuló szándék miatti’) lengyel egyet nem értésbe ütközött. A szerző többször megállapítja, hogy a létrehozott csehszlovák nemzetállam (Masaryk tervei szerint) az összeurópai demokratikus elrendezés része, és az európai egység előfokozata szeretett volna lenni. A versailles-i rendszer, mint a Németországgal szemben kialakult biztonsági garancia, hosszabb távon nem vált be, így további közép-európai megoldásokat kellett keresni. Prága magát a két háború között is a közép-európai térség természetes központjának tekintette, és arra törekedett, hogy ebből a pozícióból segítse a nagyhatalmakat a térség stabilitásának megőrzésében. Minél világosabbá vált, hogy Franciaország elveszíti hatalmi befolyását a térségben, a cseh külpolitika számára annál világosabbá vált, hogy a közép-európai együttműködés Csehszlovákia létszükséglete.

A cseh fejezet(ek) fiatal szerzője határozottan kritikus saját nemzete nemzetállami építésének folyamatával szemben, és megfogalmazásaiban több helyen élesen bírálja a cseh(szlovák) kisebbségi politikát is. Azt is meglátja, hogy a csehszlovák külpolitika koncepcióiban helyet kapott ugyan a közép-európai térség föderális elrendezése, de a realitások nem engedték meg ennek megvaló­sítását. Véleménye szerint ebben a korszakban váltak világossá a csehszlovák külpolitika határai, amelyek az ország nagyságával, katonai és gazdasági erejével voltak összefüggésben. A csehszlovák külpolitika egyik alapdilemmája az volt, hogy politikai orientációja és gazdasági érdekei egymással ellentétesek voltak. Amíg politikailag Franciaország felé orientálódott, addig gazdaságilag Németországhoz volt kötve. Ezért lavíroznia kellett a politikai és gazdasági érdekei között. Ez volt az oka annak, hogy a háború utáni első években nem volt hajlandó megújítani a Monarchia idején kialakult közép-európai piacokat.

A csehszlovák külpolitika biztonságilag a kisantantra épített, de ezt nem tudta kiegyensúlyozni. Csak a Magyarországgal szembeni elemében volt mindig következetes, és ebben folyamatosan fennállt az összhang. A magyar revíziós politikát minden tekintetben elvetette. Fontosnak tartotta még, hogy Ausztria Németországtól független államként maradjon meg. A közép-európai térség politikai „rendezésének” központi ügye a kisantant fenntartása volt, a németekre épülő cseh gazdasági „kényszert” pedig különféle vámuniós próbálkozásokkal próbálták meg ellensúlyozni.

A beneši csehszlovák külpolitika tévedésének bizonyult a csehszlovák–szovjet kapcsolat is. Beneš úgy képzelte, hogy új modellt hozhat létre: a kis demokratikus állam a Szovjetunióval egyenrangú viszonyt alakíthat ki. Abból az előfeltételezésből indult ki, hogy Moszkva elsősorban a német terjeszkedést akarta felszámolni, nem pedig a közép-európai térségre kiterjeszteni a közvetlen hatalmi befolyását. A Szovjetunióban azt az egyetlen nagyhatalmat látta, amelynek érdeke, hogy következetesen „pacifikálja” Németországot és Magyar­országot. A csehek és a szovjetek egyetértettek a németek kitelepítésében is. Így a csehszlovák Közép-Európa-politikát már az emigráns kormány idején (1940–1945) a Szovjetuniótól tette függővé. Beneš úgy számolt, hogy a nyugati szövetségeseknek nem lesz közvetlen befolyása a közép-európai térségre, de együtt fognak működni a Szovjetunióval, és ez elegendő biztosíték lesz az esetleges bolsevizálási törekvésekkel szemben. Ezért az emigráns kormány nyíltan hirdette, hogy szomszédaival a viszonyát Moszkva felügyelete alatt kívánja rendezni. Azért mondott le minden, a térségre vonatkozó föderalizálási, vagy integrálási törekvésről, mert ez a szovjet érdekek veszélyeztetését jelenthette. 1945 után nem volt többé csehszlovák külpolitika, s Prágának Moszkva akarata szerint kellett rendeznie viszonyát a szomszédokkal, ami a problémák egy részének befagyasztását jelentette.

Az 1980-as évek második felének Közép-Európa-vitáját a Franciaországba emigrált cseh Milan Kundera indította útjára. Felvetette a térség történeti és kulturális jelenségének „öntörvényűségét”. A vitának két szintje volt: egy nemzetközi és egy „hazai” nemzeti, amelyet lefolytatott minden közép-európai nemzet (csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek) értelmisége (elsősorban az emigrációban vagy ellenzékben élők).

A belső cseh vitában a cseh történelem fehér foltjai (cseh-német, cseh-szlovák viszony, a katolikus és protestáns történetírás ellentétei) is terítékre kerültek. Ebben a vitában hangsúlyosan szerepelt az a megállapítás, hogy Közép-Európa az a térség, ahol a cseh–német viszony története lejátszódott.

Kundera Közép-Európa tragédiáját abban fogalmazta meg, hogy a Nyugat lemondott Európa ezen középső régiójáról, és a szovjet blokk természetes részeként könyvelte azt el. Mindezt annak ellenére, hogy a Nyugat keleti része volt, a nyugati kulturális szférába tartozott, s csak az 1945 utáni politikai fejlődés tolta el Kelet felé. Ez több mint politikai katasztrófa, mert támadás a közép-európai népek civilizációs alapjai ellen. Ezért is játszik olyan fontos szerepet e térségben a kultúra és a történelmi emlékezet. Kundera szerint Közép-Európa nem állam, hanem kultúra vagy sors. Határai képzeletbeliek, ezért minden új történelmi korszakban újra ki kell tűzni, meg kell határozni ezeket. A Közép-Európa-vita később, az 1989 végi politikai fordulat után, közvetlenül befolyásolta a csehszlovák külpolitikát.

* 

A következő cseh szerző,  Jiří Vykoukal tanulmányában azt vázolja fel, hogy a lengyel politikai gondolkodásban miképpen jelent meg a térség és Európa középső és keleti fele. Feltűnő, hogy a témához a lengyelekkel szembeni enyhe iróniával (olykor gúnnyal) közelít. Abból indul ki, hogy a lengyelek hogyan értékelték saját helyzetüket: Európa Kelet és Nyugat közötti tengelyének közepén helyezkednek el, amit mindenekelőtt a németek és oroszok közötti helyzettel magyaráztak. Modern történelmük folyamán erre építették elképzeléseiket. Ebből a köztes helyzetből magyarázzák geopolitikai helyzetüket is. Történetileg érdekeik inkább Európa keleti feléhez, mintsem annak középső részéhez kötötte őket. Ezzel együtt a lengyel önértékelésre, helyzetfelismerésre és geopolitikára jellemző az ingadozás: időnként központi szerepet tulajdonítottak maguknak, időnként úgy értékelték, hogy perifériára kerültek.

A lengyel megfontolások egyik központi gondolata, hogy maguknak Európában milyen szerepet szántak. A tanulmány szerzője szerint a skála széles: onnan, hogy Lengyelország valójában nem is része Európának, odáig, hogy Lengyelország európaibb, mint maga Európa. A legelterjedtebb az volt, hogy Lengyelország európai vallási-civilizációs missziót teljesít kelet felé, s ezzel Európát annak gyökereiig képviseli. Vykoukal megállapítja, hogy az európai motívum a lengyel geopolitikában régebbi hagyományra tekint vissza, mint annak a meghatározása, hogy mi a lengyel, így ennek náluk már premodern hagyománya van. Az okok között felsorolja, hogy a lengyeleknél a barokk korszaka hosszabb volt, mint Európa más, nyugatibb területein. Kialakult néhány olyan sztereotípia is, amelyek szinte mitológiává nőttek. Egyik ilyen, hogy Lengyelország Európa éléskamrája, az ő gabonája nélkül Európa éhen halna. (Ez az érvelés az EU-val a mezőgazdaságról folytatott csatlakozási tárgyalásokon is elhangzott.) A másik lengyel európai mítosz a nemesi köztársasághoz fűződik. Lényege a szabadságszeretet, a demokratikus jelleg és a centralizálásnak való ellenállás hangsúlyozása. Kiemelendő európai mítosz még a védőbástya-szerep: Lengyelország a keresztény és katolikus Európát védi a keleti barbárságtól.

Lengyelország modernizálástól való történeti lemaradása a fenti európai mítoszoknak sajátos jelleget adott. A tanulmány szerzője szerint a lemaradást romantikus ideálokkal és eszmékkel kompenzálták, közöttük a lengyel történeti eredetiségről szóló eszmével. Ezt a kelet és nyugat közötti köztes helyzetből eredeztették, ami lehetővé tette számukra, hogy a történelmi kényszerek szerint „váltogassák az irányt”. Ezért a lengyel politikai és geopolitikai gondolkodásban megkülönböztetünk keleti és nyugati dimenziót. E sajátosság különlegessége, hogy a mindenkori lengyel helyzetértékelést oroszellenes és nyugatellenes elemek mellett egyszerre oroszpárti és nyugatpárti elemek is befolyásolják.

A történelmi helyzetek hozzák, hogy a nagy emigráció (az 1820-as évek után) fizikai kapcsolatba kerül a Nyugattal, és a nemzetstratégiai koncepciókban napirendre kerül a modernizálás szükségessége. Ettől kezdve a nyugati irányzat ugyanolyan erős érvekkel szerepel a stratégiai mérlegelésekben, mint a keleti. A szerző történetileg is áttekinti a lengyel politikai pártosodás folyamatát, és azokat az elképzeléseket, amelyek Lengyelország „keleti, illetve nyugati programját” fogalmazták meg. A Németország és Oroszország közötti helyzet olyan politikai érvrendszereket hívott életre, amelyek azt mérlegelték, hogyan lehet az ország területének és a nemzetnek állami keretek között egységet biztosítani.

A két alapprogram, a nyugati (piasti) és a keleti (jagellói), amelyek még a XX. században is befolyásolták a lengyel külpolitikát, annak mozgását a közép- és kelet-európai térségben. A nyugati program a lengyelség germanizációval (Drang nach Osten) szembeni védelmét célozta. A lengyelek és németek közötti kibékíthetetlen ellentétben a szövetséges Oroszország, mint a legnagyobb szláv nemzet és állam. A másik, a keleti program ennek ellenkezője volt, és az ország felosztása után az orosz birodalomhoz került területeken alakult ki. Ez a lengyelek legnagyobb ellenségét (a keleti területeket bitorló) Oroszországban látta. A két program akkor ütközött össze igazán, amikor Lengyelország újra államiságot kapott, és ki kellett jelölni a határait. Ekkor egymással nemcsak a lengyelek, a németek és az oroszok kerültek szembe, hanem a lengyelekkel  szembekerültek az ukránok, beloruszok, litvánok is. A lengyelek ugyanis történeti jogot formáltak minden keleti területre, amely a korábbi évszázadokban a lengyel-litván unió része volt 1772-ig, az első felosztásig. Az 1919-től fennállt határ- és terület-problémákat Kelet-Európában nem oldották meg a különféle lengyel föderációs és uniós elképzelések sem, amelyek segítségével Lengyelország orosz és litván területeket akart megszerezni.

A programok későbbi sorsára az a lengyel törekvés volt jellemző, hogy Oroszországot minél keletebbre szorítsák vissza. A cseh szerző ismerteti azokat a terveket, amelyek a régi területek föderalizációjára, vagy az oroszok visszaszorítására születtek. A régi területek annexiójának kísérlete, tehát a jagellói program megvalósításának szándéka húzódott meg a lengyel-szovjet háború mögött is, amelyet Piłsudski vezetett. Egyes területszerző törekvések és programok (inkorporativisták) gondoltak arra is, hogy csak olyan államhatárokat alakítsanak ki, amelyeken belül annyi kisebbség marad, amennyit Lengyelország asszimilálni tud. Fontosnak tartották, hogy az állam maradjon lengyel, amelynek a lengyel eszmét és politikát kell megvalósítania. Ezért kialakult a lengyelek és oroszok közötti harc a beloruszokért, ukránokért, litvánokért.

Lengyelország helyzete Németország és Oroszország között történetileg fatálisnak nevezhető. Ebből a helyzetből a lengyelek különféle elképzelésekkel próbáltak kiszabadulni. Ezek közé tartozik az, hogy Lengyelország legyen a „két nagy, és erős” között azon erő, amely a közte levő egész térséget szervezi. Erre azonban általában nem volt elégséges katonai és gazdasági potenciálja. Ennek a köztes térségnek a szervezésére több koncepció is született. Vitáztak azon is, hogy melyik nagyhatalom veszélyesebb a lengyelek számára: az orosz és szovjet, vagy pedig a német. Ilyen helyzetben építettek a „katolikus védőbástya” mítoszra, ami a szerző szerint a két háború közötti Lengyelországnak nemzeti egoizmust és xenofób politikai kultúrát kölcsönzött.

A piasti és a jagellói eszme közötti feszültségeket és vitákat a tanulmány szerzője nagy lengyel történetírók (Z. Wojciechowski, illetve O. Halecki) munkásságának áttekintésével teszi még világosabbá. Wojciechowski a piasti eszme híve, aki a lengyel történelmet két lengyel állami-regionális központ sorsa által vázolja fel. Az egyik az Odera–Visztula, a másik a malopolska–halicsi régió. Mivel nem tudták eldönteni, hogy ezek közül melyik legyen az állami központ, és a nyugati területeket szinte kiürítették, hogy a keleti felé összpontosítsanak, elveszítették mindkettőt. Ez is azt a fatális ingadozást tükrözi, ami a lengyel állami sorsra és külpolitikára jellemző. Halecki viszont nagyra értékelte a lengyel-litván uniót, mert elterjesztette a nyugati vallást és civilizációt keleten. A köztes, illetve központi helyzet értékelésére épült számos lengyel történetírói életmű, amelyek fő motívuma, hogy Lengyelország helyzete Kelet és Nyugat között egyúttal civilizációs küldetés is; a vallási-civilzációs értékrend (katolikus nyugati) az, ami Lengyelország Európához tartozását a legvilágosabban tükrözi, és meg is erősíti.

Vykoukal a két háború közötti lengyel helyzetet úgy értékeli, hogy a lengyel külpolitika arra törekedett, hogy mind Németország, mind a Szovjetunió irányában azonos mértékű politikát folytasson, de az 1930-as években Németországot kevésbé félelmetes ellenségnek tekintette, mint a bolsevik Oroszországot. Hitlert megpróbálták nem komolyan venni. Voltak olyan elképzelések is (a szanációs blokké), hogy a német–szovjet ellentét és feszültség tartóssága garantálja a lengyel biztonságot, és hogy Lengyelországnak törté­netileg indokolt okokból távolságot kell tartania Moszkvától.

A tanulmány szerzője szerint a szovjet rendszerhez fűződő lengyel viszony a két háború között tévedésekre épült. Az egyik oldal nem volt hajlandó Moszkvával egyenrangú és reciprok kalkulációk alapján tárgyalni, mert eleve ellenségesnek és a megegyezést kizárónak értékelte annak viselkedését, a másik oldal pedig, bár lehetségesnek tartotta a reciprok  tárgyalásokat, ám a szovjet rendszer lényegének megítélésében tévedett. A cseh szerző – érthetően – tévesnek ítéli meg, hogy a lengyel külpolitika nem volt hajlandó saját közép-kelet-európai elképzeléseibe bevonni a két háború közötti Csehszlovákiát. Ennek okai között tartja számon Vykoukal a számos vitát a két állam között (főként Szilézia miatt), valamint azt is, hogy a két fél egymásról szinte semmit sem tudott, és nem is volt hajlandó mélyebben megismerkedni a másik viszonyaival és problémáival. A két állam közötti averziók legfontosabbikát abban látja, hogy mindkettő egymásnak geopolitikai konkurrense volt, vagyis mindkettő maga akarta szervezni a közép-kelet-európai térséget.

A Szovjetunió nagyhatalommá válása és az európai térségbe való behatolása a lengyelek számára (is) új helyzetet teremtett. Már a háború idején rosszul mérték fel saját helyzetüket és erejüket. A sztálingrádi csata után a lengyelek azt remélték, hogy a nyugati szövetségesek számára fontossá válik az erős Lengyelország, így annak megerősítése az oroszokkal szembeni gátként válik lényegessé számukra. Ebből arra következtettek, hogy Lengyelországot a háborúban és utána is a közép- és kelet-európai térség regionális nagyhatalma­ként, és mint ezen instabil térség fő szervezőjeként fogják kezelni. Ehelyett a nagyhatalmak a Szovjetunióval a lengyelek nélkül, vagy azok kárára egyezkedtek. A 2. világháború vége a lengyelek számára azt hozta, hogy az állam területét és határait eltolták nyugati irányban, így a keleti területeket a Szovjetunió javára elveszítették. Eközben odalett a nyugati támogatás, és megerősödött a baloldal dominanciája, valamint a Moszkvától való függés. Így a jagellói program teljesítésének (a keleti terjeszkedésnek) vége szakadt, Lengyelország visszatért a régi, nyugati területeire, és így a piasti program „győzött”, ami egyúttal az egyetlen esély volt arra, hogy az elveszített keleti területeket részben kompenzálják. Viszont a Szovjetunió lett az a nagyhatalom, amely garantálta az ország nyugati határait.

Különösen az emigránsok voltak azok, akik továbbra is a jagellói programot tekintették célnak, és arról álmodoztak, hogy egy gyors harmadik világháború legyőzi a bolsevizmust, és Lengyelország visszatérhet régi keleti területeire. Közülük néhányan, pl. J. Mieroszewski, rájöttek, hogy a régi történelmi geo­po­liti­kai programok (a piasti és a jagellói) már csak történetiek, és a jelenkorban nem érvényesek. Ő volt az, aki a figyelmet a kis közép-európai államok felé terelte, de nagy uniós vagy föderalizációs tervek nélkül. Elsősorban abban az irányban vált számára érdekessé – de nem állt az érdeklődése középpontjában –, hogy ezek a kis országok az orosz-szovjet imperialista terjeszkedéssel szemben Lengyel­ország oldalára állnak. Halecki volt az, aki a jagellói történelmi magyar, cseh és lengyel királyságban gondolkodott, és ezeket összekötötte a civilizációs missziós feladatokkal. Erre építette a lengyel közép-és kelet-európai fogalmat. Alrégiókat is megkülönböztetett, amelyek Európa nyugati és keleti felét köztes, átmeneti, középzónával választják el. Ezt a középső zónát még tovább osztotta, közép­nyugati (a német nyelvi és állami területek) és közép-keleti Európára (ezek a Németországtól keletre, illetve Kelet-Európától, tehát Oroszországtól nyugatra levő országok). Ez a lengyel (elsősorban emigráns) vita hozzájárult ahhoz, hogy Nyugaton a térséget kissé differenciáltabban lássák.

Lengyelországban azonban éppen azon fáradoztak, hogy a társadalommal elfogadtassák a szovjet rendszert. Cserében Moszkvánál elérték, hogy engedé­lyezték számukra a szocializmushoz vezető nemzeti utat. Az 1960-as években „betartották a formákat”, és Nyugat felé nyithattak (külpolitikailag). Kihasználták azt a francia (de Gaulle-i) akaratot, hogy Németország ne egyesülhessen, és Franciaországgal is garantáltatták Lengyelország nyugati határait, majd ugyanezt elérték a németekkel is. Ezzel egyébként gyengült annak politikai ereje, hogy a Szovjetunió garantálja Lengyelország nyugati határát. A határgarancia után következhettek a Lengyelországnak nyújtott német hitelek az 1970-es években. A hazai lengyel külpolitikában továbbra is a kelet–nyugati tengelyben gondolkodtak, így nem kötelezték el magukat a közép-európai együttműködés irányában. Mindössze kétszer „avatkoztak be” a közép-európai térségbe, először az 1956-os magyar forradalom idején, Nagy Imre érdekében, majd 1968-ban, amikor Gomulka pártfőtitkár elítélte a Prágai Tavaszt, és a lengyel katonák is részt vettek az invázióban. A lengyel tanulmány cseh szerzője felvázol néhány, 1945 után született lengyel-csehszlovák szövetségi tervet, amelyek közül egy sem valósult meg. Megállapítja, hogy a lengyel geopolitikai elképzelések keleti irányban mindig határozottabbak voltak, mint a nyugatiban, a közép-európai térség pedig csak ritkán szerepelt terveikben.

A közép-európai térség a lengyel politikai közéletben a helsinki folyamat kezdetétől, 1976-tól kezdve jelenik meg az ellenzéki szellemi elit mérlegeléseiben. A lengyel szervezett ellenzék – amelynek ereje abban rejlett, hogy az intellektuális és a munkás elit egy irányzatba tömörült –, együtt kereste a térség biztonsági helyzetére vonatkozó megoldásokat. Megfogalmazták a „húr feszítésének” programját, vagyis hogy ki kell próbálni Moszkva tűrőképességének határait, és addig kell elmenni, ameddig csak lehet. A lengyel nemzet belső szuverenitásának a diktatúrával szembeni kiszélesítésére építettek (Adam Michnik, Jacek Kuroń) mindaddig a határig, amíg a katonai beavatkozás veszélye nem fenyegetett. Úgy képzelték, hogy a hazai szociális mozgalom segíti majd a kitűzött célt, az ország finlandizálását. E célok elérésének mérlegelése folyamán jutottak el oda, hogy a hasonló sorsú közép-európai országokkal való szövetséget is számításba vegyék.

A lengyel politikai gondolkodásban azt is megfogalmazták, hogy a legfontosabb érték a függetlenség elérése, annál is inkább, mert ennek híján voltak a megelőző évszázadokban (az ország első felosztása, 1772 óta). Ezt a nemzet fennmaradása feltételeként tartották számon. Az 1970-es és 1980-as években is két irányban orientálódtak. Az egyik a Szolidaritásba beolvadt KOR, a Munkásvédelmi Tanács. Ők a Szovjetuniót úgy tekintették, mint ami történetileg véletlenül kialakult totalitarizmus, nem pedig történetileg örökletes orosz jellegzetesség. A másik irányzat a régi sémák szerint gondolkodott, s ennek ellenkezőjét állította.

Vykoukal az 1980-as és 1990-es években e téren módosulást lát, mert a lengyel figyelem a kelet-közép-európai térség felé kezdett mozdulni, de ez már nem a régi, történeti térség volt. A szovjet blokk szétesésével a régió hagyományos lengyel felfogása, különösen annak negatív verziója (tehát a keleti területekre való aspiráció) aggodalmat keltett a keleti szomszédokban, és fiatal államiságukra nézve veszélynek tekintették Lengyelországot. Az orosz „hagyományoktól” való lengyel félelmet pedig a „közelkülföld” fogalmának az új orosz külpolitikai elképzelésekben való bevezetése jelentette. Újra megéledt a hagyományos orosz–lengyel vetélkedés a térségért, ami kifejezetten Belorussziára, Ukrajnára és Litvániára vonatkozott. Az 1990-es évek eseményei és fejlődési irányai azonban inkább az együttműködés, mint a konfrontáció tendenciáit támogatták. A kelet-közép-európaiság és a közép-európaiság ugyanis a vágyott, Nyugathoz való tartozás szinonimájává vált. Így vált Lengyelország „tetszés szerint” a Nyugat keleti határává, illetve a Kelet Nyugattal való kapcsolatának területévé. Ez a pozíció Lengyelországot az 1990-es évek óta új feladatok elé állítja. A szovjet térség problémái miatt Lengyelország olyan biztonsági garanciákat igényelt, amelyek mind céljait (NATO, EU), mind „kitörési irányát” (Nyugat felé) tekintve az országot a közép-európai térséggel való, eddigieknél szorosabb együttműködésre késztette. Így jutott el Lengyelország a Visegrádi Együttműködéshez.

A történeti jellegű Közép-Európa-reflexiók sorát a szlovákoké zárja. Terjedelmileg is ez a legrövidebb. Cseh szerzője Miroslav Kunštát történész. Legfontosabb gondolata, hogy a szlovákok mikor és hogyan ébredtek rá központi helyzetükre, és ennek értékeit hogyan próbálták meg saját javukra fordítani. Az új szlovák állam 1993-as megalapításából indul ki, amit megelőzött saját helyzetük értelmezése. Ennek fő elemeit a szlovákság nemzeti jellegének meghatározása és az új szlovák külpolitika megalapozása jelentette. Ehhez számba­vették, hogy mivel járultak hozzá Csehszlovákia külpolitikájához, amiben sokat segített nekik a szlovák, elsősorban nemzeti, nyugati emigráció.

Kunštát sorra veszi azokat a személyeket és elképzeléseket, akik és amelyek e feladatokat elvégezték. A térségbeli szlovák kulcspozíciót a két háború között Milan Hodža fedezte fel és fogalmazta meg a legvilágosabban és a legrészle­tesebben. Az ő közép-európai térségre vonatkozó munkásságát elemzi a leghosszabban. (Hodža közép-európai föderációról szóló művét a Kalligram kiadó jóvoltából a magyar olvasók is megismerhetik.) Hodža jellegzetessége, hogy a Duna-menti térségre alapoz; kizárja belőle a németeket, megfogalmazza félelmét az oroszok miatt, s megállapítja, hogy a közép-európai térséget a közép-európaiaknak maguknak kell megszervezniük, senki másnak, különösen nem a németeknek vagy az oroszoknak. E térségről a két háború között is és a második világháború után is nagyjából azonosan gondolkodott. Ő teremtette meg a térségről való sajátos, eredeti szlovák gondolkodás hagyományát.

A szlovákok leginkább a magyaroktól féltek, és a közép-európai térségre vonatkozóan hosszú távon elsősorban ez a félelem mozgatta őket. Ezért voltak, akik lengyel–szlovák unióban gondolkodtak. A cseh szerző áttekinti a Szlovák Nemzeti Felkelés (1944) elképzeléseit is a térségről, és benne Szlovákia helyéről. Lényege, hogy önállóbb és függetlenebb Szlovákiát képzeltek el Csehszlovákia keretében, mint amilyen az előzőleg, majd 1945 után volt. Föderatív, konföderatív, katolikus, Duna menti, közép-európai elképzeléseik között olyan is található, amely a Trianon előtti Magyarország megújításában gondolkodott. Nem hiányzott az sem, hogy Szlovákia váljék a Szovjetunió egyik szövetségi tagköztársaságává. A jaltai rendezés következtében a II. világháború után a szlovákok is – Csehszlovákia keretében – egészen új geopolitikai helyzetbe kerültek. Közép-Európa nagyobbik része, finlandizálás nélkül, szovjet ütközőzónává vált. A szovjet vazallusi kényszertől való megszabadulás a szlovákok számára is csak az 1990-es években került napirendre.

A szlovák katolikus és nemzeti jobboldali emigráció és hazai ellenzék 1970-es és 1980-as évekbeli elképzeléseinek legfontosabbika a keresztény Közép-Európa gondolata. Ez is hangsúlyozza Szlovákia központi helyzetét, valamint esetleges önálló államiságának lehetőségét is. Fő hazai képviselője Jan Čarnogurský, a későbbi (1990-es évek) jelentős kereszténydemokrata politikus és kormányfő volt. Megfontolásainak lényege, hogy a közép-európai térség rendezése lehetetlen Szlovákia nélkül, mert annak kellős közepén helyezkedik el. Amikor az összetartó erőt, a kötőanyagot kereste, a kereszténységet találta meg, amely egyedül képes ellenállni a kommunizmusnak. Liberalizmusellenességét arra használta, hogy Szlovákia keleti és nyugati vektorát hangsúlyozza. Ezzel azt igazolta, hogy Szlovákiára és a szlovákokra misszió vár: a Nyugatot a Kelet erkölcsi és kulturális tisztasága által kell megmentenie.

Az új szlovák állam nem kívánt sem a csehszlovák államiság hagyományaihoz, sem a két háború közötti szlovák állam hagyományaihoz kapcsolódni, ezért új állami hagyományt kezdett teremteni. A múlt értékeire vonatkozóan azonban nem volt meg a teljes társadalmi összhang, ami ma is okoz problémákat. A szlovák történelmi és állami identitást a Cirill-Metód-i hagyományhoz és a Nagymorva Birodalomhoz kötötték, amely számos identitás-problémát eredményez jelenleg is. Az 1990-es évekre jellemző, hogy a szlovák politikai és közéleti elit e kettős, keleti és nyugati vektor között hánykódik. A keleti-orosz és a nyugati-német irányultság az elmúlt évtized önálló Szlovákiájának belpolitikai harcaiban a legsúlyosabb tét volt. De a szlovákok meggyőződése, hogy Európa földrajzi közepe Szlovákiában található.

 

Jiří Vykoukal a kol.: Visegrád. Možnosti a meze středoevropské spolupráce. (Visegrád. A közép-európai együttműködés lehetőségei és határai.) Dokořán, Praha, 2003. 405 o.

 

Hamberger Judit