Klió 2004/3.

13. évfolyam

A spanyol zsidók kultúrája Jugoszlávia területén a XVI–XX. században

A zsidók Jeruzsálemből való kiűzése után Európában több zsidó csoport jött létre. A legnépesebb az askenáziak és a szefárdok csoportja volt. A szefárdok az Ibériai-félszigeten telepedtek le, a római kortól a XV. századig éltek ott, amíg 1492-ben a Katolikus Királyok ki nem űzték őket a félszigetről. Ezután különböző európai, észak-afrikai és kelet-ázsiai országokba vándoroltak, ahol identitásukat és kultúrájukat mind a mai napig megőrizték. A szefárdok számára legjelentősebb korszak az Ibériai-félszigeten az arab uralom korszaka volt. Andalúzia a mórok korában jelentős gazdasági és kulturális fejlődésen ment keresztül. Ez nemcsak az arab, hanem a zsidó irodalomra is jó hatással volt. A XIII. században a zsidó irodalom központja Andalúziából más, a félszigeten levő arab területekre illetve keresztény államokba tevődik át, mint pl. Toledo vagy Barcelona. A XV. században megjelent a félszigeten az antiszemitizmus, a zsidókat erőszakkal megkeresztelték, 1492-ben pedig kiűzték a félszigetről. A legtöbb szefárd Törökországba menekült, de sokan telepedtek le Észak- Európában is.

A szefárdok Spanyolországból előbb Szalonikibe és Konstantinápolyba települtek, a volt Jugoszlávia területére csak ez után, a Balkán déli részéről illetve Olaszországból jöttek, majd Szerbiában, Boszniában, Macedóniában és Dalmáciában telepedtek le. Központjaikat nagyobb kereskedelemmel rendelkező helyeken hozták létre. Amikor a szefárdok a XVI. században megérkeztek a Balkán félszigetre, az török uralom alatt állt. Ennek ellenére a zsidók nagy autonómiával rendelkeztek: biztosítva volt számukra a szabad vallásgyakorlás, a közösségen belüli ügyeiket maguk intézhették, és volt saját bíróságuk is. Emiatt sokáig a külvilágtól elszigetelve éltek, és csak a kereskedelmi kapcsolatok kötötték őket össze a körülöttük élő más népekkel. Így megőrizhették kultúrájukat: nyelvüket a zsidó–spanyolt, és a szájhagyomány útján terjedő népdalokat, meséket, közmondásokat. 400 éven keresztül éltek így.

Eleinte a régebbi balkáni szefárd kulturális központoknak voltak alárendelve, mivel ebben az időben a kultúra a nagyobb központokban fejlődött. A legnagyobb közülük a térségben Szaloniki, Konstantinápoly, Ferrara és Velence voltak. Boszniát, Macedóniát és Szerbiát provinciának tekintették, melyek a gazdasági konszolidáció előtt nem gondolhattak jelentős kulturális fejlődésre. Mivel az éppen virágkorát élő nyugati kultúrával semmilyen kapcsolatuk sem volt, a szefárd irodalom hanyatlani kezdett. Nyelvük, a zsidó–spanyol volt a szellemi kötelék a Balkán-félszigeten élő összes szefárd között, de mivel nem tudott honnan táplálkozni, archaikus, megkövesedett, különös nyelvészeti jelenséggé vált. A XIII. századtól az írott irodalmat kizárólag a Talmud sokszorosítása és kommentárja jelentette. Abból adódóan, hogy az írott irodalom hanyatlott és kizárólag vallási témájú művekre korlátozódott, a népballadák, népmesék és közmondások szájhagyomány útján terjedtek. A XIX. századig világi irodalom csak ebben az alakban létezett, természetesen zsidó–spanyol nyelven, de gazdagodott orientális és balkáni elemekkel is.

A szefárd közösségek életére kihatott a történelem: a XIX. század második felében Szerbia felszabadult a török uralom alól, és ekkor a szefárd közösségek is kezdtek kilábalni addigi elszigeteltségükből és beilleszkedni a szerb kulturális közegbe. A boszniai szefárdok az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá kerültek, így rájuk nagyobb hatással volt a nyugati kultúra. Az I. világháborút követő határmódosítások után Macedónia és vele az ottani szefárd központ, Bitolja a legelmaradottabb terület lett, és bár Szaloniki közel volt, 1918 után a macedóniai szefárdok voltak gazdasági-kulturális szempontból a legelmaradottabbak.

Abban az időben Jugoszlávia területén a legfejlettebb szefárd központ Belgrád volt. Idővel Boszniában, főleg Szarajevó környékén a szefárd közösségek fejlődésnek indultak, a szefárdoknak nyomdájuk volt, írtak, fordítottak, létrehozták az új írott, világi szefárd irodalmat.

A dalmáciai szefárdok központja Dubrovnik és Split volt. A XVI. században sok szefárd települt át Olaszországból Splitbe, mivel a város abban az időben a Velencei Köztársasághoz tartozott, és ott kedvezőbbek voltak számukra az életfeltételek. De nyelvüket elvesztették, mivel az olasz túlságosan hasonlított a spanyolra ahhoz, hogy a zsidó–spanyol fennmaradhasson olasz környezetben. Dalmáciából a szefárd irodalomról tanúskodó anyag egyáltalán nem maradt fenn. Az összes ilyen anyag a törökök fennhatósága alatt álló területekről ered: Macedóniából, Szerbiából és Boszniából.

Macedóniában a legnagyobb szefárd központ sokáig Bitolja volt. Ezt a közösséget a XVI. században alapították a Szalonikiből idetelepült szefárdok. Bitolja mellett a másik nagy központ Skoplje, de más városokban is éltek szefárdok. A két világháború között ez volt a legszegényebb és legelmaradottabb szefárdok lakta vidék, a legtöbb nyelvi-irodalmi anyag mégis innen származik.

Szarajevóban a spanyol zsidók a XVI. században telepedtek le. A XVII. századig kevés adat áll rendelkezésre erről a közösségről. A szarajevói szefárdok a zsidó negyedben éltek, legtöbben kereskedők voltak, de foglalkoztak kisiparral és voltak közöttük orvosok is. A XIX. században bekövetkezett reformok könnyebbé tették a nem muzulmánok életét, így bővült a szefárdok kereskedelmi tevékenysége, részt vettek a politikai életben, dolgoztak a török adminisztrációban. Ebben az időben más városokban is létrejöttek szefárd közösségek: Banja Luka, Zenica, Bihać, Višegrad, Mostar.

A La Benevolencia oktatásügyi társaságnak köszönhetően létrejött az első, felsőfokú végzettséggel rendelkező szefárd generáció, melynek tagjai többnyire Bécsben tanultak a XIX. század végétől. Ekkor jelent meg az első szarajevói szefárd újság is, a La Alborada. Egy másik kulturális-oktatásügyi társaságnak (La Lira) köszönhetően pedig megjelent a szefárdok életében az amatőr színház. A két világháború között a szerb újságokban zsidó–spanyol nyelvű mellékletek jelentek meg, amelyek nagy hangsúlyt fektettek a szefárd népköltészeti anyagok gyűjtésére és a külvilág kulturális életébe való bekapcsolódásra.

A szefárdok 1521-től kezdtek betelepülni Belgrádba, de kulturális felemelkedésük csak a XVII. században kezdődött. Amikor az osztrákok elfoglalták Belgrádot, a fejlődés megtorpant, de amikor a város 1739-ben újra török kézre került, a fejlődés tovább folytatódott és újabb betelepülési hullám érkezett kelet felől. A XIX. végén, a törökök kiűzése után a szefárdok és a szerbek közelebb kerültek egymáshoz. Ebben az időben nyíltak az első rendszeresen működő zsidó iskolák. A szefárdok elfogadták a szerb nyelvet a héber és a zsidó–spanyol mellett. A XX. század elején kb. 3500 szefárd élt Belgrádban, de voltak közösségek Šabacon, Smederevón, Požarevacon, Nišben, Pirotban, Leskovacon.

A Balkán-félszigeten élő szefárd közösségek kultúrájára jellemző, hogy iskolába csak a fiúgyerekek jártak, a szefárd iskolákban pedig kizárólag egyházi nevelés folyt. Azok a zsidó gyerekek, akik török, majd a a törökök kiűzése után szerb iskolába jártak, ezzel párhuzamosan zsidó iskolában is tanultak, egészen 1941-ig. Az Alliance Israélite Universelle nevű, 1860-ban Párizsban alapított szervezet, amely a balkáni, közel-keleti és észak-afrikai zsidók oktatási és szo-ciális helyzetével foglalkozott, valóságos iskola-láncokat hozott létre, ezekben franciául folyt az oktatás. Egészen az I. világháborúig működtek. Jugoszlávia területén Bitolján és Skopljéban volt ilyen iskola.

Az írott irodalom művelői a rabbik és a hittantanárok voltak, ők szent szövegekről szóló magyarázatokat, tanulmányokat írtak héberül vagy ladinóul. A szefárd világi irodalom csak a XIX. század végén jelent meg. A korabeli világi művek nehézkesek, színvonalukon megfigyelhető az irodalmi-technikai előzmények, tapasztalatok hiánya. A magasabb fokú iskolák és a nyomdák először a nagyobb központokban jelentek meg: Szaloniki, Konstantinápoly, Velence, Ferrara. Sokáig ezekből a központokból érkeztek a török uralom alatt levő területekre a rabbik és a tanítók. Belgrádban az első magas fokú rabbiképzőt 1617-ben alapították, ez a várost a Balkán jelentős szefárd kulturális központjává tette, de a térség instabil gazdasági-politikai adottságai miatt a belgrádi közösség fejlődése nem tartott sokáig. Belgrád XVIII. századi helyét Szarajevó vette át, ahol 1765-ben nyílt rabbiképző.

A XIX. században felmerült a lányok iskoláztatásának problémája: csak zsidó–spanyolul beszéltek, nem tudtak írni-olvasni, és nem, vagy csak alig beszéltek szerbül. A XIX. század közepén a lányok is elkezdtek iskolába járni. Amikor 1882-től törvény kötelezte a szülőket, hogy iskolába járassák gyerekeiket, hirtelen megugrott a magas fokú iskolában tovább tanuló zsidó lányok száma. Ők az állami női főiskolán tanulhattak.

Az első szefárd nyomtatott könyvek Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban jelentek meg még a szefárdok kiűzése előtt. A szefárdok Ibériai-félszigetről való kiűzése után a legfontosabb központok Szaloniki és Konstantinápoly voltak, írásaik a XVI–XVIII. században az itteni nyomdákból kerültek ki. Jugoszlávia területén az első szefárd kiadványok a XIX. században jelentek meg Belgrádban. A fejedelmi nyomda 1832-ben nyílt, itt héberül is lehetett nyomtatni. A belgrádi szefárdok könyveit azelőtt Bécsben nyomtatták. A művek ezres-ezerötszázas példányszámban készültek, a megrendelők számától és a nyomda működését lehetővé tevő adományok összegétől függően. 1874-től zsidó könyveket már más belgrádi nyomdában is lehetett nyomtatni. Belgrád fontos központtá vált, mivel az itt nyomtatott könyvek eljutottak a félsziget nagy részére. 1888-ban megjelent Jugoszlávia területén az első szefárd újság: El amigo del puevlo.

Szarajevóban 1866-ban nyílt nyomda, a XIX. század végén pedig a városban zsidó magánnyomdákat alapítottak. A XX. században Jugoszlávia területén számos zsidó nyomda működött, pl. Vajdaságban is. A XIX. században, a törökök kiűzése után a történelmi, gazdasági és politikai változások következtében a szefárdok elkezdenek nyitni a környezetük felé, újra kapcsolatba kerülnek a nyugat-európai kultúrával. Ezzel párhuzamosan megjelennek az első szefárd kulturális egyesületek. Közülük a legjelentősebbek a belgrádi Szerb-zsidó Ifjúsági Egyesület, amelyben a szerb irodalom zsidó körökben való megismertetését segítő előadásokat, koncerteket, színházi előadásokat tartottak; a Szerb-zsidó Énekkar; a Zsidó Olvasóterem, ahol népi egyetem formájában előadásokat tartottak a tudomány és az irodalom megismertetése és népszerűsítése céljából, elismert zsidó és nem zsidó szakemberek közreműködésével zsidó és nem zsidó témában; és a Zsidó Nőegylet. A szarajevói szefárd egyesületek közül pedig a Benevolencia, amely segítette a fiatalok középiskolai majd főiskolai tanulmányait, így jelentős szerepe volt az első tanult szefárd nemzedék megjelenésében, ezenkívül héber szótárt és nyelvkönyvet adott ki, zsidó múzeumot hozott létre, teológiai szemináriumokat rendezett, segítette a zsidók új hazája kulturális, politikai, gazdasági jellegzetességeinek megismerését, és részt vett a Szarajevói Nemzeti Színház alapításában is. Jelentős szerepet töltött még be a La Lira, melynek célja a zsidó és különösen a szefárd világi és paraliturgiai zene ápolása; illetve a Matatja, amely a dolgozó zsidó ifjúság kulturális egyesülete volt.

Horvátországban mindössze egy szefárd egyesület működött, Zágrábban az Esperanza, melyet 1924-ben alapítottak az ott tanuló balkáni szefárd fiatalok. Célja az teljes zsidó, de főleg a szefárd történelem, irodalom, filozófia tanulmányozása és a ladinó nyelven írt szefárd szövegek összegyűjtése.

A zsidó sajtó Nyugat-Európában a XIX. század közepén jött létre, a század végén pedig Jugoszlávia területén is megjelentek az első szefárd lapok. Ezek a Balkán-félszigeten élő összes szefárd egységét voltak hivatottak megőrizni. Eleinte a szaloniki lapok példájára szerkesztették, héberül vagy ladinóul, de héber betűkkel nyomtatták őket. Később Szarajevóban jelentek meg szerbül és zsidó–spanyol nyelven írt, latin betűkkel nyomtatott cikkeket tartalmazó újságok a két világháború között.

A szefárdok között ebben az időben már találhatunk írókat, költőket, akik verseket, meséket, riportokat írnak. Az első jelentős szarajevói szefárd lap a La Alborada volt, amely a zsidó világ aktuális kérdéseiről, vallási témákról írt zsidó–spanyol nyelven, héber betűkkel. Később irodalmi folyóirattá vált. Megszűnése után szefárd lapok csak az I. világháború után jelennek meg Bosznia területén. A két világháború között Szarajevóban, Belgráddal ellentétben voltak zsidó–spanyol nyelven megjelenő szefárd újságok. Ezek két fő kérdés köré csoportosultak: egyik a külvilág felé való nyitás, illetve a szefárdok saját világukba való bezárkózásának kérdése; a másik pedig az, vajon megőrizhető-e a szefárd nyelvi-kulturális örökség, hol a szefárd tradíció helye az új életkörülmények között? A cionizmus eszméi mellé állt a Zsidó Tudat kulturális-politikai hetilap, mely később Nemzeti Zsidó Tudat néven működött.

A másik nézetet vallotta a szintén kulturális-politikai hetilapként ismert Zsidó Élet. A két álláspont közötti viszálykodás négy évig tartott, míg végül! 1928-ban megegyezésre jutottak abban, hogy mindkét lap megszűnik, és helyettük egy új, mindkét elvet magáénak valló lap jelenik meg, a Zsidó Hang, ami 1941-ig működött. Ez volt az utolsó szefárd lap, amelyben zsidó–spanyol nyelven írott cikkek jelentek meg.

Ez a nyelv volt a balkáni szefárdok összekötő kapcsa és a spanyol zsidók kulturális identitásának az alapja, de már nem volt alkalmas irodalmi művek létrehozására, ezt a funkcióját elveszítette. Leegyszerűsödött, elkopott. A Bécsben tanuló szefárd fiatalok emiatt komolyan foglalkoztak a nyelv jövőjével. Igyekeztek összegyűjteni a zsidó–spanyol nyelvű szájhagyomány útján terjedő népköltészeti műveket, mivel nyilvánvaló volt, hogy a nyelv elvesztése után ezek is el fognak veszni.

A szefárd lapok áttekintést adnak a zsidó újságírás fejlődéséről a Balkánon. Sokat tudhatunk meg általuk a szefárd kultúráról, nyelvről, mindennapi életről: sok népdalt megőriztek: tanúskodnak a két világnézet közötti viszálykodásról és a külvilág felé való nyitásról; bemutatják a nyelv problémáját és az új szefárd irodalom születését; nyomon követhető a héberről latin betűs írásmódra és a zsidó–spanyolról szerbre való átmenet. Tudhatjuk, hogy a szerb nyelvre való átváltás idejében fontossá válik a népi tradíció, a népdalok összegyűjtése, megőrzése. 1941-ben minden zsidó lap megszűnt, a II. világháború után voltak ugyan rendszeresen megjelenő kiadványok, de az azelőttieket nem tudták utolérni.

A XX. század elején a spanyolok újra felfedezik a szefárdokat. Ángel Pulidu egyetemi tanár, akadémikus 1905-ben Madridban megjelentette az Espaňoles sin patria című könyvét. Ennek köszönhetően a spanyolok felfigyeltek a 400 éve Spanyolországon kívül élő, de még mindig spanyolul beszélő szefárdokra. Menéndez Pidal kezébe vette a szefárd folklór anyagának szisztematikus összegyűjtését, és ezzel munkatársát, a zeneszerző Manrique de Larát bízta meg. Idővel az állami intézmények is érdeklődni kezdtek a szefárdok iránt. A 20-as években Spanyolország közeledni próbált a szefárdokhoz, sőt a republikánusok ezt hivatalos politikájukká tették, amivel ki is vívták a jobboldal nemtetszését. Manrique de Lara után, 1929-ben a spanyol kormány speciális küldöttjeként a Balkánra érkezett az irodalomkritikus és esszéíró Ernesto Giménez Caballero is, és bejárta a szefárd központokat, hogy felmréje velük való gazdasági-politikai-kulturális együttműködés lehetőségét. Jelentésében kiemeli Kalmi Baruhot, mint az általa ismert legműveltebb szefárdot, így Baruhot, a szefárdok között elsőként, Spanyolország ösztöndíjban részesítette, hogy Madridban készítse el doktori értekezését a boszniai szefárdok nyelvéről. Caballero a jugoszláv területeken levő szefárd központok közül a legjelentősebbként Szarajevót említi. Spanyolország érdeklődése a szefárdok iránt nemzeti, gazdaságpolitikai okokra vezethető vissza. Egy, a Zsidó Hangban 1931-ben megjelent cikk szerint a közös nyelven és a történelmi múlton kívül a szefárdokat semmi sem köti a korabeli modern Spanyolországhoz. Spanyolország csak saját érdekei miatt közeledik a szefárdokhoz, de ők nem kívánnak Spanyolország gazdasági-kulturális expanziójának alapjául szolgálni, sem az ország más céljait kielégíteni.

*

Az első feljegyzések a zsidók színművészeti tevékenységéről a reneszánsz Olaszországból származnak, ahol az előadások megtartásához a hatóságok engedélyét kellett kérni. A balkáni szefárdok életében a XIX. század végén jelentek meg színházi előadások a kulturális egyesületek keretein belül. A szefárd színművészet főleg Bulgáriában volt fejlett. Szarajevóban az első szefárd színházi előadást 1888-ban mutatták be. A La Lira 1914-től rendezett színielőadásokat, eleinte történelmi drámákat mutattak be, később külföldi drámaírók nem zsidó témájú műveit is.

Jelentősebb szefárd drámaíró Abraham Cappon, aki a La Alborada című lapot is szerkesztette és adta ki. Első drámája 1914-ben jelent meg, 17 kézirata pedig a II. világháború alatt semmisült meg; Sabetaj Dzsaen, bolgár származású drámaíró, három megjelent drámáját több nyelvre lefordították; a Davičo testvérek: Benko Davičo verseket írt szerb nyelven, spanyol és német műveket fordított szerbre, köztük Campoamor verseit és Echegaray drámáit; Haim Davičo pedig az első szefárd, aki szerbül írt irodalmai műveket. Drámakritikus volt, kritikái a korabeli szerb lapokban jelentek meg, és jelentős volt fordítói munkássága is. Ő hozta be a spanyol drámát a szerb színpadra. Szerbre fordította Echegaray és Benavente több drámáját. Laura Papo, az egyetlen korabeli szefárd írónő harcolt a szefárd nők emancipációjáért, modern társadalmi-politikai eszméi voltak, írt prózát, verset, drámát, publikált a szefárd lapokban, drámaelőadásokat szervezett, fordított, gyűjtötte a szefárd népköltészeti műveket. Míg Cappon és Dzsaen drámái bibliai témát dolgoznak fel vagy más európai írók műveinek adaptációi, addig a drámaírónő a szefárdok mindennapi életét, a népi tradíciót, a szokásokat, a népdalokat mutatja be drámáiban.

A szefárd drámák művészeti szempontból közepesek voltak, mivel azelőtt nem létezett náluk ez a műfaj, ezek voltak az első próbálkozások. Mivel a szefárdok túlnyomórészt lírai műveket írtak, kevés szefárd eredetű prózai műről tudunk, csak pár riport, illetve mese ismert. Ezek a szefárd lapokban jelentek meg. Komoly prózai művek írásával először a XIX. század végén próbálkoztak, ezek a művek a Davičo testvérek és Samokovlija nevéhez fűződnek. Ők szerbül írtak, témáikat viszont továbbra is a zsidó múltból vagy a mindennapi életből merítették. Samokovlija műveit szerb és szefárd lapokban is megjelentette. Nála figyelhető meg először az, hogy bár eleinte zsidó témákkal foglalkozott szerb nyelvű műveiben, lassan áttért nem-zsidó témákra.

A Balkán-félszigeten letelepedett szefárdok népköltészetében találunk más európai népek körében is elterjedt témákat, motívumokat; de vannak kizárólag a zsidó kultúrára jellemzők is. Az Európa más területein gyakori témákat feldolgozó műveket a szefárdok valószínűleg még Spanyolországból hozták magukkal. Ezeknek a történeteknek több verziója ismert szerte Európában és a különböző változatok gyakran keverednek.

A szefárd népi költészet kevésbé tanulmányozott, mint a romancero, a népköltészeti műveket összegyűjtők se szenteltek akkora figyelmet neki. Nem tudjuk milyen volt a szefárd szerelmi költészet az Ibériai-félszigetről való kiűzésük előtt. Bizonyára vettek át spanyol dalokat, de a Balkánon is gazdagították költészetüket már a VII. században, sőt valószínűleg már az előtt is.

Énekeik négysoros versszakokból álltak, soronként hat vagy nyolc szótaggal. Mivel ezek a dalok formailag egyformák, ugyanarra a dallamra énekelték őket. Sok szefárd balladából idővel lírai dal lett. Az új szefárd szerelmes daloknak a török dalok és a boszniai szomorú szerelmes dalok, a ševdalinkák szolgáltak alapul. A szefárdok zsidó–spanyolra fordították a ševdalinkákat és sajátjukként énekelték őket a XX. század elején. Előfordult az is, hogy a szerb daloknak csak a dallamát vették át, és saját dalaik szövegét énekelték rá. A zsidó eredetű népköltészeti alkotások csaknem egyszerre voltak vallási és világi dalok is. Az eredetileg spanyol balladák, a romancerók struktúrájuk és formájuk megváltoztatásával lassan lírai dallá váltak, amelyekre hatott a török kultúra is: a refrén gyakran tartalmazott turkizmusokat. Sok, főleg szerelmes dal vált siratódallá, előbb világivá, majd vallásivá. Idővel összekeverték a műfajokat, az elnevezéseket és a dalok funkcióját is. Mindeközben ezekre az énekekre a külső környezet népeinek kultúrája is hatott.

A bibliai témájú énekek közül a vallási ünnepekhez kapcsolódó dalok külön figyelmet érdemelnek. Ezen belül kiemelkednek az ún. „komplas de las frutas y las flores” műfajába tartozók, mivel ezek egy a Balkán-félszigeten született vallási ünnephez kapcsolódnak, ugyanis ezeket a dalokat csak Tubišvat idején énekelték, ami a tavasz ünnepe. Ez nem klasszikus értelemben vett vallási ünnep, inkább a zsidó nép vágyát és reményét tükrözi, hogy visszatérjen őshazájába. Nemcsak a megújuló tavaszt, hanem a zsidó népnek az ígéret földjére való visszatérését is jelképezi. Naplemente után ünnepelték, ševata hónap 15. napján (tehát január végén–február elején). Családi körben vacsoráztak, telerakták az asztalt gyümölccsel és virággal, majd énekelve hívták a Messiást. Tubišvat idején két fajta dalt énekeltek: „komplas de las frutas” és „komplas de las flores”. Az első inkább olvasásra íródott, több benne a zsidó motívum, és a műfajon belül a dalok jobban hasonlítanak egymásra. A második pedig éneklésre íródott, kevesebb benne a zsidó motívum és több variációja van.

A „komplas de las frutas” a gyümölcsök felsorolásával kezdődik majd a költő megemlíti tulajdonságaikat valamilyen zsidó vallási motívummal egybekötve. Ezután a gyümölcsök „szólalnak meg” és önmagukat dicsérik. Mindkét műfajnál van bevezetés, amiben a költő köszönetet mond istennek a gyümölcsökért, a nappalért, az éjszakáért. Az ének pedig a végén összegzi a felsorolt gyümölcsöket, illetve virágokat, majd kifejezi Izrael jövőjében való hitét. A két énektípus között csak annyi a különbség, hogy a komplas de las floresből hiányzik a második rész, az, amelyikben a költő a gyümölcsöt zsidó motívumokkal köti össze.

Láthatjuk, hogy Spanyolországból való kiűzésük után a Balkánon letelepedett szefárdok, bár sokáig elszigetelve éltek, a XIX. század végén felismerik a környezetük felé való nyitás fontosságát, elkezdenek irodalommal foglalkozni, eleinte zsidó–spanyol nyelven, az új zsidó–spanyol nyelvű szefárd irodalom azonban nem lehetett hosszú életű, mivel át kellett térni a szerb nyelvre. A szefárdok lassan beleolvadnak az őket körülvevő kulturális-társadalmi-politikai valóságba, mindvégig megőrizve népi tradíciójukat és kultúrájukat.

Krinka Vidakovič-Petrov: Kultura spanskih jevreja na Jugoslovenskom tlu: XVI–XX vek (A spanyol zsidók kultúrája Jugoszlávia területén a XVI–XX. században) (3. bővített kiadás) Beograd, Alfa kiadó, 2001, 366 p.

Krekovics Diána