Klió 2004/3.

13. évfolyam

A regionalizmus és a szlovén nemzeti kérdés

 

 

Gyáni Gábor, a Gondolat-jel egyik 2004 februári adásában1 a nemzet és a globalizáció összefüggéseiről elmélkedve  úgy vélekedett, hogy a jelen kor követelményei miatt szakítani kell a XIX. században gyökerező történelem­szemlélettel. Ami a nemzetre vonatkozó általános elméleti megközelítéseket illeti, nem vagyunk igazán lemaradásban.  A nyugati elméletírók (Berlin, Brubaker, Gellner, Hobsbawm, Smith stb.) több írása megjelent magyarul, a nemzettel kapcsolatos modern elméletek ismertetésére, összefoglalására többen is vállalkoztak,2 egyes folyóiratok – Aetas, Európai Utas, Kisebbségkutatás, Magyar Lettre Internationale, Pro minoritate, Regio, Világosság – számos cikkben foglalkoztak/foglalkoznak a modern történetírás (nemzetre is vonatkozó) kérdéseivel, újabb megközelítéseivel. E témában hamarosan megjelenik egy gyűjteményes kötet is.3 Úgy tűnik azonban, hogy az utóbbi időben kevesebb írás témája a nemzetté válás konkrét eseménysora.  Az, hogy milyenek voltak az egyes nemzetek esetében a modern nemzetté válást megelőző identitások, hogy miképpen befolyásolta a nyelv, a vallás, a regionális különállás, az állami akarat, és  a történelem azt, hogy milyen identitások/identitáscsoportok  (egyesek szerint etnikai csoportok, mások szerint népek), és milyen területek lettek részévé  egy adott nemzetnek, illetve  hogy mely csoportok, és milyen okokból maradtak ki a nemzeti fejlődésből. E téren a legtöbbet talán a Kisebbségkutatás című folyóirat írásaiból tanulhatunk, legújabban pedig a Limes című folyóirat egyik száma tett kísérletet arra, hogy választ adjon néhány kérdésre.4

Ezek a kérdések a szlovén történetírókat is foglalkoztatják, ezért a 2002-es évi  történésztalálkozót „A szlovén történetírás regionális szempontjai” címmel rendezték meg, s a konferencia anyagának nagy részét 2003-ban már közzé is tették. Božo Grafenauer írásából látszik, hogy a szlovénokat – a globalizáció (egészen pontosan az európai integráció) fényében – 1991-től a mai napig nagyon is izgatja csekély kiterjedésű (20 ezer km2) országuk regionalizálásának lehetősége és szükségessége. A régióknak azonban igen komoly jelentőségük volt a szlovén történelemben is. Az ezt boncolgató Vasilij Melik akadémikus utal arra, hogy Franciaországban és Olaszországban a régióknak átlagosan két és fél millió lakosa van (a Grafenauer által ismertetett időszak vitáit nagyon is befolyásolta az a tény, hogy egész Szlovéniának kétmillió a lakosa, s hogy van-e értelme egy ilyen kis területet és kis létszámú lakosságot regionalizálni). A szlovén történelemre a kistelepülések és kisrégiók léte a jellemző. A szlovénok három terminust (regija, dežela, pokrajina) alkalmaznak régió (tartomány) értelmében, pontosabban: a három terminus gyakran ugyanazt jelenti, de az is előfordul, hogy ugyanaz a terminus más összefüggésben más jelentést hordoz.  Az osztrák fennhatóság alatt élő szlovénok hat örökös tartomány lakosai voltak. A legnagyobb tartomány, Stájerország lakosságának csak az egyharmada volt szlovén, míg a Stájerország nagyságának csak egyharmadát kitevő Krajna tartományt szinte teljes egészében szlovénok lakták. A szlovén nemzeti egység kialakulását akadályozta ugyan, hogy a tartományi autonómiák csak növelték a tartományok közötti különbségeket, de Melik szerint a tartományhoz, illetve az egységes néphez tartozás tudata jól megfért egymással. Ugyanakkor jelentős tudat/identitás formáló szerepe volt a nyelvjárásoknak és az egyházkerületek határainak is. Egyes szlovén tartományok neve még ma is közszájon forog, másokat azonban már nem emlegetnek.

Darja Kerec írása arról tanúskodik, hogy még a fiatal történész nemzedék körében is erősen jelen van a Gyáni Gábor által emlegetett XIX. századi történelemszemlélet. Kerec kissé tudathasadásos állapotban vizsgálja a történelmi Magyarország szlovénjainak valóban nem egyértelmű identitástudatát. Bár írása elején idézi Anton Trstenjakot, aki 1883-ban járt a magyarországi szlovénok között és azt tapasztalta, hogy az itteniek bizony alig tudnak valamit arról, hogy a birodalom osztrák részében is élnek szlovénok,  az írás további részében nem a nemzetté alakulás problémáit, s a magyarországi szlovénok sajátos sorsát  feszegeti. Ehelyett idézi a Domoljub című lap 1913-ban megjelent írását, amely szerint: „Mi, Mura-vidékiek (az eredetiben Prekmurci) már sok jót tanultunk tőletek, krajnaiaktól. Ti szeretitek a fényes császárt, ő ugyanaz, aki a mi királyunk is, és akit őszintén szeretünk mi is. Ti krajnaiak hívő és kemény osztrák állampolgárok vagytok; mi a ti szomszédaitok éppen olyan kemény és hívő magyar állampolgárok vagyunk. Az édes anyanyelv számunkra kedves és drága; mi muravidékiek is szeretjük az anyanyelvet...” Ez az idézet Kerec szerint arról tanúskodik, hogy a muravidéki szlovénok hihetetlen jóindulattal fordultak a Murán túli szlovénok felé.  Csakhogy az én olvasatomban ez a szöveg éppen azt mutatja, hogy annak írója a saját tájnyelvét védelmezi (talán éppen a Murán túli szlovénok beavatkozásától) és egyfajta hungarus öntudatról tesz tanúbizonyságot.  A szerző a továbbiakban sem ennek a bonyolult problémának a felfejtésére törekszik, hanem arról a szlovén történetírásban közhelynek számító tényről ír, hogy a magyarok nem sok megértéssel voltak az általuk vendeknek nevezett szlovénok iránt. Teszi ezt annak ellenére (is), hogy a már említett történészkonferencián a mediavelista Peter Štih a szemére vetette, hogy igen egyoldalúan (XIX. századi szemlélettel) közelítette meg a kérdést, illetve, hogy maga is érzi, a magyarországi szlovénok szlovénság-tudata (értve ezen a Murán túli szlovénokkal való teljes azonosulás tudatát) távolról sem magától értetődő: „Egy olyan kis térben, mint a szlovén állami (és etnikai) terület, a történelem mint olyan, soha sem volt a szlovénok homogenizációjának kiindulópontja”. Kerec ezzel némileg homályosan arra utal, hogy az ausztriai és a magyarországi szlovénok eltérő történelme egyáltalán nem tette magától értetődővé, hogy a két nyelvi-etnikai csoport egyazon nemzet részévé váljon. Arról már nem is szólva, hogy ezt a folyamatot tovább nehezítette, hogy az ausztriai és a magyarországi szlovén nyelvjárások között komoly különbségek is voltak.

Azt, hogy a tartományi tudatnak és a nyelvi különbözőségnek milyen fontos szerepe volt, jól mutatja Božo Repe írásának bevezető része is. Repe (Janko Pleterski 2002-ben megjelent írására támaszkodva) elmondja, hogy az 1920-ban megtartott népszavazáson a karintiai szlovénok nagy része nem kis mértékben éppen az (egyébként többségében németek lakta) karintiai tartományhoz tartozás érzése miatt szavazott amellett, hogy Ausztriához és nem Jugoszláviához kíván tartozni. Ez komoly változást jelent a szlovén történetírásban, hiszen korábban a nyelvi-etnikai azonosságból kiindulva (bár az itteniek nyelvjárása ugyancsak eltért a központi rész nyelvjárásától) úgy vélték, hogy a karintiai szlovénok természetesen a többi szlovénnal egy államban szerettek volna élni, de az osztrák propaganda (amely kétségkívül létezett) megtévesztette őket. Repe kitér a muravidéki „tartomány” szlovénjainak kérdésére is. Ő a Kerec által el nem mondott tények közül fontosnak tartja, hogy a központi szlovén tartományban lakó szlovénok is meglehetősen keveset tudtak a magyarországi szlovénokról. A Muravidék tehát olyan tartomány volt, amely „évszázadokon át másfajta politikai és kulturális környezetben fejlődött, ami az egyesüléskor [azaz a Muravidék Jugoszláviához csatolásakor, Sz. I.] mindkét fél számára kulturális sokkot eredményezett. A Muravidéken később is nehézségek merültek fel. A jugoszláv hatóság ugyanis a hivatalnokok és a tanítók leváltásával, valamint azzal, hogy az iskolákban, a hivatalokban és a vallásoktatásban is bevezette a [volt magyarországi szlovénok számára nehezen érthető, Sz. I.] szlovén irodalmi nyelvet, a lakosság körében elégedetlenséget váltott ki, időnként pedig sajnálkozást amiatt, hogy a területet odacsatolták”.5

A legegyértelműbben Marko Zajc írása tükrözi az újabb, a nemzeti egyoldalúságtól mentes történelemszemléletet.6 Ő egy úgynevezett kisrégió, a horvát–szlovén határ délkeleti részén fekvő Žumberak és a szlovén nemzettudat összefüggéseiről ír.  Ez a terület a XVI. századig, az uszkókok betelepülése (a törökök elől menekülő pravoszláv hitű uszkókok betelepüléséről, a helyben lakók és a betelepülők között felmerülő különféle életmódbeli és vallási problémákról Marija Wakouing közöl egy rövid írást), a Katonai Határőrvidék létrehozása előtt Krajnához tartozott. Krajna „az évszázadok során fokozatosan veszített az e terület felett gyakorolt befolyásából, amit azután 1746-ban, amikor Žumberakot a karlovaci [károlyvárosi] katonai területhez csatolták, teljesen elvesztett ugyan, de a Žumberakot illető jogairól sohasem mondott le”.  Žumberak hovatartozásának  kérdése bizonyos előzmények után akkor vetődött fel komolyabban, amikor 1869-ben megkezdődött a Katonai Határőrvidék 1881-ig elhúzódó felszámolása (melynek egyik fő kérdése az volt, hogy kié – magyaroké, horvátoké, vagy osztrákoké – legyen a horvát szlavón határőrvidék erdőkben gazdag területe7). Már az említett előzmények is felvetettek azonban egy, a szlovén nemzetfejlődéssel kapcsolatos komoly problémát. Az 1848-ban megfogalmazott Egyesült Szlovénia programja azt kívánta, hogy az örökös tartományok azon részeit, ahol a szlovénok laknak, az osztrák császár nyelvi-etnikai alapon egyesítse egy közigazgatási egységbe. Így, az úgynevezett természetjog elve alapján, a németek által hangoztatott történeti joggal szemben kívánták széttörni azokat a korlátokat, amelyeket a történeti tartományok léte állított a szlovén nemzetfejlődés elé. Csakhogy a Žumberakkal kapcsolatos szlovén követelés épp az elvetett történeti elvre épült. S ez a követelés időnként meglehetősen hangos, illetve erőszakos volt. 1861-ben a Novice című szlovén lap így írt: „ha déli szomszédaink Horvátországban valamit maguknak akarnának tulajdonítani, akkor azt mondhatnánk nekik: Žumberak, Rijeka, Trieszt a miénk; hagyjátok Triesztet, s adjátok vissza Rijekát és Žumberakot.”

A szerző ezután bemutatja, hogy 1869-ben a különböző szlovén politikai erők ebben a kérdésben lényegében egyetértettek.  Amikor azonban a Határőrvidék problémája 1871-ben ismét aktuális lett, a szlovén politikusok – nem kis mértékben a neves szlovén nyelvész, s egyúttal politikus, Franc Miklošič hatására – kezdték  belátni, hogy a természeti jogot és a történeti jogot egyaránt megvalósítani kívánó elképzelésük következetlen. A történeti jogot ellenző Miklošič két egyéb szempontra is felhívta a szlovénok figyelmét. Egyrészt arra, hogy egyáltalán nem biztos az, hogy Žumberak  lakói Krajnához akarnak tartozni (igaz, ugyanakkor abban is kételkedett, hogy horvátokká akarnának válni). Másrészt a Monarchia általános belső viszonyaira is utalva, így próbálta társait meggyőzni arról, hogy fölösleges Žumberak visszakövetelése: „Ismerjük Magyarország szívósságát. A magunk kárán ismertük meg ezt a szívósságot, ami az utóbbi időben sem veszített erejéből. Az ügy a végtelenségig elhúzódhat...”

Így azután, amíg a németek a történeti jog alapján továbbra is követelték Žumberak Krajnához csatolását, a szlovénok más húrokat kezdtek pengetni.  Egy újságcikk szerzője gyanúsnak tartotta, hogy az (ő szemében) ellenségnek számító németek a szlovénok javát  akarnák, úgy vélte, hogy a szlovénok engedhetnek a testvérnépnek számító horvátoknak, de nem engedhetnek a német moloh elleni harcban. 1881-ben azután, amikor Žumberak ideiglenesen horvát igazgatás alá került, a tartományi gyűlésben (a választójogi törvény miatt kisebbségben lévő) szlovén nemzetiségű képviselők nem is támogatták a németek azon követelését, hogy a területet csatolják Krajnához. Ehelyett, annak hangoztatása mellett, hogy  a terület  történetileg őket illetné meg, csupán egy kisebb határkiigazítást javasoltak, annak érdekében, hogy biztosíthassák a szlovén területek és Horvátország közötti vasúti összeköttetést. Ebben az időben egyébként fényesen beigazolódott Miklošič abbéli kételye, hogy kihez is akarnak tartozni a helybéliek. Egy szlovén tisztviselőt, aki a körükben aláírást akart gyűjteni a terület Krajnához csatolása érdekében, a fegyveres őrségnek kellett kimenteni a feldühödött uszkókok közül.

A vasút miatt a szlovénok ismét csak Magyarország érdekeivel kerültek szembe, s a magasztos nemzeti érdekeket a pőre gazdasági, illetve reálpolitikai megfontolások váltották  fel. Ezt a tartományi gyűlésen így fogalmazta meg egy szlovén képviselő: „Tudom, hogy ezt a vasútat a magyar minisztérium fogja a leginkább ellenezni, mert a magyarok az egész Pest felé vezető forgalmat birtokolni akarják, és úgy gondolom, hogy  nem fogjuk megkapni ezt a vasútat. Mert amiképpen Luckmann úr már elmondta, a magyarok mindenhatóak. Kérdezem tehát: mi ér többet, a dolenjskói vasútvonal, vagy Žumberak vidéke? Azt hiszem, hogy a vasutat kell előnyben részesítenünk. Ha nem közeledünk mi a magyar kormányhoz, akkor úgy bánnak majd velünk, mint ahogy Rijekát illetően a horvátokkal bántak, akik éveken át bizonygatták, hogy Rijeka horvát város, de teljesen hiábavalóan.” A tartományi parlament azonban végül mégiscsak a terület visszacsatolását követelte, amit – ahogy azt Miklošič tíz évvel korábban megjósolta – hosszan tartó és eredménytelen tárgyalások követtek.

1896-ban a szlovénok újból meghányták-vetették a kérdést. Ezúttal a vallás is a vita tárgyát képezte. Az egyik liberális képviselő így fakadt ki: „Tartományunk ez ideig tiszta római katolikus, a žumberakiak azonban görög katolikusok, és félő, hogy vallási összetűzésre kerül sor, különösen azért, mert lehet, hogy a mi túlságosan is lelkes papjaink megpróbálják őket katolikus hitre téríteni.” Ismét előkerültek az anyagi megfontolások is. Azt az elképzelést, hogy a terület megszerzésével anyagilag gyarapodhatnának, a liberálisok ugyancsak nem teljesen következetes álláspontját képviselő Ivan Tavčar így gúnyolta ki: „Klun kanonik arról beszélt és álmodozott, hogy tartományunk Žumberakból ki tudja facsarni azt a milliót, amire most szükségünk van, ez azonban puszta álom. (...) Hiszen az erdők még abban az esetben sem kerülnének Krajna tulajdonába, ha Žumberak Krajnához tartozna. Ha ez mégis így lenne, akkor rendben van, követeljük Žumberakot, és ha a magyarok nem adják szépszerével, akkor kényszerítsük őket hadsereggel! (derültség)”.. Tavčar ehelyett jobbnak vélte, ha kártérítést kérnek az erdőkért cserébe: „Ha a magyarok birtokolni akarják a žumberaki erdőket, akkor az itteni állami felet kártalanítaniuk kell. Erről van szó, és nem pedig arról, hogy Krajna tartomány egy kis koldus körzetet kapjon...”.

A vita érdekessége, hogy bár a szlovénok a magyarokat emlegették, valójában a horvátokkal sem tudtak megegyezni. Ez utóbbiak még régészeti adatokkal is igyekeztek bizonyítani, hogy a birtokukban lévő terület őket illeti meg. Az ideiglenes horvát igazgatás így a Monarchia bukásáig fennmaradt, Žumberaknak pedig a nehezen megközelíthető határterületek sorsa jutott osztályrészül: a tömeges kivándorlás és a lakosság elöregedése – zárja tanulmányát a szerző.

 

Vasilij Melik: Vprašanje regij v naši preteklosti (A régiók kérdése múltunkban), Zgodovinski časopis, 2003/1–2. 19–21. o.; Božo Grafenauer: Slovenska država med centralizmom in regionalizmom (A szlovén állam a centralizmus és a regionalizmus között), uott, 39–52. o.; Darja Kerec: Prekmurska zavest in  slovenstvo (A muravidéki öntudat és a szlovénság), uo. 65–70. o.;  Marija Wakounig: Žandarji ali roparji? Integracija Uskokov kot regionalni problem (Zsandárok vagy rablók? Az uszkókok integrációja, mint regionális probléma), Zgodovinski časopis, 2003/3–4. 255–260. o.; Marko Zajc: Žumberak kot pozabljena regija (Žumberak,  az elfelejtett régió), uott, 261–267. o.; Božo Repe: Od deželana do državljana (A tartománylakótól az állampolgárig), uott, 269–278. o.

 

Szilágyi Imre

 

1. Felül kell vizsgálni a nemzeti történetírást. Az interjút készítette Vágner Mária http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=77776

2. A. Gergely András: Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997.;  Dér Aladár: A nacionalizmusfogalom elemzéséhez, Világosság, 1998/4, 61–76.;  Kántor Zoltán: Nacionalizmuselméletek: az összegzések ideje? Regio, 2001/3,  283–296., valamint Niederhauser Emil több írása.

3. Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel, 2004.

4. Nemzet, etnikum, szórvány, Limes, 2003/3.

5. E bonyolult problémakörről bővebben lásd Szilágyi Imre: A magyarországi szlovénok, avagy régebbi magyar nevükön a vendus tótok, Limes, 2003/3, 83–98. o.

6. Korábban a már említett Peter Štih emelkedett ki azok közül, akik szakítottak a korábbi történelemszemlélettel. Lásd Peter Štih: Indokolatlan ellenségképek a szlovén történetírásban, Európai Szemle, 2001/2, 113–122. o.

7. Kovács Endre (főszerk.): Magyarország története 1848–1890. 2. Kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 804–805. o.