Klió 2004/3.

13. évfolyam

 A római jog, mint az ókori társadalmi és gazdasági élet tükre

Nemzetközi kutatógárda által készített színvonalas tanulmánykötet jelent meg nemrégiben az Egyesült Államokban, mely a római társadalom, gazdaság és jog összefüggéseit kívánja bemutatni. A mű előszavában Michael Peachin amerikai professzor röviden előre vetíti azokat a fő problémákat, melyekkel a kötetet alkotó hat tanulmány foglalkozik (1–14. old.).

Peter Wyetzner izraeli történész, a könyv első tanulmányának szerzője, a lex Cornelia sumptuaria megalkotásának célját elemzi (15–33. old.). A Sulla által Kr. e. 82-ben vagy 81-ben hozott törvény egyik rendelkezése rendkívül alacsony összegben állapította meg egyes fényűzési cikkek piaci árát. Egyes kutatók szerint a dictator ezzel a nyereségre törekvő kereskedők kedvét akarta elvenni attól, hogy külföldről luxuscikkeket szállítsanak Rómába. Mások szerint Sulla azt kívánta meggátolni, hogy az arisztokrácia tagjai drága luxuscikkekre tékozolják el örökségüket. Wyetzner – mindkét álláspontot cáfolva – egy harmadik teóriát állít fel. Szerinte Sulla a fényűzési cikkek árának leszállításával az arisztokrácián belüli – a köztársasági rend stabilitását veszélyeztető – társadalmi-politikai versenyt kívánta korlátozni. Mint tudjuk, az arisztokrata családok hatalmuk fitogtatása céljából fényűző lakomákat rendeztek. A dictator úgy gondolta, hogy a luxuscikkek árának leszállításával e lakomák elvesztik jelentőségüket, ami az arisztokrácián belüli hatalmi versengés e formájának megszűnését eredményezi.

A Kr. e. I. század elejétől kezdődően a római szokásjog – bizonyos kivételektől eltekintve – tiltotta, s érvénytelennek minősítette a házastársak közötti ajándékozást. David Cherry amerikai kutató tanulmányában a római házassági vagyonjog e rendkívül érdekes szabályának társadalmi hátterét elemzi (34–45. old.). Az antik szerzők által adott magyarázatokat elvetve végül arra a következtetésre jut, hogy az ajándékozási tilalom az előkelő családok felbomlását kívánta meggátolni. A Kr. e. I. században a római asszonyok megszerezték azt a jogot, hogy egyoldalú elhatározásuk alapján elváljanak férjüktől. Egyes előkelő nők vélhetően azért hagyták el férjüket, mert nem kaptak tőlük annyi ajándékot, amennyit férjük társadalmi rangja és vagyona megengedett volna. Az ajándékozási tilalom kimondása után a házasságokat ilyen okból nem bonthatták fel.

A harmadik tanulmány szerzője, Thomas A. J. McGinn amerikai professzor,az Augustus által bevezetett házassági tilalmakat veszi górcső alá (46–93. old.). A Kr. e. 18-ban alkotott lex Iulia de maritandis ordinibus és a Kr. u. 9-ben hozott lex Papia Poppaea (e két törvény a klasszikus római jogtudósok műveiben lex Iulia et Papia közös név alatt szerepel) két szintű tilalmat fogalmazott meg. Egyrészt kimondta, hogy szenátori rendű személy nem köthet házasságot felszabadított rabszolgával, színésszel, s büntetőbíróság által elítélt személlyel. Másrészt megtiltotta, hogy bármely szabadon született polgár házasságra lépjen prostituálttal, kerítővel, házasságtörésen tetten ért vagy ilyen bűntett elkövetése miatt bíróság által elmarasztalt személlyel. E rendelkezések elsősorban azt kívánták meggátolni, hogy alantas nők szenátorokhoz való férjhezmenetel útján a szenátori rend tagjaivá válhassanak. A szerző szerint e törvényi tilalmak bevezetése nem eredményezett nagy változást a római társadalom életében, mivel a társadalmi szokások e szabályoknál jóval konzervatívabbak voltak: az arisztokraták – ritka kivételektől eltekintve – csak arisztokratákkal kötöttek házasságot.

Jean-Jacques Aubert svájci történész a kései köztársaság és a principátus évszázadai alatt kialakult büntetési rendszer elemzésére vállalkozott (94–133. old.). A római társadalmi különbségeket talán a büntetőjog szabályai tükrözik a legpontosabban. Amint a szerző rámutat, a törvény előtti egyenlőség elve sohasem jelent meg a római büntetőjogban: az eltérő társadalmi helyzetű elkövetők ugyanazért a bűncselekményért eltérő súlyú büntetésben részesültek. A vizsgált korszakban háromszintű büntetési rendszer alakult ki: a legszigorúbban a rabszolgákat büntették, náluk enyhébb büntetésben részesültek a polgárjoggal nem rendelkező szabadok és az alacsonyrendű polgárok, míg az előkelő polgárok (szenátorok, lovagok, városi tanácsosok) a legenyhébb büntetéseket kapták.

A következő tanulmány szerzője, Boudewijn Sirks német jogtörténész arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan segítette a római jog a gazdaság, főként a kereskedelem fejlődését (134–150. old.). Az áruforgalom fejlődésének egyik legfontosabb feltételét a kellékszavatosság szabályainak precíz kimunkálása jelentette. E feladatot Rómában a piacfelügyeletet ellátó aedilis curulisek végezték el, akik rabszolgák és igásbarmok vásárlásakor lehetőséget adtak a vevőknek arra, hogy az árucikkek rejtett hibája esetén utólag – meghatározott határidőn belül – a szerződés felbontását vagy a vételár csökkentését követeljék. A tanulmány nagyobbik része a tengeri áruszállítás problémáit elemzi. A kereskedelem e területének fejlődésére óriási hatást gyakorolt a tengeri kölcsön (pecunia traiectitia vagy fenus nauticum) szabályozása. A hajósok – magas kamatra – kölcsönt vettek fel, amiből a kikötőben hajórakományt vásároltak. A rakományt egy másik kikötőbe szállították, ahol azt magasabb áron értékesítették. Ha út közben hajótörést szenvedtek, a rakomány vásárlására kapott kölcsönt nem kellett visszafizetniük. A kockázat tehát a hitelezőket terhelte, ami a hajósok vállalkozási kedvét nagyban fokozta.

Amint Susan D. Martin amerikai professzor, a hatodik tanulmány szerzője rámutat, a gazdasági élet fejlődésének a szárazföldi áruszállítás megfelelő színtű szervezettsége és szabályozása is elengedhetetlen feltételét képezte (151–168. old.). A szárazföldi fuvarozás római eszközeiről és szabályairól számos érdekes információ található a klasszikus jogtudósok műveiből összeállított jusztiniánuszi Digestában. Az áruszállítást a fuvarozók – akik közül sokan kizárólag egy-egy árufajta (pl. bor) szállítására specializálódtak – általában vállalkozási szerződés (locatio conductio operis) keretében végezték. Ilyen fuvarozók voltak pl. az ún. cisiarii, akik gyors kétkerekű kocsijaikkal (cisium) szállították az árukat. Áruszállítást emellett természetesen kocsikra és öszvérhajcsár rabszolgákra vonatkozó bérleti szerződés (locatio conductio rei) keretében is le lehetett bonyolítani. A fuvarozóktól magas szintű gondosságot vártak el, ha a rakományt vétkességük (culpa) folytán vagy szakmai járatlanságuk (imperitia) következtében kár érte, teljes kártérítéssel tartoztak, s feleltek az alvállalkozóik által vétkesen okozott károkért is.

A kötetet a két szerkesztő, Sirks és Aubert konklúziói zárják (169–181., illetve 182–192. old.). A könyv nagyszerű bizonyítéka annak, hogy a régi jogforrások milyen hűen tükrözik koruk társadalmi és gazdasági viszonyait, s milyen új eredményekre vezethet az antik világ kutatása a bölcsészettudomány és a jogtudomány szakembereinek összefogásával.

Jean-Jacques Aubert and Boudewijn Sirks. Ann Arbor: Speculum iuris: Roman Law as a Reflection of Social and Economic Life in Antiquity (A jog tükre – A római jog, mint az ókori társadalmi és gazdasági élet tükre). The University of Michigan Press, 2002. 203 p.

Sáry Pál