Klió 2004/3.
13. évfolyam
Gépek,
energia és az ókori gazdaság
Andrew Wilson, az Oxfordi Egyetem Régészeti Intézetének oktatója, római régészetet tanít. Kutatási területei közé tartozik az ókori vízellátás és vízhasználat, az ókori technika, illetve a Római Birodalom gazdasága. Korábbi munkáiban különösen a vízi erő ókori alkalmazását, a bányászati módszereket, a római világ technológiai fejlődése és gazdasági növekedése közötti összefüggéseket vizsgálta. Doktori disszertációjában (Water Management and Usage in Roman North Africa: A Social and Technological Study. Oxford, 1997) a fenti témakörök mellett a vízellátás házi és ipari alkalmazását, a vízi erőt, a fürdőket, a csatornázást, a közegészségügyet, illetve a római kori Észak-Afrikában bevezetett hidraulikus technológia társadalmi hatásait tanulmányozta.
A Machines, Power and the
Ancient Economy című tanulmányában megfogalmazott gondolatai szintén a már
említett kérdések köré csoportosulnak. Célja nem kevesebb, minthogy tájékoztató
módon feltárja az ókori világ mechanikai technológiáinak típusai és
alkalmazásai, a társadalmi hatások, valamint a gazdasági haszon közötti
összefüggéseket. Ezt három fő területre vetítve teszi meg, melyek a következők:
a vízemelő berendezések, a vízzel hajtott gabonamalmok, illetve a vízi energia
különböző formáinak hasznosítása a bányászatban. Elsősorban azon berendezések
és technológiák alkalmazására fektet nagy hangsúlyt, melyek alternatív
energiaforrásokkal váltották ki az emberi munkaerőt, különös tekintettel a
gépek hajtására alkalmazott vízi energiára, és azokra a hidraulikus bányászati
berendezésekre, amelyek a víz eróziós hatását hasznosították. Tanulmányában
kísérletet tesz annak bemutatására és bizonyítására, hogy a vízi energiát igen
széleskörűen, és különböző formában alkalmazták már a Kr. u. I. században is,
továbbá, hogy a gazdaságilag kritikus munkák elvégzésére alkalmazott mechanikai
technológiák komoly hatással voltak a gazdasági teljesítményre, és közvetve a
társadalmi fejlődésre, különösen a Kr. e. III. és a Kr. u. II. század között.
Ennek alátámasztására szól a Kr. u. III. század gazdasági visszaeséséről, amit
azon hidraulikus bányászati módszerek visszaszorulásának vagy megszűnésének
tulajdonít, melyek lehetővé tették az arany és más ércek nagyarányú
kitermelését.
Wilson egy rövid
áttekintéssel kezdi tanulmányát, melyben összefoglalja az ókori technológia
által a vízi energia hasznosításában elért eredményeket tárgyaló szakirodalmat.
Elsősorban a kiváló ókortörténészt, Moses I. Finley-t emeli ki, aki két
munkájában1 is tárgyalja az ókori világ
technikai fejlődését, és noha kísérletet tett arra, hogy társadalmi
összefüggésbe helyezze a technológiát, mégis helytelenített minden további
kutatást azt hangsúlyozva, hogy az ókorban csekély volt mind a technológiai
innováció, mind a gazdasági haladás, ezért a témát is jelentéktelennek
tartotta. A témával Finley után is, a jelentőségét alábecsülve, mostohán
bántak, és ennek megfelelően az ókori technológiát stagnálónak és fejletlennek
tekintették.
Az elmúlt húsz év folyamán
történtek csak jelentős előrelépések a téma kapcsán. Elsőként Örjan Wikander
volt az, aki felülvizsgálta azt a képet, melyet a vízi energia ókori
alkalmazását illetően alkottunk.2 A kérdéskör
újragondolását, jelentőségének felismerését elősegítették a régészeti
kutatások, melyek több római kori vízimalmot tártak fel. Ez felkeltette a
kutatók érdeklődését, ennek fényes példája volt Michael Lewis Millstone and Hammer: The Origins of Water
Power (1997) című könyve, amelyben a szerző bebizonyította, hogy a vízimalmot
nem a Kr. e. II–I. században találták fel, hanem már egy évszázaddal korábban
alkalmazták, és a vízi energia széles körben elterjedt volt, különösen a
hellenisztikus kori Egyiptomban. Egy másik kutató, Kevin Green odáig elment, hogy pontról
pontra megcáfolta Finley 1965-ös tanulmányának állításait, és az ókori
technológiai fejlődés magasabb fokát feltételezte.3 E kutatók új megvilágításba helyezték a XX. század
végéig mellőzött témakört, és ismét nagyító alá vették az ókori forrásokat,
feliratos anyagot és irodalmi szöveget egyaránt, és igyekeztek, ahogy Andrew
Wilson is, felfedezni bennük a szociális és gazdasági vonatkozásokat.
Wilson tanulmányának célja,
hogy az említett kutatók álláspontjaiból és új megközelítéseiből, főleg a vízi
energiáról kialakított elképzeléseikből kiindulva bemutassa az utóbbi hatásait
az ókori gazdaságra. Wilson először a technológiával kapcsolatos ókori magatartást veszi nagyító alá, és igyekszik
megcáfolni azt a nézetet, miszerint a görög és római értelmiség lenézte a
tudományok gyakorlati alkalmazását. Ez a nézet egyébként leginkább Plutarchos
Párhuzamos életrajzok című gyűjteményének Marcellus biográfiájából táplálkozik,
melyben a híres szicíliai görög tudósról, Archimédés-ről egyrészt a
„szórakozott professzor” képét rajzolhatjuk meg, másfelől pedig az is kiderül,
hogy Archimédés a tudományos eredményeinek bármilyen gyakorlati alkalmazását
lealacsonyítónak tartotta, és nem készített értekezést a kutatásairól (Plutarchos:
Marcellus, 14–19). Archimédés azonban különc volt, ez jól kitűnik a
Marcellus-életrajz olvasása közben, így ennek megfelelően kell őt kezelnünk.
Más a helyzet Suetonius A Caesarok élete Vespasianus-életrajzával, ahol egy
rövid, de annál érdekesebb történetet olvashatunk egy mérnökről, aki egy
Róma-városi építkezés kapcsán valamilyen találmányát ajánlotta fel a munkálatok
megkönnyítésére. A császár azonban elutasította mondván, hogy foglalkozási
lehetőséget kell biztosítania a város lakosai számára (Suetonius: Az isteni
Vespasianus, 18). Ezt a hozzáállást általánosnak vehetjük annak megértésére,
hogy a társadalmi körülmények hogyan fékezték a technológia megértését, de nem
szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Suetonius életrajzai a császárok jellemének
ábrázolására irányultak, és ez aligha engedheti meg olyan következtetések
levonását, hogy minden császárra jellemző volt az új találmányokhoz való
ilyesfajta hozzáállás, nem beszélve az összes rómairól szerte az egész
Birodalomban. Ezen tétel bizonyítására Wilson több forrást is megnevez, például
Frontinust (De aquaeductu urbis Romae), Vitruviust (De architectura),
Poseidoniost, az idősebb Pliniust és Strabónt, és emlékeztet azokra a
hellenisztikus és római műszaki tanulmányokra, melyek töredékesen maradtak
fenn, vagy teljesen elvesztek.
A tanulmány folytatásában
Wilson a találmányokba, és egyáltalán a gazdaságba történő befektetések
mértékét vizsgálja. Ennek kapcsán jut el a téma sarkpontjához, amely
valószínűleg az egész problémakör korábbi mellőzésének oka lehetett. Eszerint a
kutatás legnagyobb hiányossága, hogy nem ismertek számunkra a lakosság pontos
lélekszáma, a bruttó nemzeti termék, vagy az egy főre jutó termelés számadatai
a római világból. Éppen ezért nem vizsgálhatjuk a növekedést számszakilag, vagy
nem demonstrálhatjuk azt, hogy ha volt is valamilyen növekedés, az milyen
mértékben tulajdonítható bizonyos technológiák alkalmazásának. Nem tudjuk,
például, biztonsággal megbecsülni egy vízimalom építési, üzemeltetési és
karbantartási költségeit, összehasonlítva azokat az állati erővel működtetett
malmok költségeivel, vagy bármilyen más malom eredményeivel. Emellett gyakran
olyan példák bemutatására szorítkozhatunk, amelyek csak utalnak valamilyen
technológia elterjedt alkalmazására.
Ugyan Wilson maga is
elismeri, hogy a statisztikai adatok hiánya korlátozza a levonható
következtetések természetét és pontosságát, tanulmánya folytatásában mégis
kísérletet tesz arra, hogy zömmel régészeti leletek alapján bebizonyítsa,
néhány mechanikai berendezést széles körben alkalmaztak az ókori mezőgazdaság
és bányászat területén, valamint a gazdaság más szektoraiban.
A hellenisztikus kori
Egyiptom vízemelő berendezéseivel kezdi. Nem véletlenül, hiszen Egyiptom volt
az a terület, ahol a vízkiemelési technika fejlesztésének jelentős hatása
lehetett a gazdaságra. Egyiptomban a mesterséges öntözés alkalmazásával
rendszeresen meg lehetett oldani a földek vízzel való ellátását, nem kellett
feltétlenül a kiszámíthatatlan Nílus áradásaira támaszkodni. Nem beszélve
arról, hogy a többszöri öntözés a termés évente többszöri betakarítását is
lehetővé tette. A vízkiemelő berendezések legelső változatai a serleges
(vödrös) és kötéltárcsás megoldások, illetve a shaduf voltak. Mindkettő azonban
intenzív emberi munkát igényelt, és öntözés céljára történő alkalmazásuk
hatékonyságát korlátozta, hogy csak a folyó feletti és a mederrel közvetlenül
szomszédos területek öntözésére lehetett azokat alkalmazni. A Kr. e. III. századból, azaz a hellenisztikus
kori Egyiptom virágkorából azonban új találmányok tűnnek fel. Ilyen a saqqiya,
mely szintén az öntözést könnyítette meg és tette hatékonyabbá, a Ctésibios
által felfedezett „hajtott szivattyú” (Kr. e. 270 k.) vagy az eredetileg
Archimédés nevéhez köthető, bár az újabb elméletek alapján4 már nem neki tulajdonított vízemelő csiga. Ezeket a
gépeket valószínűleg Alexandriában találták fel, erre utalnak a byzantioni
Philón töredékesen fennmaradt írásai, illetve a Pneumaticha című munkájának
arab fordítása. Az utóbbi számos fejezetében olvashatunk vízkiemelő
berendezésekről, vízzel hajtott önműködő gépekről, sőt még vízimalomról is, és
ezek alapján bizonyítható, hogy Vitruvius a De Architectura című munkájának
megírásához forrásként Philónt használta. Ezeknek a gépeknek a megjelenése
ugyanakkor technológiai fejlődésre utal. Ebből kiindulva Wilson felteszi a
kérdés: mi volt a hajtóereje ennek a fejlődéshullámnak? Nyilvánvalóan a
mezőgazdasági termelés fejlesztésére és hatékonyabbá tételére irányuló állami,
pontosabban királyi támogatás, melynek meglétét a szerző a kairói
Zénon-papíruszgyűjtemény néhány darabjával támasztja alá. A papiruszok
egyébként fontos forrásai a témának, nemcsak a hellenisztikus, hanem a római és
a bizánci kori Egyiptom kapcsán is, hisz a Kr. u. első századokból származó
gyűjtemények gyakran utalnak különböző öntözőberendezések bérlésére,
megépítésére vagy javítására, és mutatják azt is, hogy ezek gyakran a birtok
elválaszthatatlan részét képezték – és ezzel együtt nem kevés tőkebefektetéssel
jártak együtt.
A vízimalom feltalálása és
alkalmazása kiemelt helyet foglal el Wilson tanulmányában. Nem véletlen, hiszen
ez egyike az első próbálkozásoknak, hogy az ember a természeti erőforrásokat
mechanikai munka elvégzésére hasznosítsa. Az irodalmi utalások már ismertek
(ezek közül ki kell emelnünk Ammianus Marcellinus leírását a Kr. u. IV.
századból, melyben egyértelműen utal az Amida környéki vízimalmokra),5 és az utóbbi évek régészeti eredményei is
elősegítették, hogy a kérdés nagyobb érdeklődést nyert. Ezek alapján
kimutatható, hogy a legrégebbi vízimalom, melyet megtaláltak, a
dendrokronológiai vizsgálatok alapján i. sz. 57/58-ra tehető, és a vízimalom
viszonylag széles körű elterjedése a Kr. u. I. század végén, a II. század
elején történhetett meg. Itt kell megemlítenünk Antipatros versét a Kr. e. I.
századból, melyben a vízimalom kapcsán ünnepli az új szerkezet munkamegtakarító
hatását, ami azonban nem azt jelenti, hogy ez a költő korának új találmánya,
hanem azt, hogy új volt Antipatros számára. Hiszen láttuk, hogy a vízenergia
használata már a Kr. e. III. században is gazdasági tényező volt.
Wilson utal arra, hogy a
római császárkorban a hadsereg is ösztönzően hatott a vízenergia elterjedésére
és széleskörű alkalmazására, és ezt szintén a régészet segítségével igazolja.
Britannia provinciát hozza első példaként, ahol a Hadrianus-fal mentén több
helyütt is vízimalmok álltak. Nem véletlen ez, hiszen a hadseregben fontos
volt, hogy minél gyorsabban, minél nagyobb mennyiségű élelmiszerrel ellássák a
falnál állomásozó csapattesteket, így a hatékony vízenergia hasznosítása
elterjedt a Kr. u. II. században. A szerző több más régészeti emléket felhoz
Rómából és a birodalom más provinciáiból, így a pannoniai Aquincumból is, és
ezekkel igazolja, hogy a vízenergia elterjedése, a vízimalmok széleskörű
alkalmazása meghonosodott a birodalomban, különösen azokon a vidékeken, ahol
nagy létszámú legiók állomásoztak.
Tanulmányában Wilson a
vízimalmok mellett nagy figyelmet szentel a vízenergia bányászatban történő
alkalmazásának. Első példája az Attikában található laureioni ezüstbányák, ahol
a görögök vízenergiával hajtott, egyfajta önműködő technikát alkalmaztak a
kibányászott és szétzúzott érc kiválogatására. Később, a rómaiak
továbbfejlesztették a módszert, és meghonosították az ókori világban a hidraulikus
bányászatot. Az erre utaló legfontosabb forrásunk, az idősebb Plinius Naturalis
Historia-ja fontos leírást tartalmaz a hispaniai bányákban alkalmazott
technológiáról (33. 21. 73–77.), melyből kiderül az is, hogy évente 20 ezer
font tömegű aranyat termeltek ki itt. A bányák támogatásának pontos számadatai
nem ismertek, de az szinte biztosra vehető, hogy az állam súlyos összegekkel
támogatta a hispaniai bányák kitermelését, nem véletlenül, hiszen a daciai
arany- és ezüstbányákon kívül az Ibériai-félszigeten voltak a birodalom
legnagyobb nemesfém-forrásai. A hatalmas, hidraulikus, észak-nyugat
spanyolországi aranybányák gazdasági jelentőségét aláhúzza a terület katonai
védelmére fordított figyelem, különösen az i.sz. 68–69-es éveiben a birodalom
irányításáért folytatott harcok során. Ezen a ponton, a bányászati technikák
leírásánál Wilson tanulmányát szemléletes ábrák teszik érthetőbbé. A
vízenergiát a bányászat számos területén alkalmazták, így a külszíni
fejtésénél, az érczúzásnál, az ércmosásnál és válogatásnál. Ez egy sor olyan
technikát takar, melyet Wilson meglehetős részletességgel és alapossággal fejt
ki, és amelyek alkalmazása már valóban ipari méreteket öltött a Római
Birodalomban. Ha a technológia ennyire fejlett, a kitermelés pedig ennyire hatékony
volt, akkor mi okozta a Kr. u. II–III. század folyamatos devalvációját, a
denarius ezüsttartalmának csökkenését? Elsősorban az, hogy amíg ugyanakkora,
tehát viszonylag nagy mennyiségű ezüstöt termeltek évente a bányák, addig a
193–197-es évek polgárháborúi, illetve a Severus-dinasztia utáni
katonacsászárok kora szükségessé tették a hadsereg zsoldjának és donatívumainak
folyamatos emelését. Mindez azt vonta maga után, hogy nagy mennyiségű vert pénz
került forgalomba, ami leértékeléshez, az infláció fokozódásához, és végső
soron a pénzrendszer összeomlásához vezetett. Az egyenes következtetés az,
hogy szembetűnő különbségként az I. és II. század gazdasági teljesítménye, és
a birodalmi kiadások bizony tekintetben magas szintje (a hadseregre, építkezési
munkákra, az annona-ra, stb.) részben a fejlett technológia használatától és a
bányák ipari léptékű működésétől függött. A korábbi korokhoz képest korszerűbb
technológia jelentőségét a római kori gazdaságban és a tágabb történelmi
folyamatokban jól szemlélteti az a tény, hogy mekkora volt a gazdasági
visszaesés, mikor a nagyteljesítményű hidraulikus bányászati eljárások a Római
Birodalom összeomlása után többé már nem voltak használatban.
Mindent összegezve
elmondható, hogy Andrew Wilson tanulmánya és egyáltalán az egész munkássága
nagy hiányt pótol az ókortudományban és a korszak gazdaságtörténetének
tanulmányozásában, hiszen a technikai fejlődés alapvetően meghatározza a
gazdaság termelési eredményeit akár a mezőgazdaság, akár az ipar vagy a
bányászat területén (gondoljunk a XVIII–XIX. századi Angliában beinduló, a
köznyelvben tévesen ipari forradalomnak nevezett folyamatra). Noha igaz az, és
erre a szerző nyomatékosan utal a tanulmány végén, hogy az ókori technikai
fejlődés nem volt olyan robbanásszerű, mint az 1760-as évekkel kezdődő
ipari-gazdasági fellendülés („take-off”) során, de mindenképpen figyelemre
méltó, hiszen a gazdaság és egyáltalán az állam fenntartása érdekében
elkerülhetetlen volt a technikai innováció egy olyan nagy kiterjedésű birodalomban,
mint a római. Éppen emiatt érdemes és érdekes továbbra is figyelemmel kísérni
Andrew Wilson munkásságát, illetve kutatási eredményeit.
Dr. Andrew Wilsonról és
kutatásairól bővebb információk a szerző honlapján olvashatók
(http://users.ox.ac.uk/~corp0057/), ahol írásainak részletes bibliográfiája is
megtalálható.
Andrew Wilson: Machines, Power and the Ancient Economy (Gépek, energia és az ókori gazdaság). Journal of Roman Studies 92 (2002) 1–32.
Kerepeszki Róbert
1. Moses I. Finley: Technology in the Ancient World. Economic History Review (2nd ser.) 12. (1959), 120–125. Moses I. Finley: Technical innovation and Economic Progress in the Ancient World. Economic History Review (2nd ser.) 18 (1965) 29–45.
2. A témakörben folytatott munkájának első darabja a Water-mills in Ancient Rome c. tanulmány volt (Opuscula Romana 12, 1979. 13–36.), melyet egy sor cikk és tanulmány követett. A korona Wikander munkásságának az általa szerkesztett Handbook of Ancient Water Technology (2000) volt.
3. Kevin Green: Technological Innovation and Economic Progress in the Ancient World: M. I. Finley re-considered. Economic History Review 53 (2000) 29–59.
4. S. Daley: Nineveh, Babylon and the Hanging Gardens: Cuneinform and Classical Sources Reconciled. Iraq 56 (1994) 45–58.
5. Ammianus Marcellinus: Történeti könyvek. 18.8.11