Klió 2004/3.

13. évfolyam

Gépek, energia és az ókori gazdaság

 

 

Andrew Wilson, az Oxfordi Egyetem Régészeti Intézetének oktatója, római régészetet tanít. Kutatási területei közé tartozik az ókori vízellátás és vízhasználat, az ókori technika, illetve a Római Birodalom gazdasága. Korábbi munkáiban különösen a vízi erő ókori alkalmazását, a bányászati módszereket, a római világ technológiai fejlődése és gazdasági növekedése közötti összefüggéseket vizsgálta. Doktori disszertációjában (Water Management and Usage in Roman North Africa: A Social and Technological Study. Oxford, 1997) a fenti témakörök mellett a vízellátás házi és ipari alkalmazását, a vízi erőt, a fürdőket, a csatornázást, a közegészségügyet, illetve a római kori Észak-Afrikában bevezetett hidraulikus technológia társadalmi hatásait tanulmányozta.

A Machines, Power and the Ancient Economy című tanulmányában megfogalmazott gondolatai szintén a már említett kérdések köré csoportosulnak. Célja nem kevesebb, minthogy tájékoztató módon feltárja az ókori világ mechanikai technológiáinak típusai és alkalmazásai, a társadalmi hatások, valamint a gazdasági haszon közötti összefüggéseket. Ezt három fő területre vetítve teszi meg, melyek a következők: a vízemelő berendezések, a vízzel hajtott gabonamalmok, illetve a vízi energia különböző formáinak hasznosítása a bányászatban. Elsősorban azon berendezések és technológiák alkalmazására fektet nagy hangsúlyt, melyek alternatív energiaforrásokkal váltották ki az emberi munkaerőt, különös tekintettel a gépek hajtására alkalmazott vízi energiára, és azokra a hidraulikus bányászati berendezésekre, amelyek a víz eróziós hatását hasznosították. Tanulmányában kísérletet tesz annak bemutatására és bizonyítására, hogy a vízi energiát igen széleskörűen, és különböző formában alkalmazták már a Kr. u. I. században is, továbbá, hogy a gazdaságilag kritikus munkák elvégzésére alkalmazott mechanikai technológiák komoly hatással voltak a gazdasági teljesítményre, és közvetve a társadalmi fejlődésre, különösen a Kr. e. III. és a Kr. u. II. század között. Ennek alátámasztására szól a Kr. u. III. század gazdasági visszaeséséről, amit azon hidraulikus bányászati módszerek visszaszorulásának vagy megszűnésének tulajdonít, melyek lehetővé tették az arany és más ércek nagyarányú kitermelését.

Wilson egy rövid áttekintéssel kezdi tanulmányát, melyben összefoglalja az ókori technológia által a vízi energia hasznosításában elért eredményeket tárgyaló szakirodalmat. Elsősorban a kiváló ókortörténészt, Moses I. Finley-t emeli ki, aki két munkájában1 is tárgyalja az ókori világ technikai fejlődését, és noha kísérletet tett arra, hogy társadalmi összefüggésbe helyezze a technológiát, mégis helytelenített minden további kutatást azt hangsúlyozva, hogy az ókorban csekély volt mind a technológiai innováció, mind a gazdasági haladás, ezért a témát is jelentéktelennek tartotta. A témával Finley után is, a jelentőségét alábecsülve, mostohán bántak, és ennek megfelelően az ókori technológiát stagnálónak és fejletlennek tekintették.

Az elmúlt húsz év folyamán történtek csak jelentős előrelépések a téma kapcsán. Elsőként Örjan Wikander volt az, aki felülvizsgálta azt a képet, melyet a vízi energia ókori alkalmazását illetően alkottunk.2 A kérdéskör újragondolását, jelentőségének felismerését elősegítették a régészeti kutatások, melyek több római kori vízimalmot tártak fel. Ez felkeltette a kutatók érdeklődését, ennek fényes példája volt  Michael Lewis Millstone and Hammer: The Origins of Water Power (1997) című könyve, amelyben a szerző bebizonyította, hogy a vízimalmot nem a Kr. e. II–I. században találták fel, hanem már egy évszázaddal korábban alkalmazták, és a vízi energia széles körben elterjedt volt, különösen a hellenisztikus kori Egyiptomban. Egy másik kutató,  Kevin Green odáig elment, hogy pontról pontra megcáfolta Finley 1965-ös tanulmányának állításait, és az ókori technológiai fejlődés magasabb fokát feltételezte.3 E kutatók új megvilágításba helyezték a XX. század végéig mellőzött témakört, és ismét nagyító alá vették az ókori forrásokat, feliratos anyagot és irodalmi szöveget egyaránt, és igyekeztek, ahogy Andrew Wilson is, felfedezni bennük a szociális és gazdasági vonatkozásokat.

Wilson tanulmányának célja, hogy az említett kutatók álláspontjaiból és új megközelítéseiből, főleg a vízi energiáról kialakított elképzeléseikből kiindulva bemutassa az utóbbi hatásait az ókori gazdaságra. Wilson először a technológiával  kapcsolatos ókori magatartást veszi nagyító alá, és igyekszik megcáfolni azt a nézetet, miszerint a görög és római értelmiség lenézte a tudományok gyakorlati alkalmazását. Ez a nézet egyébként leginkább Plutarchos Párhuzamos életrajzok című gyűjteményének Marcellus biográfiájából táplálkozik, melyben a híres szicíliai görög tudósról, Archimédés-ről egyrészt a „szórakozott professzor” képét rajzolhatjuk meg, másfelől pedig az is kiderül, hogy Archimédés a tudományos eredményeinek bármilyen gyakorlati alkalmazását lealacsonyítónak tartotta, és nem készített értekezést a kutatásairól (Plutarchos: Marcellus, 14–19). Archimédés azonban különc volt, ez jól kitűnik a Marcellus-életrajz olvasása közben, így ennek megfelelően kell őt kezelnünk. Más a helyzet Suetonius A Caesarok élete Vespasianus-életrajzával, ahol egy rövid, de annál érdekesebb történetet olvashatunk egy mérnökről, aki egy Róma-városi építkezés kapcsán valamilyen találmányát ajánlotta fel a munkálatok megkönnyítésére. A császár azonban elutasította mondván, hogy foglalkozási lehetőséget kell biztosítania a város lakosai számára (Suetonius: Az isteni Vespasianus, 18). Ezt a hozzáállást általánosnak vehetjük annak megértésére, hogy a társadalmi körülmények hogyan fékezték a technológia megértését, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Suetonius életrajzai a császárok jellemének ábrázolására irányultak, és ez aligha engedheti meg olyan következtetések levonását, hogy minden császárra jellemző volt az új találmányokhoz való ilyesfajta hozzáállás, nem beszélve az összes rómairól szerte az egész Birodalomban. Ezen tétel bizonyítására Wilson több forrást is megnevez, például Frontinust (De aquaeductu urbis Romae), Vitruviust (De architectura), Poseidoniost, az idősebb Pliniust és Strabónt, és emlékeztet azokra a hellenisztikus és római műszaki tanulmányokra, melyek töredékesen maradtak fenn, vagy teljesen elvesztek.

A tanulmány folytatásában Wilson a találmányokba, és egyáltalán a gazdaságba történő befektetések mértékét vizsgálja. Ennek kapcsán jut el a téma sarkpontjához, amely valószínűleg az egész problémakör korábbi mellőzésének oka lehetett. Eszerint a kutatás legnagyobb hiányossága, hogy nem ismertek számunkra a lakosság pontos lélekszáma, a bruttó nemzeti termék, vagy az egy főre jutó termelés számadatai a római világból. Éppen ezért nem vizsgálhatjuk a növekedést számszakilag, vagy nem demonstrálhatjuk azt, hogy ha volt is valamilyen növekedés, az milyen mértékben tulajdonítható bizonyos technológiák alkalmazásának. Nem tudjuk, például, biztonsággal megbecsülni egy vízimalom építési, üzemeltetési és karbantartási költségeit, összehasonlítva azokat az állati erővel működtetett malmok költségeivel, vagy bármilyen más malom eredményeivel. Emellett gyakran olyan példák bemutatására szorítkozhatunk, amelyek csak utalnak valamilyen technológia elterjedt alkalmazására.

Ugyan Wilson maga is elismeri, hogy a statisztikai adatok hiánya korlátozza a levonható következtetések természetét és pontosságát, tanulmánya folytatásában mégis kísérletet tesz arra, hogy zömmel régészeti leletek alapján bebizonyítsa, néhány mechanikai berendezést széles körben alkalmaztak az ókori mezőgazdaság és bányászat területén, valamint a gazdaság más szektoraiban.

A hellenisztikus kori Egyiptom vízemelő berendezéseivel kezdi. Nem véletlenül, hiszen Egyiptom volt az a terület, ahol a vízkiemelési technika fejlesztésének jelentős hatása lehetett a gazdaságra. Egyiptomban a mesterséges öntözés alkalmazásával rendszeresen meg lehetett oldani a földek vízzel való ellátását, nem kellett feltétlenül a kiszámíthatatlan Nílus áradásaira támaszkodni. Nem beszélve arról, hogy a többszöri öntözés a termés évente többszöri betakarítását is lehetővé tette. A vízkiemelő berendezések legelső változatai a serleges (vödrös) és kötéltárcsás megoldások, illetve a shaduf voltak. Mindkettő azonban intenzív emberi munkát igényelt, és öntözés céljára történő alkalmazásuk hatékonyságát korlátozta, hogy csak a folyó feletti és a mederrel közvetlenül szomszédos területek öntözésére lehetett azokat alkalmazni. A Kr.  e. III. századból, azaz a hellenisztikus kori Egyiptom virágkorából azonban új találmányok tűnnek fel. Ilyen a saqqiya, mely szintén az öntözést könnyítette meg és tette hatékonyabbá, a Ctésibios által felfedezett „hajtott szivattyú” (Kr. e. 270 k.) vagy az eredetileg Archimédés nevéhez köthető, bár az újabb elméletek alapján4 már nem neki tulajdonított vízemelő csiga. Ezeket a gépeket valószínűleg Alexandriában találták fel, erre utalnak a byzantioni Philón töredékesen fennmaradt írásai, illetve a Pneumaticha című munkájának arab fordítása. Az utóbbi számos fejezetében olvashatunk vízkiemelő berendezésekről, vízzel hajtott önműködő gépekről, sőt még vízimalomról is, és ezek alapján bizonyítható, hogy Vitruvius a De Architectura című munkájának megírásához forrásként Philónt használta. Ezeknek a gépeknek a megjelenése ugyanakkor technológiai fejlődésre utal. Ebből kiindulva Wilson felteszi a kérdés: mi volt a hajtóereje ennek a fejlődéshullámnak? Nyilvánvalóan a mezőgazdasági termelés fejlesztésére és hatékonyabbá tételére irányuló állami, pontosabban királyi támogatás, melynek meglétét a szerző a kairói Zénon-papíruszgyűjtemény néhány darabjával támasztja alá. A papiruszok egyébként fontos forrásai a témának, nemcsak a hellenisztikus, hanem a római és a bizánci kori Egyiptom kapcsán is, hisz a Kr. u. első századokból származó gyűjtemények gyakran utalnak különböző öntözőberendezések bérlésére, megépítésére vagy javítására, és mutatják azt is, hogy ezek gyakran a birtok elválaszthatatlan részét képezték – és ezzel együtt nem kevés tőkebefektetéssel jártak együtt.

A vízimalom feltalálása és alkalmazása kiemelt helyet foglal el Wilson tanulmányában. Nem véletlen, hiszen ez egyike az első próbálkozásoknak, hogy az ember a természeti erőforrásokat mechanikai munka elvégzésére hasznosítsa. Az irodalmi utalások már ismertek (ezek közül ki kell emelnünk Ammianus Marcellinus leírását a Kr. u. IV. századból, melyben egyértelműen utal az Amida környéki vízimalmokra),5 és az utóbbi évek régészeti eredményei is elősegítették, hogy a kérdés nagyobb érdeklődést nyert. Ezek alapján kimutatható, hogy a legrégebbi vízimalom, melyet megtaláltak, a dendrokronológiai vizsgálatok alapján i. sz. 57/58-ra tehető, és a vízimalom viszonylag széles körű elterjedése a Kr. u. I. század végén, a II. század elején történhetett meg. Itt kell megemlítenünk Antipatros versét a Kr. e. I. századból, melyben a vízimalom kapcsán ünnepli az új szerkezet munkamegtakarító hatását, ami azonban nem azt jelenti, hogy ez a költő korának új találmánya, hanem azt, hogy új volt Antipatros számára. Hiszen láttuk, hogy a vízenergia használata már a Kr. e. III. században is gazdasági tényező volt.

Wilson utal arra, hogy a római császárkorban a hadsereg is ösztönzően hatott a vízenergia elterjedésére és széleskörű alkalmazására, és ezt szintén a régészet segítségével igazolja. Britannia provinciát hozza első példaként, ahol a Hadrianus-fal mentén több helyütt is vízimalmok álltak. Nem véletlen ez, hiszen a hadse­regben fontos volt, hogy minél gyorsabban, minél nagyobb mennyiségű élelmiszerrel ellássák a falnál állomásozó csapattesteket, így a hatékony vízenergia hasznosítása elterjedt a Kr. u. II. században. A szerző több más régészeti emléket felhoz Rómából és a birodalom más provinciáiból, így a pannoniai Aquincumból is, és ezekkel igazolja, hogy a vízenergia elterjedése, a vízimalmok széleskörű alkalmazása meghonosodott a birodalomban, különösen azokon a vidékeken, ahol nagy létszámú legiók állomásoztak.

Tanulmányában Wilson a vízimalmok mellett nagy figyelmet szentel a vízenergia bányászatban történő alkalmazásának. Első példája az Attikában található laureioni ezüstbányák, ahol a görögök vízenergiával hajtott, egyfajta önműködő technikát alkalmaztak a kibányászott és szétzúzott érc kiválogatására. Később, a rómaiak továbbfejlesztették a módszert, és meghonosították az ókori világban a hidraulikus bányászatot. Az erre utaló legfontosabb forrásunk, az idősebb Plinius Naturalis Historia-ja fontos leírást tartalmaz a hispaniai bányákban alkalmazott technológiáról (33. 21. 73–77.), melyből kiderül az is, hogy évente 20 ezer font tömegű aranyat termeltek ki itt. A bányák támogatásának pontos számadatai nem ismertek, de az szinte biztosra vehető, hogy az állam súlyos összegekkel támogatta a hispaniai bányák kitermelését, nem véletlenül, hiszen a daciai arany- és ezüstbányákon kívül az Ibériai-félszigeten voltak a biroda­lom legnagyobb nemesfém-forrásai. A hatalmas, hidraulikus, észak-nyugat spanyolországi aranybányák gazdasági jelentőségét aláhúzza a terület katonai védelmére fordított figyelem, különösen az i.sz. 68–69-es éveiben a birodalom irányításáért folytatott harcok során. Ezen a ponton, a bányászati technikák leírásánál Wilson tanulmányát szemléletes ábrák teszik érthetőbbé. A vízenergiát a bányászat számos területén alkalmazták, így a külszíni fejtésénél, az érczúzásnál, az ércmosásnál és válogatásnál. Ez egy sor olyan technikát takar, melyet Wilson meglehetős részletességgel és alapossággal fejt ki, és amelyek alkalmazása már valóban ipari méreteket öltött a Római Birodalomban. Ha a technológia ennyire fejlett, a kitermelés pedig ennyire hatékony volt, akkor mi okozta a Kr. u. II–III. század folyamatos devalvációját, a denarius ezüsttartalmának csökkenését? Elsősorban az, hogy amíg ugyanakkora, tehát viszonylag nagy mennyiségű ezüstöt termeltek évente a bányák, addig a 193–197-es évek polgárháborúi, illetve a Severus-dinasztia utáni katonacsászárok kora szükségessé tették a hadsereg zsoldjának és donatívumainak folyamatos emelését. Mindez azt vonta maga után, hogy nagy mennyiségű vert pénz került forgalomba, ami leérté­keléshez, az infláció fokozódásához, és végső soron a pénzrendszer össze­omlásához vezetett. Az egyenes következtetés az, hogy szembetűnő különb­ségként az I. és II. század gazdasági teljesítménye, és a birodalmi kiadások bizony tekintetben magas szintje (a hadseregre, építkezési munkákra, az annona-ra, stb.) részben a fejlett technológia használatától és a bányák ipari léptékű működésétől függött. A korábbi korokhoz képest korszerűbb technológia jelentőségét a római kori gazdaságban és a tágabb történelmi folyamatokban jól szemlélteti az a tény, hogy mekkora volt a gazdasági visszaesés, mikor a nagyteljesítményű hidraulikus bányászati eljárások a Római Birodalom összeomlása után többé már nem voltak használatban.

Mindent összegezve elmondható, hogy Andrew Wilson tanulmánya és egyál­talán az egész munkássága nagy hiányt pótol az ókortudományban és a korszak gazdaságtörténetének tanulmányozásában, hiszen a technikai fejlődés alapvetően meghatározza a gazdaság termelési eredményeit akár a mezőgazdaság, akár az ipar vagy a bányászat területén (gondoljunk a XVIII–XIX. századi Angliában beinduló, a köznyelvben tévesen ipari forradalomnak nevezett folyamatra). Noha igaz az, és erre a szerző nyomatékosan utal a tanulmány végén, hogy az ókori technikai fejlődés nem volt olyan robbanásszerű, mint az 1760-as évekkel kezdődő ipari-gazdasági fellendülés („take-off”) során, de mindenképpen figyelemre méltó, hiszen a gazdaság és egyáltalán az állam fenntartása érdekében elkerülhetetlen volt a technikai innováció egy olyan nagy kiterjedésű birodalomban, mint a római. Éppen emiatt érdemes és érdekes továbbra is figyelemmel kísérni Andrew Wilson munkásságát, illetve kutatási eredményeit.

Dr. Andrew Wilsonról és kutatásairól bővebb információk a szerző honlapján olvashatók (http://users.ox.ac.uk/~corp0057/), ahol írásainak részletes bibliográfiája is megtalálható.

 

Andrew Wilson: Machines, Power and the Ancient Economy (Gépek, energia és az ókori gazdaság). Journal of Roman Studies 92 (2002) 1–32.

Kerepeszki Róbert

1. Moses I. Finley: Technology in the Ancient World. Economic History Review (2nd ser.) 12. (1959), 120–125. Moses I. Finley: Technical innovation and Economic Progress in the Ancient World. Economic History Review (2nd ser.) 18 (1965) 29–45.

2. A témakörben folytatott munkájának első darabja a Water-mills in Ancient Rome c. tanulmány volt (Opuscula Romana 12, 1979. 13–36.), melyet egy sor cikk és tanulmány követett. A korona Wikander munkásságának az általa szerkesztett Handbook of Ancient Water Technology (2000) volt.

3. Kevin Green: Technological Innovation and Economic Progress in the Ancient World: M. I. Finley re-considered. Economic History Review 53 (2000) 29–59.

4. S. Daley: Nineveh, Babylon and the Hanging Gardens: Cuneinform and Classical Sources Reconciled. Iraq 56 (1994) 45–58.

5. Ammianus Marcellinus: Történeti könyvek. 18.8.11