Klió 2004/3.
13. évfolyam
A
korai Meroving-korszak problémái a Közép-Duna-vidéken
A rövid kötetcím valójában régészeti problémakört takar, olyan szakemberek tollából származó tanulmányok tükrében, akik nagyobbik része már régebben is jeleskedett ennek az időszaknak a kutatásában. A tizenhat szerző tizenhat tanulmánya – egy kivételével – régészeti, francia–cseh együttműködési program keretében készült, de magyar, szlovéniai, osztrák, német és oroszországi szerzők is szerepelnek a kötetben. A kötet nyelve nagyjából egységes, azaz német, de két angol és két francia nyelvű is napvilágot látott benne, ami a teljes megértéshez elég széleskörű szaknyelv-tudást igényel. Már korábban referáltunk arról a hasonlóan nemzetközi erőfeszítéssel létrejött kötetről, amelyet J. Tejral jubileumára adtak volt ki, és akkor is megemlítettük azt, hogy a hasonló gyűjteményes köteteket jobb volna egységesen egyvalamilyen nyelven megjelentetni. Ugyanakkor tudjuk azt, hogy a fordítások nagyon időigényesek és nem olcsó dolog a régészeti szaknyelvet jól ismerő fordítók foglalkoztatása, sőt magának a megtalálása sem.
Minden egyes tanulmányt nincs
módunkban ismertetni, csupán közülük néhányra hívjuk fel az olvasók figyelmét.
Az első szerző – I. R.
Ahmedov – 2001-ben már Magyarországon is publikált. A népvándorláskor lovas
népei régészeti kutatásának egyik ága a lószerszámok vizsgálata. A szerző nagy
szorgalommal és szemmel láthatólag a teljesség igényével vette számba az
állatalakos oldaltagokkal bíró, eddig ismert, koraközépkori zablákat a
hunkorszaktól a VII. század elejéig, miközben a legkülönbözőbb nyelvű
szakirodalmi ismereteiről is tanúságot tett, jóllehet a magyar szerzők közül
csupán Kiss Attila egyetlen munkáját említette meg, ami orosz nyelven jelent
meg Vlagyikavkazban 1995-ben és idehaza jóformán ismeretlen.
Bíró Máriának a tanulmányait az ókori csontmegmunkálás
legkülönbözőbb termékeiről már jól ismeri a szakirodalom, most a kétsoros és
bizonyos egysoros fésűkről írt, alapos tipológiai rendszert építve fel
közöttük, térkép-mellékletekkel az egyes típusok elterjedéséről.
Fontos publikáció a kötetben Z. Cižmár és J. Tejral közös munkája, egy
közép-morvaországi lelőhely leletmentő ásatása során, összesen 160 objektum
között feltárt három, V. századi harcos-sírról. A leletek fegyvertörténeti
szempontból tartanak számot az érdeklődésre.
Figyelemreméltó a kötetben (a
Párizsban élő orosz régész) M. Kazanszkij dolgozata, aki még az 1970-es
években, a Fekete-tenger melletti Novorosszijszk város közelében, egy Djurszo
nevű lelőhelyen feltárt, minden valószínűség szerint tetraxita-gót temető belső
időrendjével foglakozik. A temető igen gazdag leletanyaga már régebben felhívta
magára a figyelmet szakkörökben. Az illusztrációk – amelyeket a temető
feltárója, A.V. Dmitrijev nyomán közölt – segítik a magyarországi hozzáférést
is, mivel az oroszországi szakirodalom egyre nehezebben jut be hozzánk. A
szerző által idézett újabb oroszországi szakirodalom jelentős része ismeretlen
nálunk. Véggövetkeztetésképpen a nagy és gazdag temető első három temetési
fázisát Kazanszkij az V. század második felére és a VI. első harmadára keltezi.
Ez az említett temetőnek csak a korai használati szakasza. Benne a hazai
hun-korszak némely leletét is megtaláljuk párhuzamként, ez számunkra már ismeretes volt.
Ennek a nevezetes temetőnek
szentelte írását A. Masztikova is, aki a temető női sírjainak a
társadalmi hierarchiáját igyekezett megtalálni a leletek és a sírrítusok
fényében. Közölte a temető térképét és a feldolgozott leletek általa figyelembe
vett anyagát is. Megemlíti azonban ő is, hogy ez a fontos emlék még nincs
teljes egészében közölve ma sem. A gazdag női sírok eloszlása a temetőben nem
egyenletes. A vezetőréteghez tartozott nők az oda bevándorolt tetraxita
gótokhoz tartoztak.
Elsősorban ismét
fegyvertörténeti, valamint viselettörténeti (gepida, alamann) szempontból
nagyon fontos Kazanszkij és a fentebb már említett, A Masztikova, valamint P.
Périn közös tanulmánya a „keleti-barbárok” (ebbe a Kárpát-medence két
lelőhelye is beleértendő) és Bizánc kapcsolatairól.
Hazai szempontból is nagyon
fontos publikáció M. Martin közleménye és elemzése egy Rajna-vidéki
alamann temetőről, aki azonban a magyar szakirodalmat – Bóna Istvánnak a
nürnbergi (1987) kiállítási katalógusban megjelent írásán kívül – sajnos nem
ismeri, habár Bóna idézett áttekintése révén részben eljutottak hozzá a
magyarországi leletek párhuzamai is.
A Garam és az Ipoly között
még 1955-ben fellelt sírral foglalkozik K. Pieta rövid, de jeles
tanulmánya. A sír maga egy négyéves kislányé lehetett, akit az V. század derekán
temettek ott el, és aki gazdag családból származott. Etnikai hovatartozását
nehéz megítélni, Kiss Attila és Bóna
István véleményét a szerző nem
osztja. (Sajnos, hogy időközben mindkét jeles kutató eltávozott az élők
sorából.) Kétségtelen az, hogy a két folyó közötti táj a hunkorban fontos
szerepet játszott népcsoporté volt.
Magyarországon
is jól ismert leletek az ún. S-alakú fibulák, a VI. század első feléből. Ezek
párhuzamait Normandiában is megtalálni, velük foglalkozik Ch. Pilet
tanulmánya a kötetben, alapos tipológia – időrendi feldolgozással. Ez a nem
olcsó divatcikk a frankok révén jutott el Normandia területére, talán már az V.
század végétől kezdve, és ott jellegzetes „keleti” színt jelentett.
Különös,
magaslati település-típusokkal foglakozik D. Quast tanulmánya, amely az
V. századi – annak második felére tehető – alamann virágkort érinti és ezeket a
sajátos településeket illetően határozott „dunai” behatásról értekezik, Kitér a
frank hatalom megszilárdulása idejében elvesző alamann uralomra és ennek
régészeti emlékeire. Az említett településekkel összhangba hozható ismert
gazdag (fegyveres) temetkezések a hatalmától aztán megfosztott vezetöréteg
emlékei.
A
hazai langobárd fibula-leletanyag értékelése szempontjából nagyon fontos a
kötet szerkesztőjének, J. Tejralnak a zárótanulmánya, a Dunától északra fekvő
területekről. (Szemben a kötet egynémely fentebb idézett szerzőjével, Tejral
már ismeri tanulmányunkat a fenékpusztai leletekről, de Erdélyi helyett csak
Erdélyt ír, az orosz nyelvű dolgozatunk nyomán.) A cikkben több térkép is
helyet kapott, ami megkönnyíti a jobb térbeli tájékozódást. A szerző a jelzett
fibulatípusokat négy fázisban, 480 és 590 közé helyezte, amivel teljes
mértékben egyet lehet érteni (tehát a langobardok utáni germánok bizonyos
fibuláit is feldolgozta). Nagyon fontos volna a Soproni Sándor által (a
Töltőtollgyár egykori építkezésekor) Szentendrén feltárt, gazdag langobárd
temető emlékeinek közzététele – amit Bóna István akart elvégezni – ehhez Tejral
eme jeles tanulmánya igen jó segítséget tudna nyújtani.
Rövid
szemlénk végére hagytuk R. Bratoznak az írásos forrásokra épülő
tanulmányát, amely nálunk sajnálatosan kevéssé kutatott témakörre vonatkozik, a
különféle keresztény („katolikus”, ariánus) – pogány népcsoportok kölcsönviszonyát
taglalja a Közép-Duna-vidék, illetve az Alpok-alja területi vonatkozásában.
Időben és a népek tekintetében a gótokkal (IV. század vége – V. század eleje)
megkezdve a VI. század végéig terjedő időszakot tekinti át. Tanulmányában olyan
érdekes momentumok szerepelnek, mint például az Észak-ltáliából a hunok által
elhurcolt hadifoglyok és deportáltak sorsa vallási tekintetben, vagy annak a
térségnek a jellemzése ilyen szemszögből, amelyet a szerző feszültségekkel teli
vidékként jellemez: a Közép-Duna-vidék helyzete Bizánc, a frankok és avarok
között. Az avarok megjelenésekor, a végül is vesztes langobardok más
népcsoportokat is magukkal vittek Észak-ltáliába. Nem kevésbé érdekes a
régészetileg még kevéssé vizsgált tény, hogy, kik is maradtak itt Pannónia
területén ezután. Örvendetes, hogy a szerző ezeket a kérdéseket feszegeti és
ezzel a régészek számára is fontos feladatokat jelöl ki.
Egészében véve ismét igen jó,
nemzetközi összefogás révén létrejött, tematikusan jobbára egységes kötet ez,
ami a tájékozódást igen jól elő tudja segíteni a meroving korszakkal és azt
közvetlenül megelőző időszakkal foglalkozó kutatók számára.
J. Tejrai J. (szerk.) Probleme der frühen Merowingerzeit im Mitteldonauraum (A korai Meroving-korszak problémái a Közép-Duna-vidéken). Brno 2002. 361 o.
Erdélyi István