Klió 2004/3.

13. évfolyam

Világvége. Félelmek és jövendölések a középkorban

Jelen könyv egy újabb, javított, bővített kiadása egy 1982-ben megjelentnek. A szerzők, Georges Duby tanítványai néhány klerikus írását gyűjtötték össze és fordították le francia nyelvre, hogy képet adjanak a középkori világvége-várásról.

Székely István 1922-es akadémiai székfoglaló értekezésében elmondott, még ma is nagyszerűen használható meghatározását („... az apokalipszis kinyilatkoztatás alakjába öltöztetett képletes vagy jelképes látomásokból álló tanköltemény, mely a fizikai világ, a túlvilág és a jövő történelem titkait írja le”) tartva szemünk előtt, a könyvnek köszönhetően láthatjuk, milyen sokféle felfogással találkozhatunk a középkori forrásokat tanulmányozva. Krónikások feljegyzései, klerikusok levelei által kapunk ismereteket a közelgő világvégről, Antikrisztusok fellépéséről, valamint János Apokalipszisének magyarázatát is olvashatjuk. Tanúi lehetünk annak, hogy a középkori írástudók hogyan vették át, dolgozták át és fejlesztették tovább saját szellemükben a zsidó apokaliptika elemeit.

A történetek átültetése legszembetűnőbb a Pseudo-Methodus és az Oracula Sibyllana esetében. Az első textus szerzője Methodus, Patara város IV. századi püspökének neve alatt írt a VII. század végén az iszlám hódítás borzalmairól szír nyelven. Ezt a szöveget, amelyet a menekülő szerzetesek hoztak magukkal Nyugatra, Petrus szerzetes fordította görög nyelvről latinra akkor, amikor az arabok Spanyolországot megszállták (711). A két kulturális közeg csapásai közötti párhuzam indokolja a fordító munkáját. Az apokaliptika hagyományában gyökerező elemeket megtartja: a keresztények üldöztetése, a jövendő béke, északi emberevő barbárok megjelenése. A középpontban azonban az izmaeliták kegyetlensége áll. Az Antikrisztust, aki csodákat tesz, Isten elpusztítja és bekövetkezik a várva várt paradicsomi állapot.

A második szöveg egy IV. század végi szír kézirat XI. századi latin verziója. Tiburtine, Priamus királynak a lánya, aki jövendöléseket mondott a világ minden táján, Rómában száz szenátor álmát fejti meg, akik ugyanazon az estén ugyanazt álmodták. A szibilla magyarázata szerint a kilenc különböző Nap kilenc generáció eljövetelét jelenti. Az első kettő ragyogó Nap a becsületes, istenhívő embereket jelöli, a többi sötét Nap a harcokra, Jézus születésére (vérvörös Nap négy sugárral), az üldöztetésekre utal. A történet anakronisztikus, mivel Trajanus császár (Kr.u. I. század) idejében játszódik, és az Úr későbbi megtestesüléséről beszél. Bár a trónra lépő királyok hosszú sorát csak neveik kezdőbetűivel illeti, mégis ezek alapján nagyrészt azonosítani lehet őket. Például: K. száli király (Nagy Károly), három „O” betűs király (I., II. és III. Ottó), E. száli király (II. Henrik), hogy csak néhányat említsünk. Újdonságnak számít Konstantinus görög-római király nevének szerepeltetése, aki Jeruzsálemben visszaadja a koronáját Istennek. Majd az Antikrisztus megöli Énokhot és Élit, és Isten legyőzi az Olajfák hegyén a gonoszt, majd az utolsó ítélet sem várat magára.

A két szöveg esetében a szerzők álnevük segítségével érik el, hogy prófétai palástban díszeleghetnek, mivel a múlt eseményeit jövőként értelmezik. Kortársaikat a történetek által látják el a tisztánlátáshoz szükséges tudnivalókkal, vigasztalják, és egyben felkészítik őket az utolsó csapások elviselésére, melyek az új édenkert előtti stádium elemei. Végső cél az örök üdvösség, melyet a hű, próbákat kiálló keresztények érhetnek csak el.

Az eddigi szélesebb közönségnek szóló kinyilatkoztatások mellett, melyekben nagy számban fordulnak elő rémisztő képek, nyugodtabb hangvételű levélre is akadhatunk. Adso, Montier-en-Der apátja De ortu et de tempore című művével (949–954) Gerberge királynő, IV. Lajos francia király felesége kérésének tesz eleget. A királynő érdeklődésére tekintettel összegyűjt mindent, amit addig írtak az Antikrisztusról. A klerikus ismereteit olvasott és újraolvasott művekből meríti saját vallomása szerint. Az Antikrisztus babilóniai születésétől a meggyilkolásáig a történetet exegéta módjára dolgozza fel. Mondanivalóját Pál apostol leveleinek, Máté és János evangéliumának részleteivel támasztja alá. Az Antikrisztus eljövetele előtt az egyházatyák szerint egy frank király tartja kezében majd a Római Birodalmat. Ez a frank uralkodó jelenthette Gerberge számára férjét vagy testvérét, I. Ottót, ezért tanúsított figyelmet a jövendölés iránt.

Erőteljesebb, határozottabb kifejezésmódot igényelt Guibertus, Nogent apátjának Gesta Dei per Francos irata, mely 1108 és 1112 között keletkezett. A szerzetes azt közli, amit II. Orbán pápa keresztes háborúra felszólító beszédéből megjegyzett a clermont-i zsinaton 1095-ben, valamint saját gondolatait is hozzáfűzi. A szövegből kitűnik, hogy a keresztes lovagok céljának tűzték ki a Kelet kereszténységének összegyűjtését, hitre vezetését, hogy ezzel előkészítsék az utat az Antikrisztus előtt. Így kettős megtisztulás következhet be: Jeruzsálem felszabadul a pogányok elnyomásából és a nyugati nemesség a rossz erkölcseitől, mivel mártíromságot szenvedhet.

Az Antikrisztusok és előfutáraik, a hamis próféták megjelenéséről szól négy klerikus. Elbeszéléseik az Antikrisztus cselekvéseire összpontosulnak, és az eretnekek halála után íródtak, így a klerikusok nem jóslásra vállalkoztak, hanem az álszentek leleplezésére. Megfigyelhetjük az eretnekek egyszerű tanítását, melynek lényege, hogy saját magukat tekintik egyedüli megváltottaknak, és az Egyház tagjainak elpusztítására törekednek. Tours-i Gergely Historia Francorum művében arról számol be, hogy 590 körül egy férfit Berry erdejében, Galliában egy légyraj támadott meg, mely valószínűleg maga volt az ördög. A férfi ezután szerzetesként élt. Krisztusnak hirdette magát, jósolt, gyógyított, ajándékait szétosztotta. Egy nőt fogadott maga mellé, akit Máriának nevezett. Több mint háromezer követőre talált. Az Egyház tagjait azonban halállal fenyegette, míg-nem Puy-en-Velay püspökének legidősebb küldötte karddal meg nem ölte a Gergely által Antikrisztusnak nevezett megszállott embert. A krónikás megjegyzi, hogy később, még az ő idejében is előfordulnak ördöngősek.

1112–1114 között Utrecht egyháza Frigyes kölni püspökhöz intézett levelében elpanaszolja, hogy flandriai Tanchelm, akinek minden bizonnyal az Antikrisztus előfutárának kell lennie, Istennek kiáltotta ki magát. Hívei előtt az Egyházat bordélyháznak minősítette, egy Mária szoborral eljegyezte magát. Tanítványa, Manasses kovács céhet hozott létre, mely Mária és az apostolok közösségére hasonlított.

Willelmus newburghi kanonok leírja Historia rerum Anglicarum (1196–1198) művében, hogyan vezették III. Jenő pápa (1145–1153) elé bretagne-i Eudest, a Csillagot az 1148-as reimsi zsinaton. Elmeséli, hogy az eretneket urak urának tekintették hívei. Pompában élt. Víziókkal csábított el mindenkit. Az ennivaló nem volt más, mint levegő, így démonok lakomáját rendezett. Hogy még szemléletesebbé tegye mondanivalóját, példaként felhoz egy pajzshordozót, akit az ajándékba kapott sas az égbe repített, és soha nem került elő. Miután Reims érseke elfogatta az Antikrisztust, az a zsinaton az egyik végén kétfelé ágazó botot tartott, és azt mondta, hogy ha a két ág az ég felé mutat, a világ két része Istené a harmadik pedig az övé, és ha megfordítja, akkor neki jut az univerzum két része. Halála után tanítványai továbbra is hittek tévelygésükben, haláluk pillanatában is csodát vártak.

Bernardus Gui inkvizítor De secta illorum qui se dicunt de ordine Apostolorum (1316) című írásában beszámol az ún. apostolikusok mozgalmáról, melynek feje Gerardus Segarelli, majd tanítványa, Novarai Dolcino. Gerardus Pármában titkos találkozókat szervezett, az apostolok életmódját utánozva a tökéletes élet látszatát keltette. Híveinek előírta, hogy hirdessék bűnbánat tartását, mert közel a mennyek országa. A közösséget IV. Honorius és IV. Nicolaus pápa elítélték és 1307-ben Segarelli máglyán végezte. Fra Dolcino vette át azután a vezetést, akinek híveihez intézett három leveléből kettőt összegez az inkvizítor. Az elsőben, amelyet 1300 augusztusában írt az eretnek, jelen idejét az utolsó napoknak hiszi. Isten küldöttének tekinti magát, aki felfedi a jövőt mások előtt. A klerikusokat ellenségként tartja számon, az ördög szolgáinak nyilvánítja őket, akiknek megölésére buzdítja a népet. Az Egyház négy fázisát különbözteti meg. Az első az ótestamentumi próféták, a második az apostolok, a harmadik a gazdag egyház, a negyedik az apostolok időszaka. Ezt az utolsó reformációt az ő közössége vinné véghez Frigyes szicíliai király segítségével. Ezután következhetne be a béke időszaka, és jelenhetne meg az Antikrisztus. A második levélben 1303 decemberében Dolcino Istentől kapott kinyilatkoztatás által megjósolja, hogy 1304-ben a kardinálisok, majd 1305-ben mindegyik klerikus meghal Frigyes fegyvere által. Az inkvizítor miután felsorolja az eretnek tanításának fő tételeit, megjegyzi, hogy a jóslások nem váltak valóra.

Az előbbi munkáktól némileg különbözik Rodulfus Glaber burgundiai szerzetes öt könyvből álló Historiája (1030–1047), melyben nem találunk közvetlen utalást az Apokalipszisre. A történelmi elbeszélés visszatérő eleme az ezer év, amelyet vagy Krisztus születésétől vagy a Passiótól számít. Érdekes a múlt és a jelen eseményeinek hangulata közötti analógia, amely valószínűleg nem véletlen egy középkori írásban. A Passiót követő ezredik évben hal meg Fulbert, Chartres püspöke és Benedek pápa. Az Ige születése utáni ezredik évben a templomok fehér ruhába öltöztek, megújultak, hívekkel megteltek. A Passiót követő évezred végén, 1033-ban azonban éhség, káosz uralkodott. Az emberek döghússal táplálkoztak, a piacon emberhússal kereskedtek, az utazókat, a szállások vendégeit megölték és megették. Az Egyház kincseit szétosztogatták. Ez a csapás, melyet Isten büntetésének tudtak, három évig tartott. Majd a megtestesült Úr megkönyörült rajtuk, és a bőség, a béke ideje érkezett el.

Végül, de nem utolsó sorban a könyv szerkesztői közlik Gioacchino da Fiore János Apokalipszisének magyarázatát. A ciszterci apát 1191-ben S. Giovanni in Fioréban új rendet alapított. Profetikus iratai, melyekben egyházi reformok végrehajtásának szükségessége mellett érvelt, szembeállították a klérussal. Az Expositio in Apocalipsim (1198–99) bevezetőjében az apát igyekszik művének jogosságát bizonyítani. Auktorokként III. Lucius és III. Orbán pápát említi, akik felhatalmazták az írásra. Az olvasónak az ő segítségét kell igénybe vennie, és ő kijelöli a legnagyobb misztériumok szemléletéig vezető utat. Az Apokalipszist ismeretlen tengerhez hasonlítja, melyen navigálni készül, de előbb fel kell tölteni a hajót ellátmánnyal, vagyis az olvasónak meg kell adni a megértéshez szükséges magyarázatokat. Az Apokalipszist a próféciák próféciájának nevezi, mivel a többi bibliai könyvet magában foglalja. Isten lelke szerinte nyíltan beszél benne, felfedi a titkokat. A szerző a világ három állapota között tesz különbséget. Az első az Ótestamentum korszaka, a törvény ideje, amely az Atyára vonatkozik, és akkor még a házasság intézménye volt a meghatározó. A második korszak az Újtestamentumot foglalja magában, melyet a Fiú hozott magával és az Evangélium szabályzata alatt áll. Ez a klerikusok ideje. A harmadik, a Szentlélek időszaka, amely a világ végére vonatkozik. Ekkor a szerzetesség a döntő tényező. A klerikus exegézisében Isten népének múltja és az Egyház története közötti megfelelésre épít. A hét pecsét az Ótestamentum korszakait jelöli. Felnyitásuk az Újtestamentum, a későbbi kor eseményeinek felel meg (az első János evangélista haláláig tart, a második Augustus Konstantinusig, a harmadik Justinianus császárig, a negyedik Nagy Károlyig, az ötödik a klerikus századáig). Az írás idejében kezdődött meg a hatodik pecsét felnyitása, melyet majd az Úr sabbatja követ, valamint harcok és a végső ítélet. Az ótestamentumi szírek és asszírek elleni hadakozás megfelelője eképpen a perzsák és az arabok elleni harc. Babilónia lerombolása pedig Új-Babilónia vesztével egyenlő. Ahogyan az Ótestamentum Antiochus király uralmával végződött, a világvége majd Gog, a végső Antikrisztus eljövetelével következik be. Az apokaliptika elemei más műfaj jegyeihez hasonlóan a történelem folyama során tovább öröklődtek, és több-kevesebb változáson mentek keresztül. A középkort követően a joachimista eszmék feltámadásáról Bán Imre (Chiliastikus és apokaliptikus hiedelmek a reneszánsz korban, in Költők, eszmék, korszakok, Csokonai Könyvtár, Debrecen, 1997) elemzésének köszönhetően bizonyosodhatunk meg.

A felsorakoztatott művek híven tükrözik a középkor különféle nézeteit, elképzeléseit a világvégéről. Mivel az apokalüpszisz görög szó feltárást, felfedezést jelent, és a titok megfejtéséhez vezető utat a középkor hite szerint csak Isten által lehet kijelölt, így hadd álljon itt egy idézet befejezésül Gioacchino da Fiore apáttól: „Nyilvánvaló tehát, hogy aki a saját dicsőségét keresi, nem hihet, és aki nem tud hinni, nem tud megérteni, mivel a hitetlenség sötétsége megvakítja lelki szemeit, és körülötte tapogatózva nem találhatja meg az ajtót.”

Claude Carozzi, Huguette Taviani-Carozzi: La fin des temps. Terreurs et prophéties au Moyen Age (Világvége. Félelmek és jövendölések a középkorban). Flammarion, Paris, 1999. 233 o.

Dancs Ágnes