Klió 2004/3.

13. évfolyam

A Fekete Halál németországi terjedése 1348 után

 

 

A történészek, orvostörténészek vélekedése régebben általában az volt, hogy Európában a VII. század elejétől a XIV. század közepéig nem pusztított a pestis. Az újabb kutatások azonban ezzel kapcsolatosan már egyre több kételyt fogalmaznak meg, sőt bizonyítékokat is hoznak annak alátámasztására, hogy Európában már 1348 előtt is volt pestis. Az egyik német kutató, Franz Dumont szerint például a középkorban 1313-ban tűnt fel először a pestis a Rajna és a Mosel vidékén, és Mainzban 16000 áldozatot követelt. Friedrich-Wilhelm Henning és Hermann Kollenbenz  ugyancsak azt vélelmezi, hogy 1348 előtt már voltak pestisjárványok. A párizsi Pasteur intézet igazgatója,  Henri Mollaret  azt állítja, hogy az előbb említett történészek által hivatkozott források félrevezetők, s az azokban említett betegség nem pestis volt, hanem valami más. Szerinte a középkorban a pestist gyakran összekeverték a leprával.

Manfred Vasold tanulmánya elsősorban a XIV. század közepén pusztító pestisjárvány, a Fekete Halál dél-németországi elterjedésével foglalkozik, és a legújabb kutatási eredményekre támaszkodik. Ezek alapján úgy véli, hogy a Fekete Halállal kapcsolatos nézeteink, ismereteink számos vonatkozásban újragondolásra és pontosításra szorulnak. Európa nyugatibb részein, ahogyan korábban Kis-Ázsiában és Dél-Európában is, a pestis először a római birodalom széthullása idején tűnt fel. Ez volt az a pestisjárvány, amely a VIII. század végétől jelentős pusztítást okozott a Kelet-Római Birodalomban, s amelyet az akkori keletrómai császárról elnevezve „Justinian pestisnek” hívtak. A kortárs Cäsareai Prokopius A perzsa háború című művében emlékezett meg erről a pestisről, illetve az ebben leírt tünetek alapján következtettek arra a kutatók, hogy az ekkori járvány tényleg pestis volt. A következő évszázadokban Európa mentes volt ettől a betegségtől, egészen a XIV. század közepéig, amikor az oszmán törökök előbb Kis-Ázsiába, majd Délkelet-Európába is benyomultak, s velük együtt a pestis is újra megjelent. A XIV. század közepén Európát sújtó pestisjárványt már egy válságokkal terhes időszak előzte meg. Az 1315. évet követő esztendőkben Európa-szerte éhínség ütötte fel a fejét. Ettől az időtől kezdődött Európa éghajlatának általános hűlése is. Részben ezeknek is köszönhetően megnőtt a mortalitás mértéke és demográfiai csökkenés vette kezdetét. Itália egyes városaiban már 1339–40-ben járványok ütötték fel a fejüket, amelyek jelentős emberveszteséget okoztak. E járványok oka, illetve típusa mind a mai napig ismeretlen. Ann Carmichael amerikai társadalomtör­ténész szerint 1340-ben Firenze ekkori, kb. 120 ezer lakosából több mint 15 ezret veszített el. De ezekben az években más itáliai városokban is – mint például Sienában – jelentősen megnőtt a halálozási arány. Ennek a demográfiai krízisnek az ábrázolása a korabeli képzőművészetben is megjelent, elsősorban a „halál diadala” téma formájában.

1347 őszén genovai hajók hozták magukkal Itáliába a Krímből a pestisfertőzést, ahol a korabeli beszámolók szerint egy ostromlott városba katapultokkal hajítottak be pestissel fertőzött emberi tetemeket. Ezzel a momentummal kapcsolatosan a történeti irodalomban gyakran találkozunk azzal a sommás megfogalmazással, hogy ez volt az első dokumentálható „biológiai hadviselés”. Ám normális esetben ez semmilyen komolyabb veszélyt nem jelenthetett volna, ugyanis a pestisbaktériumokat hordozó bolhák elhagyják a kihűlt tetemeket. A veszélyt tehát önmagában nem a tetemek jelentették, hanem a ruhákban megbújó bolhák. Kétségtelen, hogy a genovai hajóknak számos pestishordozó bolhát kellett magukkal szállítani ahhoz, hogy a járvány gyorsan elterjedjen Itáliában. Az olyan nagy városokban, mint például Firenze, a pestis igen nagy pusztítást okozott. Ann Carmichael számításai szerint Firenze lakosságának kb. 50 százalékát veszítette el, azaz az 1340. évi járvány pusztítása után még kb. 50 ezer embert. Velence – melynek lakossága 1348-ban több mint 100 ezer fő volt – népességének ugyancsak több mint a felét elveszítette. Az Appennin-félsziget hosszú tengerpartjával, népes kikötőivel, fontos közlekedési csomópontjaival, a középkori viszonyok között magas népsűrűségével, enyhe hőmérsékletével kedvező feltételeket kínált a járvány terjedéséhez. A pestissel együtt azonban más fertőző betegségek is jelen voltak Itáliában, többek között az is, amelyik 1339–40-ben oly súlyos pusztítást okozott. 1348-ban a tömeges pusztulás nem csak az embereket érintette, hanem a haszonállatokat is, elsősorban a szarvas­marhákat és a juhokat, amelyek azonban normál esetekben nem érzékenyek a pestisre. Ez a körülmény, hogy állatok is nagy számban hulltak el, jelzi: a pestissel együtt valamilyen egyéb ragályos betegség is jelen volt a XIV. század közepén. A korabeli orvostudomány, ahogyan az 1348. évi párizsi pestis akták bizonyítják, a fellépő járványt új betegségként határozta meg. David Herlihy  angol kutató szerint, rendkívül szokatlan az a gyorsaság, sebesség, ahogyan a bubópestis Európában elterjedt. Úgy véli, hogy a bubópestist hordozó bolhákkal ugyanis a járvány a matematikai valószínűség számítás alapján csak lassabban terjedhetett. Más a helyzet azonban a tüdőpestissel, mely a bubópestisből alakult ki, amikor a fertőzés már a tüdőt is elérte. A tüdőpestis ugyanis cseppfertőzéssel, belégzéssel is fertőzött – hasonlóan az influenzához – és éppen ezért a terjedése igen gyors volt. Mindenesetre azonban a tüdöpestis sokkal ritkábban fordult elő, mint a bubópestis. Míg az első gyakorlatilag mindig halállal végződött, a bubópestissel fertőződötteknek csak kb. fele halt meg.

A pestisbaktériumokat hordozó bolhák patkányokon élősködtek, de a patkány olyan hordozó állatnak számított, amelyiket éppúgy megbetegített és megölt a pestis, mint az embert. Az elpusztult patkányt a bolhák elhagyták, és újabb hordozót kerestek. Más vélekedések szerint nem a patkánybolha, hanem az emberi bolha hordozta a pestisbaktériumokat, ami egyúttal a macskákon keresztül is terjedt, s ezért is tudott oly gyorsan az emberi társadalomban fertőzni. Ma az orvostudomány mintegy 60 különbözőféle bolháról tud, amelyik képes hordozni a pestisbaktériumot. Ernst Woehlkens 1954-ben megjelent könyvében (Pest und Ruhr im 16. und 17. Jahrhundert. Grundlagen einer statistisch-topograph­ischen Beschreibung der großen Seuchen, insbesondere in der Stadt Uelzen. Uelzen, 1954.) egyértelműen még azt állítja, hogy Németországban kizárólag a patkánybolhák voltak a pestishordozók, és az általa vizsgált esetekben bizonyítottnak is látta a patkányok és a pestis közötti összefüggést. Úgy vélte, hogy azoknál a foglalkozásoknál, ahol nagyobb arányban fordulhattak elő patkányok (pékek, hentesek stb., azaz ott, ahol élelmiszerekkel foglalkoztak) nagyobb volt a pestises elhalálozás, mint a nagy zajjal járó, a patkányok megélhetési körülményei szempontjából kedvezőtlenebb feltételeket jelentő mesterségek (pl. fémfeldolgozás) esetében. Ernst Rodenwaldt heidelbergi orvos, a trópusi betegségek kutatója a XVI. századi velencei pestisről írt könyvében (Die Pest in Venedig 1575–1577. Ein Beitrag zur Infektkette bei den pestepidemien West-Europus. Heidelberg, 1953.) azt mondja, hogy lehetetlen kizárólag a patkánybolhák számlájára írni a pestisjárványt, ahhoz kellett az emberi bolha is. Munkatársa, Hansjürgen Raettig ennél egyértelműbben fogalmazott: az európai pestisjárvány alapvetően az emberi bolha által hordozott kórokozók számlájára írható, s a patkánybolha csak kivételes esetekben fordult elő az embernél. Erre a következtetésre az alábbi tényekből jutott: 1. Európában a középkori pestisjárványok során sehol sem jegyeztek fel patkánypusztulást, jóllehet a pestis a hordozó patkányt is megfertőzi. A források szerint a pestis csak embereknél fordult elő. 2. A pestis döntően a családokon belül terjedt, azaz közvetlenül emberről-emberre. 3. A középkori pestisjárvány külső jegyei jelentősen különböztek az 1900 körüli ázsiai pestisjárványtól, mert a XIV. században – a források szerint – sokkal gyakrabban fordultak elő a testen fekete kelések, amelyek azokból a kis véraláfutásokból képződtek, amelyek a pestist hordozó bolhák csípései voltak. A patkánybolha-teória hívei – ezek döntően biológusok – azt hangsúlyozzák, hogy egyedül a patkánybolha képes tömegesen hordozni a pestist. Ennek egyik fő képviselője, Graham Twigg úgy vélte, hogy éppen ezért a pestis csak lassan terjedhet el, ezért megkérdőjelezi, hogy 1348-ban valóban pestis sújtotta Európát. Az akkori járvány gyors terjedéséből ő más betegségre következtetett, elsősorban a lépfenére, melynek spórái a levegőben terjedtek, s amelynek tünetei hasonlóak voltak, mint a pestisnek, ráadásul ez a betegség valóban elpusztította a jószágokat is. Más angol kutatók, mint Christopher Duncan és Susan Scott újabban azt állítják, hogy a középkori Fekete Halál tünetei és lefolyása nem pestisjárványt valószínűsítenek, hanem inkább az ebola vírushoz hasonló fertőző betegségre emlékeztető kórt, amely közvetlenül emberről-emberre terjedt. Wolfgang U. Eckart azonban elutasítja ezeket a feltevéseket. Szerinte egyáltalán nem bizonyított az, hogy a járvány közvetlenül az 1347–48 utáni években oly gyorsan elterjedt volna Európában, ahogyan azt az angol kutatók vélelmezik. Ha nem pestis, akkor milyen betegség volt az, amely a XIV. század második felétől a XVIII. század elejéig, sőt még azt követően is jelen volt kontinensünkön? A lépfene ugyanis, mely állatokról terjedhet át az emberre, normális körülmények között nem okoz olyan nagyságrendű népességpusztulást, mint amilyen a késő középkori Európában volt. A szerző mindezeket a nézeteket, vitákat azért is idézi részletesen, hogy érzékeltesse, mennyi vitatott és továbbgondolandó kérdés fogalmazódik meg a Fekete Halállal kapcsolatosan, s hogy még mindig nincs megnyugtató válasz ezekre.

A tanulmány következő részében Manfred Vasold a pestis földrajzi terjedésével foglalkozik. Az Itáliában megjelenő járvány tengeri úton került el Európa nyugati és északi részeire, illetve a szárazföldi közlekedési útvonalak mentén Észak- és Közép-Európába. Ha Németország és Itália között az Alpok hegyláncai nem is jelentettek áthághatatlan akadályt a közlekedés számára, az itteni utakon mégsem volt könnyű gyors forgalmat lebonyolítani. Ez azt jelentette, hogy Itáliából a pestis az Alpokon keresztül nem igen terjedt át. Vízi úton sokkal gyorsabb volt a betegség terjedése. Ezt megerősítik azok a feljegyzések is, amelyek az Alpoktól keletre és nyugatra fekvő városokban (mint például Bécsben vagy Baselben) már 1349 elején pestisről tudósítanak. Bécsben az 1349-ben kitörő járvány kb. 18 000 áldozatot követelt a krónikások beszámolói szerint, azaz annyit, amennyi akkoriban a város egész lakossága volt. Ez nyilvánvalóan túlzás, a tényleges áldozatok számát nem tudjuk. A szerző elsősorban Dél-Németországra igyekszik koncentrálni, ezért legelőször arra keresi a választ, hogy ezt a térséget mikor érte el a fertőzés. Ha a lehetséges közlekedési utak korabeli forgalmára gondolunk, akkor logikusan következne az a feltételezés, hogy a délnémet területeket igen hamar el kellett érnie a pestisnek. A források alapján azonban teljesen más kép rajzolódik ki. Manfred Vasold sorra számba veszi a bajor városokat, nagyobb településeket. Passau esetében egyértelmű, hogy a fennmaradt korabeli dokumentumok 1348–49-ben nem szólnak pestisről. Regensburgban sem volt az 1348 utáni esztendőkben járvány, az első feljegyzések a pestisről 1357-ből, 1371-ből, 1375-ből és 1380-ból származnak. Münchenben az itteni évkönyvek tanúsága szerint 1349-ben volt ugyan pestis, de ennek pusztítása még nem volt különösebben jelentős. Csak az 1356., 1380. és 1396. évi járványok okoztak jelentősebb demográfiai veszteséget. A feljegyzések szerint Ingolstadtban sem volt 1348–49-ben járvány, ahogyan az egyik legjelentősebb délnémet várost, Augsburgot is elkerülte még a XIV. század közepén, s csak 1380-ban okozott komoly pusztítást. Nürnbergben 1359-ben említik először a források a pestist, azaz a Fekete Halál európai megjelenése után egy évtizeddel. A kór Würzburgot is megkímélte a század közepén, s Rothenburg esetében sincs bizonyíték, forrás arra vonatkozóan, hogy 1349–50 során itt pestis pusztított volna. Ugyanez a helyzet Speyer, Kempten és Memmingen városok esetében is. A források alapján megrajzolható kép tehát az, hogy a pestis korántsem terjedt olyan gyorsasággal, ahogyan azt korábban feltételezték, sőt számos térség, akár egész nagy régiók mentesek is maradhattak a fertőzéstől a XIV. század közepén. Csehországban is például a pestis először 1357-ben jelent meg. Az Annales Wratislawienses maiores tanúsága szerint például Breslau városában (Szilézia) csak 1373-ban ütötte fel a fejét a pestis. De északon és nyugaton is voltak olyan városok, térségek, amelyeket a XIV. század közepén még nem sújtott a Fekete Halál, így például Brabant és Németalföld déli része, Trier, Frankfurt am Main (itt csak 1412-ben szólnak a források először pestisről), Göttingen, Düsseldorf, Duisburg, vagy keleten Berlin. Dél-Németországgal ellentétben északon, az Északi- és Balti-tenger partján azonban a Fekete Halál nagy veszteségeket okozott. 1350-ben Hamburgban 34 pékmesterből 12 halt meg (35%), 37 városi hivatalnokból 21 (57%), 40 mészárosból 18 (45%). Heinrich Reincke Hamburg emberveszteségét a XIV. század közepén 50–66 százalékra becsülte. Bréma esetében még ennél is nagyobb volt az emberveszteség. Lübeckben az 1349–50-ben pusztító pestis a városi tanácsosok egy negyedét ragadta el.

Ott, ahol 1349–50-ben felütötte a fejét a pestis, a halandóság feltehetően magas volt, de hogy valójában mégis mekkora, ezt a rendelkezésre álló források alapján többnyire csak becsülni tudjuk. Wilhelm Abel szerint a pestis átlagosan az érintett lakosság egyharmadát, vagy még nagyobb hányadát elpusztította. Ezek a becsült értékek azonban elsősorban a városokból származó forrásokra alapulnak, a vidéki népességről alig van ismeretünk, jóllehet a késő középkorban Németország lakosságának legalább 90 százaléka falvakban élt. A járvány demográfiai következményeinek vizsgálata során a szerző a közvetett bizo­nyítékok fontosságára is felhívja a figyelmet. Úgy véli, hogy ott, ahol 1350 után nagy templomépítkezés vagy éppen városfalbővítés, erősítés, azaz jelentős beruházást, nagy munkaerőt igénylő tevékenység kezdődött, nem feltételez­hetünk komoly emberveszteséget, így nagy járványt, pestist sem. Ahol viszont relatíve gyorsan megnőtt a bérköltség, ott joggal feltételezhető, hogy hirtelen jelentősebb munkaerőhiány lépett fel, ami minden bizonnyal a mortalitás értékének megugrása miatt következett be. De ott, ahol a források a temetkezési költségek emelkedéséről szólnak, ugyancsak feltételezhetjük, hogy járvány pusztított, s szinte egyik napról a másikra megnőtt a temetések száma. Ahol ezek a közvetett bizonyítékok is hiányoznak, ott nem feltételezhetünk jelentősebb emberveszteséget, komolyabb népességpusztulást, azaz végső soron járványt sem. A történeti irodalomban bizonyos társadalmi jelenségeket, mint például a zsidópogromokat is arra utaló jelnek tekintenek, hogy egy-egy települést elért a pestis. Robert Hoeniger már a XIX. században azt írta, hogy a zsidóüldözések a pestis következtében jelentek meg. A Fekete Halál, a flagelláns mozgalom és a zsidópogrom „logikai egymásutánisága” mind a mai napig jelen van a történet­írásban. Ténylegesen azonban ez a sorrendiség fordítva volt: leghamarabb a zsidóüldözés jelentkezett, majd a flagellánsok, s legvégül a Fekete Halál. A források ugyanis egyértelműen bizonyítják, hogy számos helyen a pestis csak a két első jelenség után – gyakran sokkal később – tűnt fel. De arra is van példa, mint Nürnbergben, hogy volt zsidópogrom (1349. december), ám egyáltalán nem volt pestisjárvány. A zsidópogrom léte vagy nem léte tehát egyáltalán nem közvetett bizonyíték a pestistől való félelemre, illetve a járvány jelenlétére.

Az utóbbi években egyre több kétely fogalmazódik meg azzal a korábbi vélekedéssel szemben, hogy a pestis a népesség közel egyharmadát elpusztította. Stefan Winkle például 1997-ben megjelent könyvében (Geiäßeln der Menschheit. Kulturgeschichte der Seuchen. Düsseldorf–Zürich, 1997.) 1,24 millióra becsülte Németország 1349. évi emberveszteségét. Erich Meuthen kölni középkorkutató Németország népességét 1350 körül 13–14 millióra becsülte, a demográfiai mélypontot 7–10 millióval pedig 1470 körülire tette. Ilyen mérvű népesség­csökkenés nyilvánvaló, hogy nem két év alatt (1349–50), hanem sokkal hosszabb idő elteltével következett be.

 

Manfred Vasold: Die Ausbreitung des Schwarzen Todes in Deutschland nach 1348. Zugleich ein Beitrag zur deutschen Bevölkerungsgeschichíe. in: Historische Zeitschrift, Band 277, Heft 2. Oktober 2003.

 

Pósán László