Klió 2004/3.

13. évfolyam

Az itáliai városok története a késő antikvitástól a kora reneszánszig

 

 

Sok szempontból meg lehet közelíteni Itáliát, Itália történetét, de a városaiból kiindulva, azokat vizsgálva és megismerve az egyik „legigazabb” képet kaphatjuk. Hiszen Itália méltán nevezhető a városok földjének, annak a területnek, ahol az elmúlt évszázadokban a városias települések a legnagyobb sűrűségben helyezkedtek el. A róluk szóló írásokkal könyvtárakat lehet megtölteni, ahogy a történeti szakirodalomban is igen kedvelt és alaposan feldolgozott témának számítanak. Épp ezért a rengeteg tanulmány, monográfia között csak egy újabb olvasmánynak tűnhet a jelen kötet. Pedig az itáliai városok egyik legavatottabb ismerője, Francesca Bocchi és a vezetésével összeálló szerzőhármas nemrég megjelent könyvének mindenképpen érdemes figyelmet szentelni. Az itáliai középkori várostörténetről szóló könyv olyan összefoglaló jellegű munka, mely a városok fő fejlődéstörténeti vonalán kívánja végigvezetni az olvasót. Sok mai település gyökerei a középkorba, vagy még korábbra, az etruszkok, rómaiak idejére nyúlnak vissza, mégis mai arculatuk többnyire a középkorban kialakult viszonyoknak köszönhető. A szerzők épp ezt a korszakot dolgozzák fel, a kereszténység elterjedésétől a reneszánszig tartó több mint ezer évet, mely időszak leginkább meghatározta a városok mai jellegének kialakulását. A kereszténység városalakító tényezőiben természetesen a római örökséget, mint a fejlődésnek egyfajta táptalaját sem hagyták figyelmen kívül

A szerzők az előszóban behatárolják az olvasókört, nekik címezve és ajánlva a könyvet, ami a kötet tartalmát és értékelését is meghatározza. A szerzők legfőképpen a középkori történelmet hallgató egyetemistákat célozzák meg. Lényegében tankönyvről van szó, mely a várostörténet alapjait, fő vonulatát, fordulópontjait tárgyalja, Francesca Bocchi a Bolognai Egyetem professzoraként oktat középkori várostörténetet, de szerzőtársai, Manuela Ghizzoni és Rosa Smurra is adnak órákat a Milanói Egyetemen. A több éves oktatási tapasztalat, a szakirodalom alapos ismerete, és a mindhármuk által is folytatott részletkutatások komoly tapasztalatot és ismeretanyagot jelentenek ahhoz, hogy egy főképp egyetemistáknak szánt könyvet milyen elvek alapján állítsanak össze.

A könyv három nagy egységre: módszertani bevezetőre, történeti feldol­gozásra, s a városok mindennapi életével foglalkozó befejező részre tago­ló­dik, A főszöveget igen bőséges bibliográfia, továbbá névmutató egészíti ki.

A módszertani bevezető ötlete elsőrangú; s egyúttal példaértékű lehet a magyar egyetemi hallgatóságnak szánt (tan)könyveknél is. Hiszen ezáltal rálátást, betekintést kap az olvasó a tudomány műhelyébe, a megismerés gondolati rendszerébe, a kutatások alapjául szolgáló forrásfeldolgozó munkába, választ kaphat a hogyan és miért kérdésekre.

A módszertani rész a terminológia tisztázásával kezdődik: mi is tulajdonképpen a város? Azzal a kérdéssel, melyre a század elején élt várostörténészektől kezdve már számos megközelítést olvashattunk. Újabb megfogalmazást itt sem találunk, azonban olyan – nemcsak történeti jellegű – forrást igen (pl. Dante), amely újabb adalék lehet a város mint fogalom értelmezésében. A továbbiakban a forrásokról, periodizációról és historiográfiáról ejtenek szót a szerzők. Némileg talán újdonságnak számít hogy a történeti jellegű munkába az írott forrásokon kívül az egyéb társ- (vagy segéd)tudományok forráslehetőségeit is megemlítik, nevezetesen a régészeti jellegű adatokat, a légifotót vagy olyan indirekt forrásokat, melyek nem elsősorban várostörténeti szempontúak, azonban mégis fontos adalékul szolgálhatnak a település alaposabb megismeréséhez. (Érdekes példa erre a vallási körmenetekről fennmaradt dokumentumok, melyek topográfiai kérdésekben nyújtanak támpontot, feltérképezik a város egykori alaprajzát, városfalát, egyházi intézményeit, azokat a pontokat, melyeket a körmenet érintett.)

A korszakok rövid összefoglalása a bevezetőben szélesebb egyetemes történeti alapokba ágyazza be az itáliai városok fejlődését, s így jobb rálátást ad az egész időszakra. Ezért gyakorlati haszna is van: megkönnyíti a tartalomjegyzékben való tájékozódást. A tartalomjegyzékben ugyanis a tárgyalt több mint ezer év rövid periódusokra van bontva, mellőzve a nagyobb egységek szerinti tagolást. A bevezetésben ellenben megismerhetjük ezeket a nagyobb egységeket: legfőbb jellemvonásaikat, időbeli határaikat tömören és lényegre törően felvázolják. Ennek átolvasása sokkal átláthatóbbá teszi az egész ezer éves időszakot és egyúttal kibővíti, értelmezi a tartalomjegyzéket is.

Milyen nagy periódusokra, fejlődési egységekre bontható tehát az itáliai városok története? A nagy korszakhatár az ezredforduló, közelebbről a XI. század. A politikai változások, és a fokozatosan kialakuló gazdasági erő olyan hátteret eredményez, mely keretet adott a városi önkormányzatok lassú kifejlődésének. Noha az önkormányzat teljes kialakulása a XII–XIII. századra tehető, első jelei már a XI. század második felében megmutatkoztak.

Az ezredfordulót mint korszakhatárt a könyv nemcsak tematikájában, hanem szerkezetében is követi. Az első időszakot tárgyaló fejezetek struktúrája ugyanis némileg eltér a második nagy korszak felépítésétől, tárgyalásától. Nevezetesen, az első fejezetekben általában politikatörténeti áttekintéssel kezdik a szerzők a korszak ismertetését, kiemelve azokat a pontokat, melyek hatással voltak a városfejlődésre. Az eseménytörténeti háttér, a politikai, jogi, szellemi vagy vallási helyzet ismerete olyan keretet ad, mely érthetővé tesz számos folyamatot. Ezenkívül, a korai időszak tárgyalásánál a források viszonylagos szegénysége miatt a szerzők beemelik a társ-, illetve segédtudományok eredményeit is. Az ezredforduló előtti időszak forrásadottsága jelentősen eltér az azt követő évszázadoktól, nem jellemzi ugyanis olyan gazdag és változatos anyag, mint a későbbi századokat.

A több mint ezer évet átívelő időszak a késő-római időszaktól indu1, körülbelül a III. századtól, azonban hangsúlyt fektet az I–II. század városfejlődésre vonat­kozó fejezeteire is. Nem újdonság, hogy a rómaiak és az antik kultúra egyfajta bölcsője volt a középkori fejlődésnek, mely a városok szempontjából különösen érezhető volt. A városok komoly szerepet játszottak a római birodalomban, intézmény- és jogi rendszerük, városszerkezeti képük sokban alakította a középkor városainak arculatát is. Az antik világ felbomlásával a római városokra jellemző szervezettség és egység is felbomlott, de erre az örökségre alapozva új városalakító tényezők lettek dominánsak. Az újdonság végső soron a kereszténység gondo­latvilágában, eszmerendszerében gyökerezik. Ennek leglátványosabb eredmé­nye a keresztény vallásgyakorlathoz kapcsolódó új építészeti elemek megjelenése volt. A római épületek gyakran enyészetnek indultak, az azt befogadó intézmény- és hivatalrendszert tekintve mindenképpen, de gyakran magukra a fizikai értelemben vett építményekre is ez érvényes. A színházakat és amfiteátrumokat egyszerűen más célokra kezdték használni, s ahogy ma is látjuk némelyik olasz városban, beleépítkeztek, sőt akár el is bontották őket. Az új építkezések általában a központok eltolódását eredményezték, gyakran a városon kívül épített, a keresztény egyháznagyok sírja fölé emelt templomok lettek a város legjelentősebb  templomai, székesegyházai.

A szerzők a korai időszak tárgyalásakor nagy hangsúlyt fektetnek a városszerkezeti és funkcionális változásokra. Ez egyébként jellemző az olasz várostörténeti iskolákra: az építészeti változások, elemek általában kiemelten szerepelnek a várostörténet más aspektusai, például az intézménytörténeti, jogi, társadalmi fejlődés mellett. A szerzők ennek kapcsán rámutatnak, hogy az antikvitásból örökölt téralakító formák, például a fórumok, középületek, úthálózat, vagy a várost övező falak hogyan alakultak át a középkor korai évszázadaiban, s lettek ezzel alapjaivá a klasszikus középkori városoknak. Ilyen elemek a már említett keresztény templomok városszélre helyeződése, vagy a városon belüli temetkezés volt. A közigazgatás megváltozása, az intézményi keretek, az irányítás más kézbe kerülése is befolyásolta a városok arculatát. Az egykori központok: a fórum vagy a capitolium más funkciót töltöttek be; központi szerepüket elveszítették. Emellett egyfajta falusiasodás is megfigyelhető, a longobárdokra például a gyengébb minőségű házépítkezés volt jellemző. A városok alapjaiban való átalakulását, válságát tovább mélyítették a különböző népek betörései, melyeket csak a fallal rendelkező városok élték túl. Az új városfal-építkezések­ről nemigen maradt fenn írott forrás, így ezek datálásához, az új városszerkezeti kép rekonstruálásához csak a régészet eredményeire támaszkodhatunk.

Természetesen nem csupán a városszerkezetben következett be változás; a VI–VIII. században letelepülő longobárdok idején a rómaiaktól örökölt közigazgatási rendszer alapjaiban megváltozott. A longobárdok bejövetelével végképp darabokra szakadt Itália, s a különböző területek mind saját útra tértek, különböző ritmusban fejlődtek tovább. Ezért a várostörténetre sem lehet egy olyan sémát alkalmazni, mely minden településre egyformán jellemző lenne, így a szerzőhármas az itáliai fejlődés fő vonalának ábrázolása mellett külön hangsúlyt fektet az egyes régiókra is. A népvándorlás korában, a bizánci, gót, longobárd, frank uralom idejét vizsgálva leginkább azokra a „csomópontokra” koncentrálnak, melyek az egyes területeken a legdominánsabbak voltak, a fejlődést továbbvitték. Így került rivaldafénybe Milánó és Aquileia, Ravenna és Róma, melyek a IV–VI. század legjelentősebb városai voltak, így itt pontosan nyomon követhetők azok az általános változások, melyek Itália városainak mégis nagy részét jellemezték a Nyugat-Római Birodalom felbomlása után. Később, például a longobárd városok kapcsán Cividalét, Veronát, Milánót, Bresciát, Páviát vizsgálják részletesebben.

Az ezredforduló környékén, a nemzeti királyok korában, majd a XI. században a városok társadalmi és gazdasági képe jelentősen megváltozott. A sorozatos betörések elültével, a kereskedelem kiszélesedésével a gazdasági prosperitás korszaka köszöntött be, s ez a forrásadottságokra is rányomja a bélyegét. A kora-középkorhoz képest jelentősen megszaporodnak a források. Emellett a változatos, régiónként más és más politikai események, vagy a pápák és a császár vetélkedé­sének mozgalmas eseményei alaposan felduzzasztanák az eseménytörténeti áttekintést. A szerzők ennek tudatában csökkentik ezek tárgyalását, ugyanis többszörösére növelnék a könyv terjedelmét. Inkább a gazdaság- és társadalom­történeti átalakulásokra, a jogi és intézményi fejlődés követésére fektetik a hangsúlyt, hiszen ezek alakítják a városok gyarapodását, előrejutását.

A gazdasági élet fejlődésével az Itálián belüli és európai forgalmú vásárok számának növekedésével most már olyan települések is megerősödtek, melyek nem rendelkeztek római alapokkal. (Erre példa Ferrara, mely a X. századi Itáliában Pávia mellett a legfontosabb nemzetközi vásártartó hely volt.) Az anyagi javakban való gyarapodásnak természetes velejárója volt a társadalmi átalakulás, egyre kecsegtetőbbnek tűnt városban élni, és boltot nyitni, a kereskedelemben részt venni, esetleg jogi pályára lépni. A városok lélekszáma gyarapodott, egyre többen költöztek ide, s lassan bizonyos fokú autonómiára is szert tettek.

A városi önkormányzat, a kommunák kialakulása a XII–XIII. századra tehető, de előzményei már a XI. század végére visszanyúlnak. A korábban oly befolyásos püspökök lassan elveszítették politikai hatalmukat, s a gazdasági erővel rendelkezők jutottak a város kormányrúdjához is. Noha Európa más részein is ismerték az autonómiát mint a város kormányzati formáját, az itt kialakuló önkormányzat jellegzetesen itáliai jelenség volt. Emellett fontos hangsúlyozni azonban, hogy nem lehet egy leegyszerűsített sematikus képet adni, mert a városok Itálián belül sok szempontból egészen eltérőek voltak. A szerzők ezért a különböző karakterű régiók közül több várost választanak ki, hogy ezen keresztül lehessen bemutatni a hasonlóságokat és különbségeket. Így ismer­jük meg a XI–XII. században tengeri kereskedelme révén felemelkedő Genovát Velencét, Pisát, továbbá Rómát, vagy a dél-itáliai városokat. A kommunákon keresztül irányított városi kormányzás csak addig állt fenn, amíg a különböző gazdasági érdekektől vezérelt csoportok egyensúlya fenntartható volt. Már a XIV. században repedések mutatkoztak a nagyobb, jelentős gazdasági eredményt elért városok intézményrendszerén. Ezzel jutunk el a középkori várostörténet utolsó szakaszáig, a signoriák kialakulásáig, amikor a politikai és gazdasági hatalom egy-egy család kezében összpontosult, s nevük szinte egybeforrt a város nevével: Milánó a Viscontiak, majd a Sforzák, Firenze a Mediciek, Genova a Doriák, Róma a pápák irányítása alatt élt, Dél-Itália pedig idegen dinasztiák uralma alá került. A történeti munkát a quattrocento zárja, és a reneszánsz utópiája az „ideális városról”.

A kötet terjedelmes történeti áttekintését a városok mindennapi életével, színes, középkori világával foglalkozó fejezetek egészítik ki, és teszik érdekessé. Ennek kapcsán kerül elő egy izgalmas forráscsoport: a „laudes civitatum” Ezek olyan költemények, melyek a városokat, városi életet dicsérik s magasztalják. Legkorábbi emlékei már a VIII. századból ránk maradtak, ez a Versum de Mediolano civitate. Igen bőséges számban találhatunk egyébként hasonló, nem feltétlenül politikai vonatkozású forrásokat, melyek pompásan illusztrálják a városi élet tarkaságát, mint például a ravennai pápai könyv, az egykorú firenzei városi történetet feldolgozó historia, a salemói krónika, vagy akár levelezések.

A városi élet fejlődésének egyik leglátványosabb bizonyítékai, velejárói a nagyszabású építkezések voltak, hiszen az egyes korszakváltások a városi építészetben is kifejezésre jutottak. Az egyházi épületek bővítése, folyamatos átépítése korszakonként nyomon követhető, de a városi lakóházak építése, vagy egyéb épületek emelése sem elhanyagolható. Nem ritkák a városi harcok alkalmával emelt városon belüli várak sem, de a leglátványosabb példa mégiscsak a családok által épített, lakóépületek közé beszorított tornyok, melyeket kevésbé védelmi célból, mint inkább státusszimbólumként emeltek. Végül pedig, az építészet tárgyalása után a közmunkákra vonatkozó törvények, vagy a város földbirtokainak védelme, s az ezzel kapcsolatos törvények, határozatok kapnak helyet az utolsó fejezetben.

Összefoglalóan a szerzők átfogó és közérthető képét adják a több mint ezer esztendőn átívelő, rendkívül mozgalmas itáliai városok történetének. Pontosan nyomon követhető, miért és hogyan formálódott a különböző régiók, települések története, miért alakultak ki különbségek, fejlődésbeli eltérések, melyek hatása a mai napig érezhető. Miért vannak az eltérések mellett mégis egyező vonások; melyek azok; s mi az a hasonlóság, mely mégis sajátossá tette a középkori Itáliát, s elválasztotta Európa többi területétől.

A szerzők a szöveget számos térképpel illusztrálják. Az egyes városok vizsgálatánál szinte minden esetben találhatunk térképeket, melyeken sematikusan a mai állapot szerepel, az adott korszak alaprajzának rekonstruálásával. A térképek mellett a szöveget „esettanulmányok” egészítik ki, melyek az adott fejezethez illeszkednek. Ezek bizonyos részletkérdésekre térnek ki, melyet a főszövegben csak érintőlegesen említenek, mintegy annak illusztrálására. A XI. század gazdasági, társadalmi átalakulásánál például Bolognát hozzák példának a szerzők: a korai Santo Stefano monostor közelében bekövetkezett városszerkezeti változásoknál kimutatható a korszakra jellemző gazdasági-társadalmi átalakulás. Ennek elemzésével, részletes vizsgálatával jobban érthetővé válik az egész időszak.

A jól illesztett, lényegi elemek kiemelésére törekvő illusztrációs anyag, a gazdag  bibliográfía, mely korszakok és régiók szerint rendezett (s nem csak olasz nyelvű szakirodalmat tartalmaz), kiválóan egészíti ki a szöveges részben elmondottakat.

Mindamellett néhány ponton kissé elnagyoltnak tűnik a könyv. A módszertani bevezető mindenképpen dicséretre méltó és követendő példa, kidolgozása azonban lehetne részletesebb, főképp ha kifejezetten egyetemistáknak szóló könyvről van szó. Hiányosságot a forrásadottságok, forrástípusok felvázolásánál éreztem, hiszen a légifotók hasznosságán túlmenően épp az írott források fajtái, típusai, nagyságrendje, régiónkénti változatossága lenne érdekes. Nyilvánvaló, hogy az olasz forrásadottságok összehasonlíthatatlanok például a magyarral szemben, így áttekintésük is külön köteteket töltene meg, mégis felvillantásszerűen talán szükséges lett volna a nagyobb vagy jellemzőbb típusok megállapítása. Egyedül a záró fejezetekben a városi életet szépségeiről zengő forrásoknál, vagy a gazdasági jellegű iratoknál találunk bőségesebb áttekintést. Ehhez hasonló forrástipológiát érdemes lett volna másutt is adni.

Emellett a kötet értéke nem csorbul, hasznos lenne magyar nyelven is elérhetővé tenni. A könyv nem csupán egyetemi tanulmányi célokat szolgálhat, nem csak tankönyvként értékes. Olyan történeti áttekintést vehet az olvasó a kezébe, amely általános ismeretet ad, és alapul szolgál mindazoknak, akik kedvet éreznek, hogy elkalandozzanak az itáliai középkor városainak és történetének izgalmas tájaira.

 

Francesca Bocchi – Manuela Ghizzoni – Rosa Smurra: Dal Tardoantico al primo Rinascimento (Az itáliai városok története a késő-antikvitástól a kora-reneszánszig) UTET, Torino, 2002. 288 p.

 

Mészáros Orsolya