Klió 2004/3.

13. évfolyam

Trienti kanonokok a későközépkorban

 

Az egyházi társadalom középrétegével, a káptalanokkal és tagjaikkal foglakozó kutatók számára bizonyára ismerősen cseng  Leo Santifaller (1890–1974) neve, hisz a brixeni székeskáptalan személyi összetételéről publikált alapvető munkájával (Das Brixner Domkapitel in seiner persönlichen Zusammensetzung im Mittelalter. 2 Bde. Schlern-Schriften 7. Innsbruck 1924–1925.) iskolát teremtett. A most ismertetésre kerülő művét befejezetlenül hagyta hátra, ám – a kiadó és a szerkesztő munkájának köszönhetően – így is alapvető és hiánypótló könyv kerül a szakemberek kezébe.

A  Josef Nössing (Direktor des Südtiroler Landesarchivs) előszavával megjelent könyvet dr. Klaus Brandstätter, a tiroli egyetem munkatársa állította össze és rendezte sajtó alá Santifaller professzor hagyatékából. A szerkesztő egy igen alapos és elengedhetetlen előszót írt a munkához (9–28. o.), melyben részletezi az edíció megszületésének körülményeit (9. o.), méltatja a szerző jelentősségét a székeskáptalanok (10–16. o.) és konkrétan a trienti kanonoki testület (16–19. o.) kutatása terén, végül a káptalan középkori történetének vázlatát (19–26. o.) és a kiadás elkészítésének alapelveit (27–28. o.) közli.

A Santifaller-hagyaték 1985-ben került a Dél-Tiroli Tartományi Levéltárba, amelynek legfontosabb részét, a jelen kötetben közzétett, középkori kanonokok biográfiái alkotják. A kiadás során több körülményre is tekintettel kellett lenni. A már a ’30-as években összeállított, majd később átdolgozott és publikálásra előkészített anyag elemző részének csekély része csak kezdeti stádiumban volt, míg jelentős hányada egyáltalán nem készült el. A Santifaller által korábban közzétett okleveles anyag (Urkunden und Forschungen zur Geschichte des Trienter Domkapitels im Mittelalter. I. Bd.: Urkunden zur Geschichte des Trienter Domkapitels 1147–1500. Veröffentlichungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 6. Wien, 1948.) az azóta eltelt években újabb adatokkal egészült ki és  Emanuele Curzel doktori értekezésében vizsgálta a kanonoki testület történetét a XII. századtól 1348-ig (Il Capitolo della cattedrale di Trento dal XII secolo al 1348, Dottorato di Ricerca, Universitŕ Cattolica del Sacro Cuore Milano, anno accademico 1994/95.). E körülmények okán döntött úgy a szerkesztő, hogy a kéziratban található közel 500 kanonok életrajza közül azokét adja közre, akik az 1348-1500 közötti időszakban a káptalan tagjai voltak.

A kiadás szükségességét az indokolta, hogy a trienti kanonokokról nem készült korábban semmilyen összeállítás, így a további kutatásokhoz e munkával megfelelő forrásbázist kívántak teremteni.

A diplomatiában is nemzetközileg elismert Santifaller professzor, a második világháborút követően az osztrák tudományos élet és tudományszervezés központi alakja volt (az Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, az Osztrák Állami Levéltár és a Római Osztrák Intézet Történeti osztályának vezetője), máig alapvető metódust dolgozott ki a középkori káptalanok kutatása terén. A XIX. század végén és a XX. század elején új lendületet vett „Dom­kapitelforschung” az intézmények történetét alkotmány- és jogtörténeti szempontból értékelte (Brackmann, Weber, Leuze stb.). Aloys Schulte és tanítványai (elsősorban Kisky) a korábbi kutatási irányt társadalom­történeti szempontokkal bővítették, melyek során az intézménytörténet mellett vizsgálták a káptalanokban stallummal rendelkező személyek társadalmi állását. Santifaller az így létrejött új megközelítést szélesebb alapokra helyezte, létrehozva ezzel azt a metodikát, amely mentén a mai kutatók is dolgoznak. Az általa kidolgozott módszer kiindulópontja egy teljességre törekvő prozopográfiai adattár létre­hozása volt, amely alapján összehasonlító vizsgálatokkal analizálta a kanonokok javadalomnyerését és stallumuk elvesztését, életkorát és származását, tanulmá­nyait, az egyházi rendek felvételét, másutt birtokolt javadalmaikat, kegyes alapít­ványaikat, állami és egyházi szolgálatukat. A breslaui egyetemen tanítvá­nyai e módszerek alapján vizsgálták az augsburgi, a bambergi és a breslaui káptalanokat (Schöntag, Kist, Schindler, Zimmermann). Az elmúlt évtizedekben készült monográfiák is e módszerek alapján, azokat bővítve készültek bizonyítva ezzel a metódus időtállóságát (pl. Fouquet, Hollmann, Hersche). (Magyar­országon két hasonló jellegű munka született: Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12. Budapest, 1994.; Kristóf  Ilona: Személyes kapcsolatok Váradon (1440–1526). Fons VIII. 2001. 1. 67–84. – F. T.)

A szerző kéziratán Brandstätter a legszükségesebb javításokat végezte el, így ahol szükséges volt, stilisztikailag korrigálta a szöveget, a hivatkozásokat és rövidítéseket egységesítette, kiegészítette az újabb kutatási eredményekkel (pl. Curzel disszertációja 6 olyan kanonokot tartalmazott, akik sem a kéziratban, sem pedig a kiadott oklevéltárban nem szerepeltek), amelyeket kurzív szedéssel jelölt, végül pedig – a könyv használatát elősegítendő – hely- és névmutatóval (185-198. o.) látta el.

A trienti székeskáptalan első említése 928-ból származik, ám megbízhatóbb információk a XII. század közepétől (1147), a vita communis megszűnését követően állnak rendelkezésre. A testület első statútuma 1242-ben készült, a következő 1336-ban, végül egy rövid szabályzatot állítottak össze 1454–55-ben. (20. o.) A XIV. század közepéig 27 prebenda volt a káptalanban, majd 1396-ban ezt 18-ra redukálták, hogy a javadalmasok megfelelő bevételekhez jussanak. (Korábban az egyes stallumok értéke alig érte el a 20–30 aranyforintot.) A XVIII. század elejéig a következő három méltóságviselő (dignitarius) állt a testület élén: a dékán, az archidiaconus és az iskolamester (scholasticus). Az intézmény élén – a magyar gyakorlattól eltérően – a dékán állt, aki a káptalant gazdasági és jogi tekintetben irányította, magasabb fórumokon képviselte. Nemcsak a kanonokok feletti joghatósággal rendelkezett, hanem azon templomokban működő egyháziak felett is gyakorolta a iurisdictiot, akik a dómhoz tartoztak. A joghatósága alatt álló templomokban történő pasztorációról és a székesegyházi szentmisékről is ő gondoskodott (a megfelelő személyek kijelölésével – F. T.). A pápák többször megkísérelték a maguk számára rezerválni a stallumot több-kevesebb sikerrel, amely végül a XV. század második felében konfliktust eredményezett. A testület második helyén az archidiaconust találjuk, aki a szentszéki bíráskodás (geistliche Gerichtsbarkeit) élén állt. A harmadik dignitas az iskolamesteré volt, amelynek betöltése (collatio) a püspök joga volt. Ő irányította a székesegyházi iskola oktatását. 1425-ben a püspök létrehozta a káptalanban a préposti méltóságot. Ezt az intézkedést a pápa a következő évben megerősítette. (22. o.) A prépost a méltóságviselők között a második helyen állt, kollációs joga a püspököt illette meg, ám több esetben Róma is igényt tartott a javadalom betöltésére, továbbá a tiroli tartomány elöljárói is élni kívántak prezentációs jogukkal. A prépost minden esetben a kanonokok közül került ki, így a káptalani stallumok száma nem emelkedett. Az alsóbb hivatalok közül a caniparius (Kellner = pincemester) bukkan elő folyamatosan a forrásokból. E tisztséget évenkénti választással töltötték be a kanonokok, és gazdasági természetű feladatokat látott el: kezelte a távollévők javadalmait, a helyben tartózkodóknak kifizette az őket megillető napi illetményt és intézte az intézmény egyéb, napi rutinnak számító, anyagi ügyeit. (A magyar káptalanok esetében ezeket a feladatokat a dékán és a divisor látta el.)

A stallumok betöltéséről – a pápai provisiokat, a püspöki és a királyi, császári kinevezéseket leszámítva – nem áll rendelkezésre közelebbi információ. A javadalomhoz jutáshoz nem volt előfeltétel a magasabb egyházi rendek felvétele, ám az 1454–55-ös szabályzat szerint az alsóbb rendeket felvevő kanonokok nem vehettek részt a káptalani gyűléseken, és – ebből következően – nem rendelkeztek szavazati joggal sem. A középkor végéig nem voltak előírások arra nézve, hogy a káptalanba csak nemes származásúak, vagy akadémiai grádussal rendelkezők nyerhettek-e javadalmat ellentétben sok más káptalannal. (pl. Mainz, Metz, Trier, Speyer, Straßburg stb.) Csak a XVI. század elején támasztották követel­ményként azt, ha nincs nemesi származású jelölt egy javadalomra, akkor azt jó családból származó személyekkel („wenn adelige Kandidaten nicht vorhanden sein sollte, auch der Nachweis der Abstammung ex bonis parentibus”) is betölthetik. (23. o.)

A káptalan legfontosabb feladatai közé tartozott: az egyházmegyében működő, joghatósága alá tartozó egyházi intézmények irányítása, a püspöki szék üresedése esetén a dioecesis igazgatása. Igen nagy jelentősége volt a káptalan szabad püspökválasztó jogának (24. o.), melynek gyakorlására a testület a XVIII. századig folyamatosan igényt tartott, noha többnyire ez csak elvi szinten funkcionált. A káptalan politikai szerepe mindezek ellenére folyamatosan növekedett, mivel a tartomány elöljárói a XIV. század közepétől mindvégig igyekeztek saját jelöltjüket a püspöki székbe juttatni és ehhez szükségük volt a testület támogatására. 1474-től kezdve egyre gyakrabban vett részt a tartományi gyűléseken a püspök és a káptalan egy-egy képviselője, majd 1500-tól a prépost is. Ezzel a folyamattal párhuzamosan csökkent a Trientből és Felső-Itáliából származó kanonokok száma a Habsburg-párti személyek javára. III. Frigyes, a Rómával való hosszú tárgyalásokat követően a pápa hozzájárulásával 1474-ben úgy intézkedett, hogy a jövőben a kanonokok kétharmad része (25. o.) a Német-Római birodalomból, vagy a császár ill. a Habsburgok familiárisaiból, illetve a püspök familiárisai közül kerüljön ki. Ez az intézkedés nem hozta meg a kíván hatást, ezért 1532-ben a következő szabályt hozták: a kanonokok kétharmad részének mindenképpen német származásúnak kell lennie, míg a fennmaradó stallumokat Habsburg-alattvalókkal vagy famili­árisokkal, vagy pedig a püspök „embereivel” kell betölteni. Öt esztendő múltán véglegesen szabályozták a „nemzetiségi” arányokat, mely szerint 12 javadalmat németek ill. az osztrák örökös tartományokból származók, vagy trienti polgárok számára kell fenntartani, míg a fennmaradó 6 prebendát itáliaiak számára rendelik. (26. o.)

A szerkesztő bevezetését követően kezdődik a dolgozat (29–184.o.), amely négy részből áll. Az első egység historiográfia áttekintés (29–41. o.), amely terjedelmét tekintve rövidnek tűnhet, ám felsorol minden, a káptalanok történe­téről készült, 1700 és 1930 között megjelent munkát. Ez a fejezet a tudománytör­ténet szempontjából mindenképpen érdekes, hiszen a jelzett esztendőben készített „pillanatfelvételt” a kutatás fejlődéséről és akkori állásáról.

A következő rész (43–166. o.) képezi a munka gerincét, hiszen itt annak a 300 kanonoknak a rövid életrajzát mutatják be, akik a trienti székeskáptalan tagjai voltak a tárgyalt intervallumban. A kanonokok alfabetikus rendben szerepelnek, félkövér betűvel szedve a családnevet, vagy az apa nevét, vagy – amennyiben a források nem tartalmazzák ezeket – az illető keresztnevét. A következő sorban folyamatos sorszámmal ellátva következik az illető rövid biográfiája, amely minden elérhető és a későbbi – jelen esetben el nem végzett – vizsgálatok szem­pontjából releváns adatokat tartalmaz. Megadja: az illető származását, családjára vonatkozó információkat közöl, ismerteti képzett­ségét, akadémiai fokozatait, javadalomviselésének éveit, a javadalom elnyeré­sének körülményeit, az egyházi rend fokozatainak felvételét, másutt birtokolt egyházi javadalmait, egyházi és világi („állami”) szolgálatait, uralkodókhoz és főpapokhoz fűződő személyes kapcsolatait, a káptalanból történő továbblépését, a javadalom elvesztésének (csere, lemondás, megfosztás, halál) körülményeit (stb.).

Amennyiben egy családból többen is javadalomhoz jutottak a testületben, úgy – értelemszerűen – egyszer szerepel a családnév, majd az egyes személyek keresztnévvel kezdődő életrajza következik. (Pl. Balzanis, de 14. Balzanus, 15. Hyeronimus: 49–50. o.; Kneussel 132. Benedikt, 133. Ulrich: 98–99. o.; Robertis, de 218. Anton, 219. Jakob: 136. o. stb.). Amint fentebb már említettük, a szerkesztő beillesztette azon kanonokok életrajzát Santifaller kéziratába, amelyeket az újabb – elsősorban Corzel által végzett – kutatások hoztak felszínre: 2. Bellus Adenulfi (43.  o.), 12. Avancius és 14. Balzanus de Balzanis (49. o.), 19. Anton von Belluno (52. o.), 22. Johannes de Bergiocho (53. o.), 53. Zozzinus de Caporta (66-67. o.), a Castelbarco családból 56. Franz, 57. Ludwig és Markabrun (68–69. o.) stb. (összesen 43 személy).

A testületben javadalommal rendelkezők között különféle származású és rangú személyeket találunk, így stallummal rendelkezett itt többek közt a falusi Smaranoi Péter (144. o.), a nagyvárosi polgár Milánói Bertalan (106. o.), vagy a lengyel nemesi családból származó Sobniowi Stanislaus (144. o.). A dékáni méltóságot viselte Oliverius Carafa bíboros, Nápoly érseke 1493–1500 között  (67. o.) és ugyancsak trienti kanonok volt Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa (127–128.o.). Említésre érdemes két magyar vonatkozású adat: Benedikt Füger kanonok 1490-ben I. Miksa császár követeként járt Magyarországon (84. o.), Podwein Henrik 1359-ben Lajos magyar király folyamodványa alapján kapott várományt egy brixeni kanonoki stallumra, amelyet el is nyert (128. o.).

A harmadik rész (167–178. o.) a kanonokokról készített két listát és egy táblázatot foglal magába. Elsőként a kanonokok névsorát tartalmazó felsorolás szerepel javadalomviselésük időrendjében (167–175. o.). A következő jegyzék a méltóságviselőket sorolja fel, szintén kronologikus rendben (175–176. o.). Ebből kiderül, hogy a vizsgált másfél évszázadban 21 dékán állt a testület élén, akik közül 8 fő a pápától nyerte javadalmát, és bizonyíthatóan mindössze egyetlen személyt választott a káptalan (175. o.). A XV. század első felében létesített préposti méltóságot négyen viselték, míg 13 fő archidiaconusként tevékenykedett, az iskolamesterek közül pedig 10 személy neve ismert (175–176. o.). A kanonokok származásáról készített összesítő táblázat (177–178.  o.) egyház-provinciánként és egyházmegyénként közli az adatokat, három 50 éves periódusra osztva (1349–1400, 1401–1450, 1451–1500). Ebből kitűnik, hogy a legtöbb kanonok (71) a trienti dioecesis területéről származott, majd a brixeni (17), augsburgi (14) és az aquilejai (13) egyházmegyék tagjai következtek. Az 53 egyházmegyéből származó 244 személy mellett 56 kanonok származása bizonytalan.

A kötet függelékében (179–184.  o.) található a rövidítések feloldása, a kutatás során felkeresett levéltárak lajstroma, végül a felhasznált források és irodalom felsorolása, amely természetesen tartalmazza azokat a tételeket is, amelyeket a szerkesztő használt.

Értékes munkával gyarapodott az egyháztörténeti szakirodalom, amely – nem utolsó sorban a gondos szerkesztésnek köszönhetően – megfelelő forrásbázist teremtett egy jövőbeni, széleskörű elemzés elkészítéséhez.

 

Leo Santifaller: Das Trienter Domkapitel in seiner persönlichen Zusammensetzung im späten Mittelalter (Mitte 14. Jahrhundert bis 1500) (Trienti kanonokok személyes adataik alapján a késő középkorban). Aus dem Nachlass Herausgegeben und mit einer Einleitung versehen von Klaus Brandstätter. Veröffentlichungen des Südtiroles Landesarchivs Bd. 9. Verlagsanstalt Athesia, Bozen 2000. 198. o.

 

Fedeles Tamás