Klió 2004/3.

13. évfolyam

Emberek vagy tárgyak: a rabszolgák jogi helyzetének megítélése a gyarmati kori Virginiában

 

 

Az Egyesült Államok 1787-ben kidolgozott alkotmánya értelmében a törvény­hozó hatalmat a kongresszus gyakorolja, amelyik két házból, a szenátusból és a képviselőházból áll. Az alkotmány szövegét megfogalmazó philadelphiai konvención az egyik legjelentősebb vita arról bontakozott ki, hogy milyen módon alakítsanak ki olyan képviseleti rendszert, amely a kisebb és nagyobb államok érdekeit egyaránt figyelembe veszi. A vitázó felek végül arra a megállapodásra jutottak, hogy olyan kétkamarás törvényhozást kell létrehozni, amelynek egyik házában (szenátus) minden állam egyenlő képviselettel, vagyis két-két szenátorral rendelkezik, míg a másik házban (képviselőház) az arányos képviselet elvét érvényesítik. De vajon milyen mutatók alapján osszák el a képviselőházi helyeket a tagállamok között? A népességszámot tekintsék az elosztás alapjának, vagy pedig az adott állam részesedését az Egyesült Államok területén található összes vagyonból, esetleg mindkettőt? De ha az előbbi mellett döntenek, akkor csak a szabad személyeket vegyék figyelembe az adott állam lakosságának meghatározásakor, vagy esetleg a fekete rabszolgákat és az indiánokat is? Ha pedig a vagyoni részesedést tekintik kiinduló alapnak, ebbe a kategóriába sorolják-e a rabszolgákat vagy sem?

1787. június 1-jén, a neves pennsylvaniai politikus James Wilson (1742–98) azt indítványozta, hogy az egyes államok lakosságának meghatározásakor a szabad fehér lakosok mellett vegyék tekintetbe az egyéb személyek – vagyis a rabszolgák – háromötödét, viszont hagyják figyelmen kívül az indiánokat. E javaslatot – amely nyilvánvalóan előnyös volt a nagyobb rabszolga népességgel rendelkező déli államok számára – az északi államok képviselői csak azzal a feltétellel voltak hajlandók elfogadni, hogy az egyes államok által fizetendő egyenes adók mértékét is az „egyéb személyek” figyelembevételével kalkulált lakosság alapján állapítsák meg. Mivel a feketék nem fizettek adót, ez jelentős többlet adóterhet rótt a déli államokra. Az alkotmány I. cikkelye 2. paragrafusának második bekezdése végül úgy szólt, hogy „A képviselőket és az egyenes adókat az ezen Uniót alkotó egyes államok között népességszámuk alapján, arányosan kell elosztani, oly módon, hogy a szabad személyek teljes számához, beleértve a meghatározott ideig szolgálatra kötelezetteket, de kizárva az adót nem fizető indiánokat, hozzáadják az összes többi személy (vagyis a rabszolgák – a szerző) számának háromötödét”.1

Az alkotmány ezen pontja tehát nem egyszerűen elismerte a rabszolgaság jogszerűségét, hanem a kialakítandó demokratikus intézményrendszer egyik alapelemének meghatározásakor perdöntő tényezőként vette figyelembe. Ez pedig csakis úgy volt lehetséges, ha ebben a vonatkozásban személyekként kezelték az egyébként vagyontárgyakként felfogott rabszolgákat. Malick W. Ghachem, tanulmányában azt vizsgálta, hogy a rabszolgák e jogi értelemben vett kettős felfogása miféle jogtörténeti előzményekre támaszkodhatott, illetve, hogy az alkotmány hívei miért és miként érveltek a „háromötödös szabály” elfogadása mellett, e doktrína felhasználásával.

Az alkotmány elfogadásáért folytatott ideológiai küzdelemben kulcsszerepet játszott A föderalista című cikksorozat. Ennek 54. darabjában fejtette ki a „háromötödös szabály” melletti érveit James Madison (1751–1836), az Egyesült Államok majdani külügyminisztere és elnöke, aki sok szakember szerint a korszak legjelentősebb amerikai politikai gondolkodója volt. Ghachem mondanivalójának jobb megértése szempontjából érdemes Madison gondolatmenetének lényegét szó szerint idézni: „Elismerjük a tételt, mondhatná valamelyik déli testvérünk, amely szerint a képviselet közvetlenebbül kapcsolódik a személyekhez, az adózás pedig közvetlenebbül a tulajdonhoz, s e megkülönböztetést mi is alkalmazzuk a rabszolgáink esetére. Tagadjuk azonban, hogy rabszolgáink tulajdonunknak tekintendők csupán, és semmiképpen sem személyeknek. Az igazság az, hogy mindkét minősítés vonatkozik rájuk; a rabszolga, törvényeink értelmében, bizonyos tekintetben személy, más tekintetben vagyontárgy. Kényszerítik, hogy ne maga hasznára dolgozzék, hanem a gazda hasznára; tulajdonosa eladhatja, egy másik gazdának; bármikor korlátozhatják a szabad­ságát, és testi fenyítésben részesíthetik egy másik személy szeszélyéből és akaratából – úgyhogy ebből a szempontból a rabszolga, elvesztvén emberi méltóságát, minden jel szerint oktalan állattá alacsonyodik, márpedig az állatra méltán alkalmazható a »vagyontárgy« kifejezés. Ezzel szemben mivel a rabszolga életét és testi épségét védik mások erőszakos fellépésétől, még a munkáját kikényszerítő és a szabadságát korlátozó tulajdonos erőszakos fellépésétől is, továbbá mivel megbüntetik, ha másokkal erőszakoskodik, a rabszolgát – s ez is nyilvánvaló – a törvény úgy tekinti, mint a társadalom tagját, nem pedig mint az oktalan teremtmények egyikét; mint erkölcsi személyt s nem pusztán mint vagyontárgyat. Úgyhogy a szövetségi alkotmány igen helyesen intézkedik rabszolgáink »vegyes« státusáról, amikor egyrészt személyeknek, másrészt vagyontárgyaknak minősíti őket. Ez az igazi státusuk… Ehhez az okfejtéshez folyamodhat tehát ebben a tárgykörben a déli érdekek védelmezője. S jóllehet néhány pontban erőltetettnek tűnhetik fel ez az érvelés, be kell vallanom, hogy engem egészében véve teljességgel megbékít a Konvenció megállapította képviseleti arányokkal”.2

Ghachem szerint A föderalistának ez a száma három szempontból is kirítt a sorozat többi darabja közül. Először is kényes témája, a rabszolgaság miatt, amelyet kizárólagosan jogi aspektusból vizsgált. Másodszor, egyedül ebben a cikkben fordult elő, hogy Madison nem egyes szám első, hanem harmadik személyben beszélt az általa propagált megoldásokról. Ez, valószínűleg a harmadik ghachemi jellemzővel, vagyis azzal is összefüggésben volt, hogy érveléséből kiérezhető egyfajta távolságtartás, a belső meggyőződés bizonyos hiánya. Mivel a „háromötödös szabály” egyike volt az alkotmány megfogalmazását lehetővé tevő alapvető kompromisszumoknak, elmondható, hogy Madisonnak a rabszolgák kettős jogi személyiségére vonatkozó érvelése kulcsszerepet játszott az új politikai berendezkedés elfogadtatásában.

Ennek során, Madison az ún. jogi fikció eszközéhez nyúlt. A jogi fikció egyik klasszikus példáját a politikai képviselet eszméje jelenti, amely magábon hordozza azt a feltételezést, hogy a képviselt személyek is valamilyen módon jelen vannak és aktívan közreműködnek a törvényhozás folyamatában. A „valóságban” azonban csak nagyon kevés számú személy vesz részt ténylegesen is a döntéshozatali folyamatban. Ghachem szerint Madison érvelésében jogi fikciók egész halmazával állunk szemben, mivel az 54. számú esszében olyasvalaminek az igazolására törekedett – az arányos képviselet alkotmányos gyakorlata – ami maga is jogi fikció volt. Nem beszélve arról, hogy célja elérése érdekében egy olyan eszmét – a rabszolga jogi személyiségként való felfogása – hívott segítségül, amely szintén a jogi fikció kategfóriájába tartozott. Lon Fullert követve, Ghachem a jogi fikciónak két alapvető funkcióját különböztette meg. Az első az, hogy koherenciát teremt megörökölt koncepcionális struktúrák és újonnan kialakult helyzetek között. A másodikat pedig az jelenti, hogy saját „hamisságát” részben vagy egészben maga is beismeri. A szerző szerint mindkét funkció ráillett A föderalista 54. esszéjére. Az első azért, mivel Madison arra törekedett, hogy az alkotmány által teremtett új helyzettel – ti. a „háromötödös szabállyal” – összeegyeztesse a rabszolgasággal kapcsolatos déli jogfelfogást. A második pedig azért, mivel a szövegből világos módon kiérzett, hogy szerzője sincs teljes mértékben meggyőződve saját érvelésének hitelességéről.

Ghachem úgy találta, hogy Madisonnak a rabszolgák kettős jogi személyi­ségére vonatkozó felfogása mélyen a gyarmati kori virginiai jogi hagyományból táplálkozott, mely utóbbi az angol „common law” felfogásban gyökerezett. A „common law” kétfajta tulajdont ismert: a „mozdítható és múlandó” ingóságokat, illetve a „helyhez kötött és állandó” ingatlantulajdont. A rabszolgaságot szabályozó első virginiai törvénykönyv 1705-ben az utóbbi kategóriába sorolta a rabszolgákat. A rabszolgák földtulajdonhoz kapcsolásának elsődleges célja az volt, hogy lehetővé tegyék a két dolog egyszerre, egyetlen egységben történő örökül hagyását. A virginiai törvények általános felülvizsgálatának keretében, a helyi törvényhozás által 1748-ban elfogadott új törvény viszont inkább ingóságokként kezelte a rabszolgákat. A londoni kormányzat ezt a törvényt megvétózta, azonban erre az elutasításra csak három év múlva került sor, amikorra az újfajta értelmezés már elterjedt a virginiai joggyakorlatban. A rabszolgák jogállására vonatkozó felfogást tehát egyfajta kettősség jellemezte, amit jól szemléltetnek azok a perek, amelyekben valami miatt döntő jelentőségűvé vált annak megállapítása, hogy a rabszolgák melyik vagyoni kategóriába tartoznak.

Az egyik leghíresebb ilyen eljárásra 1768-ban került sor. A Wilkinson nevű felperes egy olyan ültetvényes leszármazottja volt, aki még 1718-ban bizonyos számú rabszolgáját végrendeletileg egy harmadik félre hagyta, mégpedig az „entail” jogi eljárásának felhasználásával. Ez az ingatlanvagyon egyfajta „hitbizományosítását” tette lehetővé olyan módon, hogy az örökül hagyó, végrendeletében hosszút távra vonatkozóan meghatározhatta, hogy ingatlantulajdona milyen leszármazási rendnek megfelelően öröklődhet. 1755-ben, az eljárás említett haszonélvezője maga is „hitbizományosította” fenti módon örökölt rabszolgáit, mégpedig egy Blackwell nevű ember, az 1768-as per alperese számára. Wilkinson úgy gondolta, hogy az 1755-ös eljárás megsértette az eredeti, 1718-as „hitbizományosítás” bizonyos pontjait, s ezért érvénytelen. Mivel pedig az eredeti haszonélvező már meghalt, a kérdéses rabszolgák őt illetik meg, mint az eredeti örökül hagyó leszármazottját. Mivel azonban Wilkinson őse 1718-ban elmulasztotta a megfelelő jogi formulával „földbirtokához kapcsolni” a kérdéses rabszolgákat, nem volt egyértelmű, hogy az 1718-as eljárás rendelkezései hivatkozási alapul szolgálhatnak-e az 1755-ös „hitbizományosítás” érvénytele­nítésére. Egy 1727-es törvény ugyanis elrendelte, hogy ilyen esetekben, a rabszolgákat kifejezetten „hozzá kell kapcsolni” a földbirtokhoz, hogy a „hitbizományosítás” érvényessége rájuk is kiterjedjen. Ellenkező esetben a rabszolgákat személyi tulajdonként kell kezelni. Csakhogy, az említett 1727-es törvényt 1748-ban érvénytelenítette a virginiai törvényhozás. Mint emlékez­hetünk rá, ezt az 1748-as revíziót viszont a kormányzat vétózta meg. Az ügy további pikantériáját jelentette, hogy a perlekedő feleket a korabeli virginiai jogász-ültetvényes-rabszolgatartó elit legtekintélyesebb tagjai képviselték. Wilkinson úr mellett érvelt John Randolph (1727?–1784), a gyarmat főügyésze, aki az amerikai forradalom idején a britek pártján maradt és fegyveres szolgálatát is felajánlotta a Koronának. Társa George Mason (1725–1792) viszont, néhány év múlva kulcsszerepet játszott a virginiai forradalmi mozgalomban. De nem kisebb nevek álltak a másik oldalon sem. Blackwell urat George Wythe (1726–1800), Thomas Jefferson szeretve tisztelt professzora, a korabeli Virginia legnagyobb jogi tekintélye képviselte. Társa, Edmund Pendleton (1721–1803) Virginia egyik küldötte lesz majd a Második Kontinentális Kongresszuson. Randolph kivételével, valamennyien kiemelkedő szerepet játszottak Virginia új politikai és jogi berendezkedésének kialakításában, s az új szövetségi alkotmány kidolgozásában (Mason), vagy virginiai elfogadtatásában (Wythe, Pendleton).

A rabszolgák kettős jogi személyisége eszméjének megítélése szempontjából nagyon lényeges volt John Randolph stratégiája, aki annak igazolására törekedett, hogy a rabszolgák felfoghatók az ingatlan tulajdonhoz kötődő, „oldalágról vagy idegenről háramló” tulajdonként. Ennek érdekében, határozott különbséget tett a rabszolgák „természeti” és „jogi” minősége között. Úgy vélte, hogy olyan „természeti” tulajdonságaik alapján, mint „mozgékonyságuk és múlandóságuk”, az 1705-ös szabályozás elfogadása előtt joggal tekintették a rabszolgákat az ingóságok körébe tartozónak. Az 1705-ös törvény viszont az ingatlan tulajdon kategóriájába sorolta őket, vagyis „jogi” minőségüket elválasztotta fenti „természeti” minőségüktől, amelyek azonban ettől nem szűntek meg. Randolph tehát „igazolni kívánta a rabszolgák fiktív, ám kétség­bevonhatatlanul szembetűnő ingatlantulajdoni minőséggel történő felruhá­zását”, ám így, „felfogása nem szándékolt módon azt is eredményezte, hogy segített lefektetni a rabszolgák jogilag igaznak vélelmezett természeti állapotára vonatkozó felfogást”. (824. o.)

Az alperes képviselői a rabszolgák ingóság jellegének igazolására törekedtek, vagyis azt igyekeztek cáfolni, hogy a rabszolgák „hitbizományosíthatók” lennének. George Wythe arra mutatott rá, hogy a rabszolgák elkerülhetetlenül „múlandóak és változékonyak létezésük idejét és helyét is tekintve”, szemben a földdel, amely „szilárd és megváltoztathatatlan”. (824. o.) Ezt a különbséget pedig semmiféle, „idegenről történő háramlás” elvét alkalmazó jogi trükkel sem lehet áthidalni. A bíróság végül Wilkinson 1718-as végrendeletének vitatott pontját érvénytelenítve kimondta, hogy rabszolgákat csakis akkor lehet „hitbizományosítani”, ha azokat kifejezett módon, külön rendelkezésben hozzákapcsolták a földtulajdonhoz.

A rabszolgák kettős jogi személyiségére vonatkozó felfogás elterjedtségét és hatékonyságát jól mutatja, hogy pár évvel később, a fenti jogászok egy másik perben, habozás nélkül érveltek korábbi álláspontjuk ellenében, ezúttal a kettős személyiség ellentétes elemére hivatkozva. Ebben az eljárásban arról volt szó, hogy egy William Carr nevű úriember 1760-ban, miután ingatlantulajdonának egy részét harmadik felekre hagyta, úgy rendelkezett, hogy fennmaradó ingatlan és ingó vagyonát egyenlően kell felosztani felesége és gyermekei között. Carrnek, saját végrendelete elkészítése után jutott tudomására, hogy nagybátyja, William Chiles végakarat hagyása nélkül elhalálozott. A vonatkozó virginiai törvények értelmében, Chiles teljes vagyonát legközelebbi leszármazottja örökölte, ami ebben az esetben két elhunyt nővérének a gyermekeit jelentette. Ennek megfelelően, Chiles rabszolgáinak egyik felét Carr és fiatalabb testvérei, másik felét pedig Chiles másik unokaöccse, egy bizonyos Southerland nevű ember és annak testvérei örökölték volna. A primogenitúra jogának értelmében, Carr és Southerland – mint legidősebb életben lévő férfi leszármazottak – voltak jogosultak arra, hogy az összes, végrendeletben érintett rabszolgát ténylegesen is birtokba vegyék, s nekik kellett gondoskodniuk arról, hogy pénzben kifizessék leánytestvéreiknek az őket megillető részt. William Carr tehát megörökölte nagybátyja rabszolgáit, ám arra már neki sem maradt ideje, hogy új szerzeményeit is belefoglalja a már korábban elkészített végrendeletébe, minthogy rövidesen ő is meghalt. A per tárgyát az képezte, hogy vajon Carr megörökölt, de végrendeletébe bele nem foglalt rabszolgáit automatikus módon megöröklik-e a felesége és a gyermekei, akik egyébként végrendelete kedvezmé­nyezettjei voltak. Southerland ugyanis úgy vélte, hogy a kifejezett rendelkezés hiányában, Chiles rabszolgáinak ez a része is őt és testvéreit illeti, mint legközelebbi leszármazottakat.

A „common law” eredetileg kizárta az ingatlantulajdon végrendeleti úton történő átadását. Ez a primogenitúra intézményének következménye volt. A parlament egyik 1540-ben elfogadott törvénye viszont lehetővé tette, hogy valaki végrendeleti úton meghatározza ingatlanjai öröklési sorrendjét leszármazottai között. Ezt követően a primogenitúra szabályát úgy értelmezték, hogy az az ingatlan tulajdon, amelynek egy örökül hagyó azt követően jutott birtokába, hogy saját végrendeletét elkészítette, nem kerül a végrendelet kedvezményezettjeinek tulajdonába. Az ingóságokra viszont nem vonatkozott ez a szabály, vagyis az ingóságok átkerülhettek az örökösök tulajdonába függetlenül attól, hogy az örökül hagyó mikor jutott azok birtokába. Ebben az esetben is az képezte tehát a vita tárgyát, hogy a rabszolgák az ingó vagy az ingatlan tulajdon kategóriájába tartoznak, vagyis kettős jogi személyiségük melyik eleme dominál? Amennyiben a bíróság az ingatlan tulajdon részének tekinti őket, akkor Southerlandnek áll a zászló, ha ingóságnak, akkor a Carr család a nyertes.

Edmund Pendleton, aki George Wythe társa volt az 1768-as perben, most úgy érvelt, hogy a korábban említett 1705-ös virginiai törvény, amely az ingatlan­tulajdon részeként tekintett a rabszolgákra, megváltoztatta azok korábbi jogi minőségét. E változtatásnak azzal a következénnyel kellett volna járnia, hogy – a common law általános rendelkezéseinek megfelelően – a rabszolgák sem hagyhatók végrendeleti úton örökül. Az 1705-ös törvény azonban, „személyi jellegzetességeiket” figyelembe véve, mégis olyan örökül hagyható tulajdonnak tekintette őket, ami az 1540 es törvény hatálya alá helyezte őket, amely lehetővé tette az ingatlantulajdonról való végrendelkezést.

Mint emlékezhetünk rá, Edmund Pendleton akkori társa, George Wythe 1768-ban a földtulajdon és a rabszolga tulajdon alapvetően eltérő jellege mellett érvelt, mondván, hogy az előbbi „szilárd és megváltoztathatatlan”, míg az utóbbi „mozgékony és változékony”. Most viszont Pendleton azt bizonygatta, hogy a rabszolgák lényegében az ingatlanhoz, a földhöz kapcsolódnak, mivel „nem tárgyai egy állandó, egyik kézből egy másik kézbe történő átadásnak, hanem családokban élnek velünk együtt, a földjeinken születnek és halnak meg, s leszármazottaik képében addig maradhatnak velünk, ameddig a földjeink is”. (828. o.) Mindezt George Wythe azzal fejelte meg, hogy a rabszolgák nem is kizárólag emiatt hagyhatók örökül, hanem „saját természetükből következően” is, vagyis személy jellegükből adódóan. (829. o.) Összefoglalóan tehát azt állapította meg, hogy a rabszolgák nem sorolhatók „tisztán sem az ingatlan, sem pedig a személyi tulajdon körébe, hanem kettős természettel rendelkeznek”. (uo.) Értelmezésében ez azt jelentette, hogy a rabszolgák csakis akkor tekinthetők a földhöz kötődő ingatlannak, ha egy tulajdonos végrendelet nélkül halálozott el. Minden más esetben ingóságnak minősülnek, s az erre a kategóriára érvényes öröklődési szabályok vonatkoznak rájuk.

Amíg a többféle módon értelmezhető 1705-ös törvény hatályban maradt, addig nem szűntek meg a rabszolga tulajdon természetére vonatkozó viták a virginiai bíróságokon. A virginiai corpus juris teljes felülvizsgálatára az amerikai forradalom kirobbanása nyújtott lehetőséget. 1776. november 4-én a törvényhozás egy öttagú bizottságt nevezett ki, melynek feladata az volt, hogy a virginiai törvényeket hozzáigazítsa a megváltozott politikai körülményekhez. A bizottság elnökévé Thomas Jeffersont választották, tagjai között pedig ott volt George Wythe, George Mason és Edmund Pendleton is. A primogenitúra és a hitbizomány intézményeit a feudális múlt maradványainak tekintő Jefferson szorgalmazására, a rabszolgák örökül hagyására vonatkozóan a bizottság azt a változtatást javasolta 1779 júniusában, hogy „más ingóságokhoz hasonlóan, feloszthatók legyenek a legközelebbi hozzátartozók között”. (831. o.) A primogenitúra eltörlésére vonatkozó javaslatot már ekkor elfogadták a képviselők, ám a rabszolgák örökíthetőségére vonatkozó változtatást csak 1792-ben iktatták törvénybe mégpedig abban a formában, hogy „minden néger és mulatt rabszolga… ettől fogva ingóságnak tartatik, neveztetik és ítéltetik” (uo.), s ennek megfelelően, az ingóságok öröklésére vonatkozó szabályok érvényesek rájuk. Egy tulajdonos halála esetén, az illetékes bíróságnak kellett elvégeznie a rabszolgák egyenlő megosztását az örökösök között. Ha ez „az ilyen tulajdon természetéből adódóan” (uo.) nem volt megvalósítható, akkor a rabszolgákat el kellett adni és az így kapott summát kellett egyenlően elosztani a törvényes örökösök között. 1787-ben az alkotmány kidolgozásakor, és egy évvel később, A föderalista 54. számú esszéjének megírásakor viszont még élénken élt a virginiai jogászok fejében és gyakorlatában a rabszolga tulajdon kettős jellegére vonatkozó felfogás, s mindenképpen ez lehetett Madison érvelésének egyik forrása.

Ghachem szerint második kútfőként a virginiai büntetőjog azon felfogása jöhetett számításba, amely megkülönböztette egymástól a rabszolgák „természeti” és „erkölcsi” személyiségét. Erre utalt 1781-ben annak a Billy nevű rabszolgának a pere, aki a függetlenségi háború idején egy brit hadihajó fedélzetére szökött tulajdonosától, s ezzel „háborút indított és viselt Virginia köztársasága ellen”. (834. o.) Az ügyet a főbenjáró ügyekben eljáró speciális bíróság tárgyalta (Court of Oyer and Terminer), amely Billyt kötél általi halálra ítélte. Két bíró azonban különvéleményt jelentett be azon az alapon, hogy Billy nem követhetett el főbenjáró bűnt, vagyis hazaárulást, mivel ilyet csak az adott állam állampolgárai tehetnek, Billy pedig nem minősül annak. Véleményük szerint azzal, hogy a bírák árulónak ítélték a rabszolgát, felruházták az állampolgárság jogával. Az ítélet tehát elmossa a rabszolgák és a szabad emberek közötti határvonalat, vagyis Billy elítélésével – Ghachem találó megfogalmazásában –  a bírák „felnyitották volna az állampolgári jogok és kötelességek Pandora szelencéjét” (835. o.) a rabszolgák vonatkozásában. Mindezt, a különvéleményt bejelentő bírák nagyon veszélyesnek tartották, s még azt is jobb megoldásnak vélték, ha – az egyébként szerintük is bűnös – Billyt büntetlenül futni hagyják. Így álltak a dolgok, amikor Billy gazdájának ügyvédje azzal a beadvánnyal fordult az állam kormányzójához Thomas Jeffersonhoz, hogy az ítélet törvénytelennek minősítésével kegyelmezzen meg a rabszolgának. Jefferson ezzel nem értett egyet, ám egy hónapra felfüggesztette az ítélet végrehajtását, időt adva ezzel arra, hogy az ügyet a virginiai törvényhozás igazságügyi bizottsága is megtárgyalja. A bizottság a bíróság eljárását törvénytelennek minősítette, amit a Képviselőház és a Szenátus ilyen értelmű, együttes határozata emelt törvényerőre. Ghachem ironikus megjegyzését idézve, úgy látszik, hogy a honatyák „kisebbnek tartották azt az árat, amelyet azáltal fizettek, hogy a hazaárulás vádja elől futni hagytak egy rabszolgát annál, hogy engedélyezték volna egy rabszolga számára, hogy elkövesse az angol-amerikai jog által ismert legsúlyosabb bűntényt”. (836. o.)

Mint emlékezhetünk rá, Madison a rabszolgák „személy” minőségét azzal indokolta, hogy a hatályos déli jog a büntetőjog alanyának, vagyis úgy tekinti őket, „mint a társadalom tagját, nem pedig mint az oktalan teremtmények egyikét; mint erkölcsi személyt s nem pusztán mint vagyontárgyat”.3 Madison tehát ebben a vonatkozásban a virginiai társadalom tagjainak tekintette a rabszolgákat, vagyis ebben az értelemben, morális lényekként kezelte őket. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy ez a felfogás fontos lépést jelentett abba az irányba, hogy puszta dolgok helyett emberi lényekként tekintsenek a rabszolgákra, vagyis hogy mindez elősegítette a rabszolga-felszabadítás ügyét. Valójában azonban „ez tette lehetővé Virginia (és a Dél többi része számára), hogy a büntetőjog alanyának tekintse őket. Korlátozások, kötelességek és kötelezettségek olyan jogi hálójába illesztette a rabszolgát, amely pusztán elméleti védelemmel szolgált a számára”. (837. o.) S ha e törvények biztosítottak is bizonyos védettséget a rabszolgáknak gazdáik önkényeskedéseivel szemben, ezek a pontok csakis azért kerülhettek be a törvénykönyvekbe, mivel a tulajdono­soknak még fontosabb érdekeik fűződtek ahhoz, hogy jogi személyisé­gekként ismerjék el rabszolgáikat.

Ennek köszönhetően, a rabszolgák kettős jogi személyiségére vonatkozó felfogás tovább élt a XIX. század első felében is. A rabszolgatartást ellenző írók is felhasználták ugyan, ám a fentiek miatt mégsem válhatott a felszabadítást sürgető kritikai fegyverré. Mert bár „e jogi fikció logikája segíthetett alátámasztani a rabszolgák teljes mértékben emberi természetére vonatkozó felfogást, önmagában mégsem tudta megteremteni ennek tudatát. A rabszolgák kettős jogi természetének nézete a rabszolgatartó rendszer belső természetéhez tartozó ideológia, a rabszolgaság melletti legmélyebb elkötelezettség retorikai kifejező­dése volt, s ily módon annak legbennsőbb ellentmondását fejezte ki: azt az akaratot, hogy személyeket tulajdonként kezeljenek”. (840. o.)

 

Malick W. Ghachem: The Slave’s Two Bodies: The Life of an American Legal Fiction (A rabszolga két teste: Egy amerikai jogi fikció élete). William and Mary Quarterly, 2003. október, 809–842. o.

 

Lévai Csaba

 

1. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya. In. Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerk. Poór János. Osiris, Budapest, 2000. 451. o.

2. Alexander Hamilton–James Madison–John Jay: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Európa, Bp. 1998. 399. o., 403. o.

3. A föderalista i. m. 1998. 399. o.