Klió 2004/3.

13. évfolyam

A XVIII. század 20-as évei orosz–török viszonyainak történetéből

I. Péter cár 1722. évi perzsa hadjárata dél-kaukázusi török mozgósítást és az 1724. júniusi konstantinápolyi békeszerződés megkötéséig terjedő feszültséget okozott a két állam között. Musztafazade rámutat, hogy a történészek napjainkig nem vontak be új primer forrásokat a kutatásba, az 1723–24. évi béketárgyalások folyamata pedig látókörükön kívül maradt.

Az 1720-as évek elejére a valaha hatalmas Szefevida-államot (közte a Dél-Kaukázus keleti részét) vallásos jellegű, antifeudális népfelkelések rázták meg. Ilyen volt a síita parasztok Hadzsi Davud vezetésével a szunniták ellen indított mozgalma, amelynek során fontos erődítményeket foglaltak el. Semaha bevételénél orosz kereskedők is áldozatul estek a harcokban. A Szefevida-birodalomnak a kegyelemdöfést az afgán gilza törzsnek az iráni területekre való betörése adta meg. Az afgánok bevették a fővárost, Iszfahánt, Szultán Huszein sah lemondásra kényszerült, a győztesek vezére, Mir Mahmud lett Irán uralkodója, igaz hatalmát nem tudta kiterjeszteni az egész birodalomra. A Szefevidák államának szétesésével megszűnt a kaukázusi orosz-török–iráni erőegyensúly. Irán helyét a térségben a másik két állam akarta átvenni. I. Péter orosz beltengerré szerette volna változtatni a Kaspi-tengert, felhasználva az orosz keleti kereskedelem lebonyolítására, a Kaspi-tenger melléki azerbajdzsán területek pedig az orosz manufakturák nyersselyem-szükségletét biztosították volna. A cár közeli célja a Kaspi-tenger melléke délnyugati része, míg távlati a Kaukázuson túli, keleti területek és Dél-Azerbajdzsán birtokbavétele volt. 1722. június–júliusi támadásakor Péter kiáltványt intézett a lakossághoz, amelyben a sah és a síiták védelmezőjeként hangoztatta, hogy csak ideiglenesen szállja meg a vidéket, mintegy megakadályozva a török hadak és a lázadó nagyurak hódítását.

Azerbajdzsánban az orosz előrenyomulás nem ütközött komoly ellenállásba. 1722. július 23-án az oroszok bevonultak Derbentbe. A cár azonban hamarosan visszavonult, aminek eddigi magyarázatát (hajótörés, a lovak elhullása és a szervezett ellenállás hiánya) Musztafazade elégtelennek tartja. Az orosz levéltári források azt erősítik meg, hogy amikor az oroszok Baku felé nyomultak, Péter hírül vette, hogy a bakui uralkodó és Hadzsi Davud felkelői nagy erőkkel támadnak majd az orosz főseregre. Amellett az is fontos, hogy a törökök az orosz támadás folytatódása esetén hadaik Ukrajnába vezénylését helyezték kilátásba. A további katonai és jogi aktusok azonban mutatják, hogy a cár nem mondott le a Kaspi-tenger melléki hódításokról. Sz. Avramov iráni orosz követnek rá kellett venni a sahot a szövetségre Oroszországgal, és meggyőzni, hogy csapatai a rablások és a török terjeszkedés megakadályozása miatt tartózkodnak a térségben. Szultán Huszein sah követet küldött Péterhez és segítség fejében beleegyezett a szövetségbe, maga azonban Iszfahán eleste után afgán fogságba került. A trónörökös, Tahmaszp megvonta a felhatalmazást az elküldött iráni követtől. Ennek ellenére, 1723 szeptemberében megkötötték a „szerződést” a Pétervárra ért követtel. Oroszország segítséget ígért Irán ellenségeivel szemben, amiért cserébe megkapja Derbentet, Bakut és környékét, valamint Gilián, Mazanderán és Asztrabad tartományokat. A dokumentumot az iráni fél nem ratifikálta, ami nem lepte meg a cárt, hiszen neki arra csak a Szefevidák örökségének a törökökkel való felosztása kapcsán volt szüksége.

Musztafazade írásának legfontosabb része a cár isztambuli ügyvivőjének, I. I. Nyepljujevnek az 1724. évi orosz–török szerződés megkötéséig terjedő tárgyalásairól szól. Párhuzamosan azzal, hogy Péter mindenáron meg akarta győzni a törököket arról, hogy a perzsa hadjárat a sah ellen lázadók megbüntetésére irányul, és nem a hódításra. Az orosz rezidenst arra is utasították, hogy engedményekkel és csak szóbeli kötelezettségvállalással a Szefevidák öröksége felosztásáról is tárgyalhat. A török kormány katonai és diplomáciai úton próbálta meg tisztázni a helyzetet. Hadakat vezényelt Semahához és ugyanakkor követet küldött Moszkvába. Álláspontja szerint a széteső Szefevida-állam azon részeinek, ahol a törökökkel vallásilag és etnikailag rokon népek élnek, az Oszmán Birodalomhoz kell tartozniuk. Musztafazade – orosz és angol források és monográfiák alapján – kiemeli, hogy az angol kormány és az ország isztambuli követe mindig táplálta a törököknek a cárral szembeni gyanúját és akcióit. Szerintük ugyanis a kaukázusontúli és az észak-iráni orosz hódítás veszélyeztette az angol és a török kereskedelmi érdekeket. A török államférfiak 1722 őszén egyszerre tettek katonai és diplomáciai lépéseket. Az előbbiek Kelet-Grúzia elfoglalására, az utóbbiak az oroszok szándékainak kifürkészésére irányultak. 1722 novemberében a török kormányzat mozgósította az Oroszországgal szomszédos területen állomásozó tatár erőket arra az esetre, ha a cár nem vonja ki csapatait Iránból. A moszkvai francia követ 1723 januárjában azt írta Dubos kardinálisnak, hogy az oroszok katonai és financiális okok miatt mindent megtesznek (francia közvetítést is kérve) az orosz–török háború elkerülésére.

Megjegyezzük, hogy az 1723–24. évi béketárgyalások menetének és a kölcsönös katonai és diplomáciai lépéseknek a részletes ismertetése túlfeszítik írásunk kereteit, ezért csak a legjellemzőbb, illetve újszerűen megvilágított kérdésekre koncentrálunk. 1722–23 fordulóján – noha a cár elhagyta a Kaspi-tenger vidékét – a török kormány oltalma alá vette Hadzsi Davudot, Nyepljujevvel pedig közölték, ha az oroszok visszatérnek, akkor Davud, Mir Vejsz és a török erők fellépnek ellenük. A török államtanács 1723. február 11-én olyan határozatot hozott, hogy ha a cár hadjáratba kezd a sirvániak és a dagesztániak ellen, a szultán harcba lép Perzsiáért. I. Péter nem akart háborút, de a meghódított Kaspi-tenger melléki területeket szerette volna megtartani, ezért diplomáciai manőverekbe kezdett. A fenti térséget a cár – a további tárgyalások alapját képező – 1723. febr. 16-i leiratával két zónára bontotta: a tengertől távoli részen nem folynának hadműveletek és nem állomásoznának haderők, a partvidéket viszont megtartaná. A diplomáciai lépések mellett Péter növelte a régióbeli orosz katonai jelenlétet. A török kormányzat a fentiek után engedékenyebb lett, de miután májusban Oroszországból visszatérő követe jelentéséből az derült ki, hogy a cár megtartaná az egész partvidéket, rájött, hogy elszámította magát.

Valójában az orosz diplomácia csak késleltette és korlátozta a török lépéseket. Az angolokkal szemben Franciaország az orosz–török béke megőrzésében volt érdekelt, mivel az Oszmán Birodalom így harcolhatott Ausztria ellen. De Bonnac, az isztambuli francia követ, közvetítőként az 1723. júl. 14-től 1724. jún. 12-ig tartó tárgyalások aktív résztvevője volt. Először a török fél követelte, hogy az oroszok hagyják el a Kaukázuson túli és az iráni területeket, és ennek hadainak Tiflisz és Baku felé történő felvonultatásával adott nyomatékot. Az oroszok Baku 1723. június végi elfoglalásával fordítottak a helyzeten. Musztafazade joggal mutat rá, hogy ezt követően az orosz diplomácia békülékenyebb lett és céljait politikai eszközökkel próbálta elérni. Az 1723 végén felújított tárgyalásokon most a törökök javasolták a hadműveletek kölcsönös szüneteltetését, amibe Nyepljujev a tartós béke előzetes feltételeként, végül francia sugalmazásra beleegyezett. Figyelemre méltó, hogy az 1723. őszi orosz–iráni szerződést még a török vezetésnél is jobban, kereskedelmi érdekekre hivatkozva, az angol diplomácia próbálta a háború kiprovokálására felhasználni. A nagyvezír az államtanácsban érzékeltette, hogy a kirobbanó háborúban a janicsárok elégedetlensége miatt az oszmán haderő nehezen állna helyt. Így az orosz fél újabb javaslatai előterjesztésére 100–110 nap haladékot kapott. Musztafazade klasszikus orosz, modern nyugati, török és orosz historiográfiai, illetve az Az Orosz Birodalom Külpolitikai Levéltárában lévő anyagok alapján pontosan rekonstruálja az 1724. május–júniusi tárgyalások menetét, fő témáit és újszerűen világítja meg összefüggésrendszerét. Az oroszok tervezete szerint a Kura folyó lett volna az orosz–török határ, birtokukba került volna Sirván egész területe és Iráné lett volna Tebriz. A török fél ebből csak azt fogadta el, hogy az oroszoké legyen Sirván partmenti része, Derbent és Baku.

Nyepljujev 1724. máj.12-én tíz pontból álló béketervet terjesztett elő. Eszerint orosz birtok lenne Derbent, Baku, Gilián, Mazanderán, Asztrabad és Sirván tartományok, a két félnek nem lesznek Iránnal szemben területi igényei, szabályozzák az erődítmények helyét, a két állam Tahmaszpot ismeri el Irán sahjának és fellépnek Mir Mahmud ellen. A török béketerv szerint csak egy keskeny Kaspi-tenger menti sáv maradt volna orosz kézen, míg Kelet-Grúzia, Kelet-Örményország és egész Azerbajdzsán az Oszmán Birodalomhoz került volna. Tahmaszpot csak a fenti területeknek török kézre kerülése esetén ismerik el Irán uralkodójának és segítik az afgánok ellen. Június elején még viták folytak Ardebil városának és környékének hovatartozásáról és a „trónbitorló” Mir Mahmudhoz fűződő viszonyról. Megjegyezzük, hogy a későbbi béke alapján az előző terület Iráné maradt, míg az utóbbit a szerződés elég körülményesen szabályozta.

A konstantinápolyi békeszerződést 1724. jún. 12-én kötötték meg. Oroszország megszerezte Derbentet, Bakut és a Kaspi-tenger délnyugati parti sávját. Törökországé lett Azerbajdzsán nagy része, Nyugat-Irán és Gruzia-Sirván oszmán protektorátus alatti kánsággá vált. A szerződés létrejöttében a francia diplomácia nagy szerepét maga a cár is elismerte. Oroszország átengedte a törököknek a Kaukázuson túli régió nagy részét, de megtartotta a Kaspi-tenger melléki tartományokat, a török expanzióval szemben biztosította délkeleti határait és a fenti térség nyugati részén fontos kereskedelmi utak birtokába került. Musztafazade rámutat, hogy a békekötéssel a Kaukázuson túli népek – közte az azerbajdzsánok – mentesültek a hadszíntéri sorstól. Ugyanakkor a szerződés elismerte a nagyhatalmak hódításait és Azerbajdzsán zónákra bontódásával destabilizálta annak gazdasági-politikai helyzetét.

T. T. Musztafazade: Iz isztorii russzko-tureckih otnosenyij v 20-h godah XVIII veka (A XVIII. század 20-as évei orosz–török viszonyainak történetéből). Otyecsesztvennaja Isztorija, 2002/2. 15–30. o.

Kurunczi Jenő