Klió 2004/3.

13. évfolyam

Régi és új esszék

Michael Foof legújabb esszégyűjteményének megjelenése egybeesett a kitűnő politikus és esszéíró 90. születésnapjával. Politikusok, barátok, ismerősök, tisztelők külön-külön és együtt többszörösen ünnepelték a külsőleg rokkant, de belsőleg teljesen fitt és vitaképes, igen népszerű munkáspárti, mégpedig régi típusú politikust és közírót. Nem lehet felmérni, mennyire ismert a neve és tevékenysége Nagy-Britannián túl, de azt bizonyosan lehet állítani, hogy az országon belül neve ismert és mélyen tisztelt.

Az 1913-ban született Foot népes, intellektüel, liberális családból származott, az 1930-as években vált szocialistává és 1937-ben megalapította a máig is tekintélyes The Tribune című független, baloldali hetilapot, amelynek indulásában nagy szerepet játszott a spanyol polgárháború, amely akkor az angol politikai közéletnek erősen vitatott tárgya volt. Az angol, Hitlert békéltető politikusok ellen írott, 1940-ben közreadott nagyhatású pamfletnek, a Guilty Men (Bűnös emberek)-nek ő volt egyik társszerzője. A művet valamennyi e kérdéskörrel foglalkozó angol vagy külföldi munka a jelenben is forrásértékűnek tartja és idézi. Foot 1945–55 között, mint munkáspárti képviselő, szoros, együttműködő kapcsolatban volt Aneurin Bevan miniszterrel, az angol egészségügyi szolgálat, a Nationai Health Service megalkotójával, s az ő 1960-ban bekövetkezett halála után Michael Foot lett a walesi Ebbw Vale képviselője és Aneurin hiteles és sikeres életrajzírója. Bár Foot maga kiváló író, szónok és parlamenter volt, igényt tarthatott volna Bevan elismertségére a párt baloldalán, de ő nem törekedett vezető szerepre, s meg is kérdezték tőle, hogy miért helyezi önmagát érdemben és elismertségben Bevan mögé, miért tartja magát másodrendű Nye Bevannak, amikor ő elsőrendű Michael Foot. Valóban Foot nem igazán politikus, aktív politikus alkat, inkább politikai harcos, a jó ügyekért sikeresen, vitakészen álló, erkölcsi és szellemi kiválóságokkal megáldott, mércéje, a szabadság és demokratizmus ügyében mindig magasan kitartó íróember. Mert ki kell emelni, mint alkotónak is a kiválóságát. Foot nemcsak kitűnő személyeket választott ki mintaképéül, hanem azoknak kiválóságát emelkedett stílusban, találóan tudta megjeleníteni, ugyanakkor mint az angol kritikusok szokták emlegetni, az arcot a szemölcsökkel együtt kell megmutatni, így lesz valósághű a kép, és ilyenek Foot eszményképei.

Foot esszéi éppen úgy magukban foglalják az angol Bevant és Byront, mint a német Heinét, a francia Montaigne-t, lord Beaverbrookot és Macmillant, Rebecca Westet és Sztálint. Az utóbbi halálával kapcsolalban,1953-ban írta, hogy a koporsóba a vele kapcsolatos mítoszokat is temessék el. De a legnagyobb részletességgel, talán a legnagyobb vonzódással két remek ember életét ismerteti, elemezgeti többszörösen életüket, lelküket, munkájukat, mércéiket, amelyeket ő a magáénak is érez. E kettő Heinrich Heine és William Hazlitt. Minthogy Magyarországon Heine neve, élete és költészete széles körben ismert és szeretett, nem kevésbé köszönhetően Fejtő Ferenc kitűnő életrajzának is, a magyar olvasónak a figyelmét ezúttal William Hazlittre hívnám fel. Ezt ugyan érdemes lenne megtenni. az angol közönség esetében is, mert bár Foot maga minden alkalommal megemlíti vagy írásban közli, mennyire magasra értékeli és mintaképéül tekinti Hazlittet, nem részletezi, miért. Jelenleg a Nemzeti Portré Galériában (National Portrait Gallery), Londonban egy kis különterem mutatja be Willlam Hazlittet az érdeklődőknek, s a bejáratnál rögtön megjelenítették Hazlitt önarcképét, amelyet 1802-ben festett, miután Párizsba ment, s magát Raphael és Tizian követőjének értékelte. Hazlitt volt az egyike a festést örömmel űző olyan alkotóknak akik kimondták, hogy mennyire ki tudja elégíteni e művelet a személyt, anélkül, hogy elismertségre törekedne. E műve 1820-ban jelent meg The Pleasure of Painting (A festés öröme) címmel Angliában, s máig is ezrek és ezrek festegetnek a maguk örömére. (Egyébként Hazlitt 1778–1830 között élt, egyénisége engem Kölcsey Ferencére emlékeztet. Korának egyik legmélyebben érző és kifejező írója volt, a francia forradalom ihlette, republikanizmusa szélesívű volt, esszéi vitaindítóak, életrajzi elemekkel átszőttek és kritikusak voltak; és az 1825-ben kiadott The Spirit of the Age (A kor szelleme) című munkája a legérdekesebb angol írókkal, politikusokkal, tudósokkal ismertet meg minket. (Köztük Byron, Irving, Lamb, Scott, Wilberforce, Moore, Wordsworth, Bentham). Úgy tűnik, Hazlitt valóban az emberi természet kitűnő ismerője és leírója volt, művét és életrajzát (A. C. Grayling: The Life and Times of W. Hazlitt. London, 2000.) meg kellene ismertetni a magyar közönséggel. Így jutunk el Footon keresztül Hazlitthez, olyan emberekhez, akiknek az igazi elvek, a jó és rossz felismerése, a szabadság és egyenlőség volt és maradt éltető eleme.

Michael Foot: Essays old and new (Régi és új esszék). London, Politicos, 2003.

H. Haraszti Éva