Klió 2004/3.

13. évfolyam

Gheorghiu-Dej és a rendőrállam, 1948–1965

 

 

A londoni College Egyetem Szlavisztikai és Kelet-Európai Tanulmányok Intéze­tének román szakértője, Dennis Deletant a Gheorghiu-Dej- és a Ceausescu-korszakra specializálta magát. A pártarchívumokban és a politikai rendőrség levéltárában folytatott kutatásokat, alkalma volt több, a korszakot megélt román politikussal beszélgetni. Román kollégáival együtt hangsúlyozza: a román származású Cristescu, mint a párt főtitkára 1923-ban óva intett attól, hogy a párt felvegye programjába a nemzeti kisebbségek önrendelkezésének elvét, mert azzal a hatalom részéről azonnal kiprovokálja a betiltását. Ezzel szemben az erdélyi magyarok, Köblös Elek (Badulescu), Körösi-Krizsán Sándor (Georgescu), Vitalij Holoscenko, az ukrán KP részéről, akinek autoritását Marcel Pauker (Luximin) kétségbe vonta (Alexandru Dobrogeanu-Gherea, Boris Stefanov és Luka László támogatta), Alexandru Stefanski a lengyel KP, a bolgár Stefanov, és Fóris István kiszolgálták a Kominternt, olyan határozatokat fogadtak el, amelyek sértették Románia érdekeit – húzza alá nyomatékkal a szerző.

Természetesen az angol szakértőt is foglalkoztatja a párt nemzeti összetétele, utal arra, hogy sokan közülük román nevet vettek fel. Ebben is követi a román történészeket: Ion Roitman (Josif Chisinevschi), Lev Oigenstein (Leonte Rautu), Neulander Ernő (Valter Roman). 1933-ban a román kommuunista párt nemze­tiségi összetétele: 440 magyar, 375 román, 300 zsidó, 140 bulgár, 100 orosz,  70 moldován, 70 ukrán, 170 egyéb. Érdekesen alakult a párt létszáma is. 1922-ben: 2000, 1925-ben: 1661, 1927-ben: 300, 1937-ben: 1635 tagja volt a pártnak; 1940 előtt 4200, a területveszteség után 1000 főre csökkent a párt.

A román kommunista párt, a többihez hasonlóan három helyen tevékeny­kedett: a Kominternben, otthon, illetve otthon ugyan, de a különböző börtönök­ben. A 30-as évek végétől a három irányzat egyre többször került egymással ellentétbe.

1940 októberében Dimitrov hívására Fóris és Theohari Georgescu Besszará­bián keresztül Moszkvába érkezett. Besszarábia elfoglalásának következménye a román párt szempontjából, hogy az itt született Leonte Rautu és Alex. Barledeanu felvették a szovjet állampolgárságot, Moszkvába küldték őket, ahol kapcsolatba léptek Lukával, Valter Romannal, és Ana Paukerrel 1941 májusában együtt hozták létre az RKP „Moszkvai irodáját”.

Miután Románia belépett a Szovjetunió ellenes háborúba, a kommunista elítélteket Karánsebesről a Tirgu-Jiu-i lágerbe szállították, amelyet 1939 őszén a lengyel menekültek számára létesítettek. (Innen szállították el a zsidó származású kommunistákat Transznisztriába, ahol kevesen élték túl a mészárlást, így Aurel Rottenberg,(Stefan Voicu) és Simion Bughici.)

A szerző bemutatja a párt vezető személyiségeit. Ami Ana Pauker, született Rabinsohn életútját illeti, tipikus mozgalmi pálya volt. Férjével, Marcel Paukerrel együtt vettek részt az RKP alakuló kongresszusán, az 1922-es konresszuson, Ploiestiben mindketten a KB tagjai sorába kerültek, 1924-ben elítélték őket, 1926-ban külföldre távoztak, Komintern-évek, 1931–32: különböző külföldi pártban instruktor, 1934-ben a Komintern Romániába küldte, ahol egy évre rá letartóztatták. A 18 kommunista perben ítélték el, Mogyorós Sándorral, Estera Radosevckivel, Alexandru Draghicivel, Ljuba Chisivevschivel együtt.

A román származású Gheorghiu-Dej azon kevés kommunisták egyike volt, akik nem a Kominternben sajátították el a mozgalom elméletét és gyakorlatát. Életének adatai, részvétele a bukaresti Grivita Művek 1932-es sztrájk megmoz­dulásaiban, a börtönévek, különösen Doftanan, jól ismertek. A szerző árnyalja ezeket az ismereteket. Doftanan szoros kapcsolat alakult ki közte és Gheorghe Apostol, Nicolae Ceausescu, Alexandru Draghici, Mogyorós Sándor között. Rajtuk kívül a szovjet ügynökök egész sorával került itt kapcsolatba. Pintilie Bodnarenko, Vasile Bucikov, Petea Goncsearuk, Szergej Nikonov, Misa Posteuka később bizalmi emberei lettek. Tirgu Jiuban határozta el Gheorghiu-Dej és köre Fóris István kizárását, és egy ideiglenes titkárság felállítását, Emil Bodnaras, Constantin Parvulescu, Iosif Rangheti személyében. Gheorghiu-Dej vádja: hogy Fóris besúgó volt. (Helyettesével, Remus Koflerrel együtt ezzel vádolták 1954-ben a Patrascanu-perben). Ezt a mai napig nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.

Fóris Moszkvából azt az utasítást kapta, a bukaresti titkáron, Petre Gheorghiun keresztül, hogy szervezzen szabotázsokat. Fóris ezt nem tartotta időszerűnek. Gyengének ítélte ugyanis a mozgalmat ahhoz, hogy tömegeket mozgathatott volna meg. Gheorghiut letartóztatták és elítélték, de nem mint kommunistát, hanem mint szovjet kémet. Másik vádpont azzal volt kapcsolatos, hogy Petrascanu – Fóris volt a pártkapcsolata – Piki Vasiliuval, a BM államtitkárával konzultált a párt a háborúval kapcsolatos magatartásáról. A „Fóris elleni vádak, eltávolítása és meggyilkolása Dej parancsára nyitotta meg az utat a párt évtizedes maffia jellegű harca előtt a párton belül a hatalom megszerzéséért” – nyugtázza a szerző.

Amit a szerző az RKP szerepéről és az 1944 augusztus 23-i államcsínnyel kapcsolatban megállapít, ahhoz nem fér kétség, hogy ti. Románia jövője szempontjából meghatározó volt, hogy a fegyverszüneti tárgyalások alkalmával a nyugati tárgyalófelek – Magyarország és Románia szinte egyidőben kezdte el tapogatózását diplomáciai úton, a háborúból való kiugrásról – határozottan a Szovjetunióval való kapcsolatok felvételét javasolták. Ez Románia jövőjét is meghatározta, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik egy baloldali fordulat. Ezt készítette elő a Szovjetunió: a fegyveres erőket minimálisra csökkentette, és a Bodanaras vezette kommunista párthoz kapcsolódó hazafias gárdák voltak az egyetlen mozgatható szervezett, fegyveres testület az államcsínyt követően. (Antonescuékat is ők tartóztatták le.)

A Legfelsőbb Szovjet Parancsnokság rendelete alapján nem ez történt a rendőrséggel. A 18 ezer fős állományt 12 ezerre, a csendőrök és a határőrök létszámát a 75 ezer főről 15 ezerre, a román hadsereg létszámát pedig 419 ezerröl 136 ezerre csökkentették – igaz, 1947 végére. Helyettük Bodnaras létrehozta a kommunista elkötelezettségű hazafias gárdákat, melyek segítségével a párt hatalomátvétele bekövetkezett. Közelebbről: 1945. február 28-án V. Vinogra­dovot, a SZEB helyettesét a déli hadsereg helyettese, Ivan Susaikov váltotta fel, és a szovjet katonai erők rákényszerítették Mihai román királyt Petru Groza miniszterelnökké történő kinevezéséhez. Ezzel – kimondatlanul is osztja a szerző az új román historiográfia álláspontját: Groza koaliciós kormánya álkoalíciósnak tekinthető, a kommunista hatalomátvétel ezzel már 1945-ben megtörtént: a baloldal a 18 tagú kabinetből 14 helyet foglalt el. Ismerősek azok az események – a román delegáció két hetes várakoztatása Moszkvában –, amelyek a fegyverszüneti egyezményt megelőzték. Ez az angol és amerikai ellenvéleményt figyelmen kívül hagyva, a szerző szerint „legális keretet biztosított a Szovjetuniónak politikai és gazdasági pozíciói megszilárdítására Romániában.”

Deletant megvizsgálja ennek következményeit a román fegyveres testületeknél is. A Különleges Információs Szolgálatnál 600 személy tevékeny­ségét vizsgálták felül, de csak kettöt találtak bűnösnek; a politikai rendőrség, a belügyi állomány döntő többsége helyén maradt. Azonban csak egészen rövid ideig. Addig – feltehetően, ezt így nem mondja ki a szerző – az információkat, neveket, ügyeket átadták a szovjet hatóságoknak. A kommunista belügyminiszter rövidesen hozzákezdett a tisztogatáshoz a fegyveres testületeknél. A BM 6300 fős állományából háromezret távolítottak el, az NKVD részéről Alexandru Nikolski a Detektívek Testületével megvetette a jövendő szekuritate alapját. Ebben nagy szerepe volt a szovjet ügynököknek, Andrej Gluvakovnak, Vladimir Gribicsinek, Misa Protopopovnak, Vanea Didenkonak, Iaska Alexeevnek, Mihai Postanski Posteucanak, Alexandru Sismannak, Piotr Goncsiaruknak

Megkezdődött a tisztogatás az állami életben. 1945 áprilisában az igazságügyi minisztériumban létrehozták a közvádlók intézményét, többek között Stroe Botez, Avram Bunaciu, Draghici, H. Leibovici, M. Mayo, C. Mocanu, M. Popilian, I.Pora, I. Raiciu, Stefan Ralescu, Dumitru Saracu, Alexandru Sidorovici, V. Stoican, Camil Suciu, C. Vícol személyében. Archie Gibson angol újságíró szerint a Groza-kormány első két hónapjában 90 ezer személyt tartóztattak le. Ezt követte a a társadalom minden rétegét érintő terror. Ellenforradalmár, szabotázs, vasgárdista, osztályellenség, görög katolikus egyház, szerzetesrendek, régi rendszer hívei, pártok tagjai, fegyveres testületek, parasztság, és természetesen a párt maga sem mentesült a párttagság felülvizsgálása során – 192 ezer személyről volt szó. A rendőrállam, a totális terror a politikai rendőrség, a szekuritate számlájára írandó Romániában is. Az NKVD kezdetben a hazafias gárdák révén hatolt be a román hírszerző szolgálatba – élén Szergej Nikonov állt –, az SSI-be és a biztonsági szolgálatba. A szigurancába, ezt a Groza által kiadott 1945. április 27-i törvény erősítette fel. Az SSI feladata, amely négy osztályból és egy titkárságból állt, egyrészt azoknak a társadalmi, gazdasági, politikai, katonai információknak az összegyűjtése külföldön, amelyek az állam alapvető érdekét szolgálják, másrészt egy besszarábiai születésű orosz, Pjotr Goncsaruk vezetése alatt az országon belüli katonai és civil kémelhárítás.

A sziguranca élére is egy ukrán származású, Romániában kémkedés vádjával elítélt személy, Pantelimon Bodnarenko – a Gheorghe Pintilie nevet vette fel – és Boris Grünberg (Alexandru Nicolski) állt. Ők közvetlen kapcsolatban álltak a NKVD Külföldi Információs Szolgálatának vezetőjével, a szovjet tanácsos Dmitri Georgievici Fedicikinnel. Gh. Pintilie/Bodnarenko és felesége, Ana Toma – korábban SorinToma felesége volt majd Constantin Pirvulescu élettársa – kinevezése 1948 februárjában a Román Munkáspárt Központi Bizottságába azt jelentette, hogy az NKVD közvetlenül ellenőrzése alatt tartotta a párt legfelsőbb rétegét is. Például Gheorghiu-Dej titkárnöje 1948-ban Szergej Níkonov felesége volt, kabinet főnöke: Mihai Gavrilovici, a rendelkezésére álló őrség vezetője, Valerian Bucicov, mindketten az NKVD alkalmazásában. A szekuritate T egysége a lehallgatásokkal foglalkozott. Valamennyi pártvezető telefonját, beleértve Gheorghiu-Dejét is, lehallgatták.

Az új állambiztonság az 50-es évek elejére az egész országban berendezkedett. A szekuritate dokumentumaiból kiderül: 1951-ben 45 299 személyt gyanúsítottak kémtevékenységgel Romániában; 417 916 személyt figyeltek meg, 5401-et közülük le is tartóztattak; 1948–53 között 60 ezer személyt tartóztattak le, 1953–58 között újabb tízezret; más statisztikák szerint 1950–58 között 75 808 személyt ítéltek börtönbüntetésre (1957–58 között, a magyarországi események következ­ményeként, 11 976 személyt börtönöztek be), 22 ezer személyt munka­szolgálatra hívtak, 60 ezernek kényszerlakhelyet jelöltek ki, 1945–64 között 335 halálos ítéletet hoztak; a kollektivizálás idején ezen felül 80 ezer földműves került börtönbe, akik megtagadták, hogy belépjenek a szövetkezetekbe.

Érdekes a szekuritate nemzetiségi összetétele 1948-ban, összesen: 3973 fő, ebből: 338 zsidó, 247 magyar, 24 orosz, 5 német, 3 örmény, 5 cseh, 1 olasz, 3 bolgár, 13 jugoszláv és 3334 román.

Deletant monográfíájának fontos fejezete annak végig kísérése, hogy Gheorghiu-Dej hogyan számolt le riválisaival a párt legfelsőbb vezetésében. Moszkva iránt tanúsított teljes lojalitása ellenére – Sztálin haláláig –, a moszkovitáknak számító Forist (1944. április 4-én Tirgu-Jiuban egy a Dejből, Bodnarasból, Ranghetiből, Pirvulescuból és Chivu Stoicából álló bizottságban kérte Dej Fóris eltávolítását, a vádak azonban később nem igazolódtak be, hogy ti. áruló lett volna, Gheorghe Pintilie és sofőrje, Dumitru Mitea(Necin) személyesen gyilkolta meg, míg édesanyját Birtas Gábor, a nagyváradi szekuritate vezetője), Patrascanut (akire értelmiségi származása és népszerűsége miatt volt féltékeny, Patrascanu nemcsak a kiugrást előkészítő szakaszban állt kapcsolatban a királyi udvarral és polgári politikusokkal, hanem a nyugati titkosszolgálatokkal is, akik előtt kijelentette: Romániában a munkásosztály gyenge, és így alkalmatlan, hogy átvegye a hatalmat), és Ana Paukert (Dimitrov azzal küldte haza Moszkvából, hogy ő legyen a párt vezetője) iktatta ki. Ana Pauker amiatt bírálta meg a hazai kommunistákat, hogy bekapcsolódtak az augusztus 23-i államcsínybe. Hogy megnyerje Sztálin bizalmát Gheorghiu-Dej, maga köré gyűjtötte a Szovjetunió javára folytatott kémtevékenység miatt Romániában börtönben ülő NKVD-ügynököket és magas pozíciókba nevezte ki őket.

Az RKP 1945. októberi konferenciájáig gyakorlatilag Ana Pauker töltötte be a főtitkári posztot – jobbkeze Luka László volt. Gheorghiu-Dej hivatalosan 1945 januárjában azért tartózkodott Moszkvában, hogy Sztálinnal gazdasági és szállítási természetű kérdésekről tárgyaljon. A valós célja más volt. Kipuhatolni Sztálin szándékát, és személyét kedvező színben feltüntetni azzal, hogy késznek mutatkozott az aktuális szovjet igények maximális teljesítésére. Gheorghiu-Dej jó benyomást tett az SZKP főtitkárára, Molotov előtt kijelentette: „Ana Pauker jó elvtárs, de mégis csak zsidó és polgári származású, a román pártnak viszont a munkásosztályból származó és román nemzetiségű vezetőre van szüksége”. Majd Gheorghiu-Dejtől e szavakkal köszönt el – emlékezik vissza Silviu Brucán – „Határoztam. Sok sikert, főtitkár elvtárs!”

Dennis Deletant azt állítja, hogy Patrascanu likvidálása nem kizárólag Gheorghiu-Dej számlájára írandó. Hivatkozik arra a beszélgetésre, amely Robert Levy és a párt Ellenőrző Bizottságának vezetője, Charlotte Gruia és Szabó Jenő a szekuritáte tisztje között zajlott. Ebben utóbbiak egybehangzóan állították, hogy 1947 végén Sztálin azt az utasítást adta az RKP PB-nak, hogy találjanak kapcsolatot Patrascanu és a már börtönben lévő két történelmi párt vezetősége között, rendszerellenes magatartása igazolására. Több rossz pont is volt már eddig is Patrascanu rovásán. 1945-ben megakadályozta, hogy Kolozsváron népbíróságot állítsanak fel a román háborús bűnösök elítélésére. Erdély magyar lakosságát felszólította, hogy fogadják el az egységes román nemzetállam tényét és szimbólumait. A párizsi béketárgyalások idején az RKP KB. határozata a revizionista és a soviniszta tendenciák ellen, egyaránt szólt a magyarságnak, és Patrascanunak. Közeli munkatársának, Herbert Belu Zilbernek megvádolása angolok és amerikaiak javára történő kémkedéssel 1947 márciusában, jelzés értékű volt Patrascanu számára.

1948. január 29-én felkereste a bukaresti szovjet követet, Szergej Ivanovics Kavtaradzét, hogy tisztázza helyzetét: ő nem az erdélyi magyarságot, hanem a magyar miniszterelnököt vádolta revizionizmussal. Másodszor a zsidó vagyonok visszaadásával kapcsolatban fejtette ki véleményét: azokat vissza kell adni tulajdonosuknak kivéve azokat az eseteket, amikor a lakásokba funkcionáriusokat költöztettek be. A követ Moszkvába küldött levelében nem találta igazoltnak azt a vádat, hogy Patrascanu kommunista ellenes magatartást tanúsított volna, és hogy kapcsolatot tartott volna fenn a különböző hazai és külföldi reakciós körökkel. Patrascanu bukásának okai közé tartozik, hogy Sztálin ellenezte Titonak a balkáni föderációra vonatkozó tervét. Patrascanu tagja volt annak a csoportnak, amelyik Titot fogadta 1947 decemberében. A Szovjetunió a Román Munkáspárt alakuló kongresszusára időzítette a Patrascanu-ügyben történő döntést. Ennek tudatában kérte fel Gheorghiu-Dej Teohari Georgescu belügyminisztert, hogy vádolja meg Patrascanut, burzsoá magatartással.

1948. április 28-án Dej, Draghici, Georgescu, Rangheti előtt kellett igazolnia az 1922–1944 közötti években kifejtett kommunista tevékenységét. Ezt háziőrizet követte. 1949. január 19-én új fejezete következett a pernek, amennyiben azonos szempontok érvényesültek a vádpontok összeállításánál a táborban zajló perekben. Remus Koffler decemberi letartóztatását követően olyan vallomást kényszerítettek ki belőle, mely szerint 1941-ben Patrascanut is beszervezte a sziguranca. Ezt megelőzően, októberben a háziőrizetből Patrascanut és feleségét átadták a külföldi hírszerzésnek és elhárításnak. A vádak hasonlóan lettek ekkorra, mint amivel Rajkot vádolták: Patrascanu és perének tagjai egy az angol amerikai titkosszolgálatnak kémkedő hálózat tagjaiként szerepeltek. 1949 januárjában átadták a szekuritaténak. Vallatásában három, Szaharovszki vezette szovjet ügynök is részt vett.

A kihallgatás következő szakasza előtt, Ioan Soltutiu ezredes vezetése alatt a kihallgatók egy csoportja Prágában járt, a Slánsky-pert tanulmányozandó. Tiganov szovjet tanácsos, Szaharovszki helyettese olyan pert akart, amely felülmúlja a táborban folyó többi pert. Deletant tehát nem tagadja Dej felelősségét, de hangsúlyozza, hogy Moszkva irányította az eseményeket, és Dej is Moszkvának akart megfelelni. Nem keres viszont arra választ, hogy a Patrascanu-perre miért Sztálin halála után egy évvel tettek pontot. Hogy ti. Gheorghiu-Dej egy román Nagy Imrét látott Patrascanuban, akit épp ezért nem hagyhatott életben.

A monográfia értékes fejezete, amely a „román Gulág” címet viseli. Alexandru Draghici belügyminiszter meg volt arról győződve – írja Deletant –, hogy követni kell Romániának is a terror szovjet modelljét. Mintegy 75 börtön és munkatábor működött. A máramarosi börtönt „a politikusok börtönének” nevezték, itt sínylődött a két világháború közötti teljes élő politikai elit – püspökökkel, egyetemi tanárokkal együtt – súlyos körülmények között. Ezt egészítette ki a híres Duna–Fekete tengeri csatorna munkatábor, ahol 20 ezer személyt tartottak fogva az 50-es évek elején.

Röviden utal a szerző arra, hogy az 1956–58-as megtorlásokat megelőzte, illetve ezzel egy időben zajlott a viszonylag sokáig fennmaradó fegyveres csoportokkal való leszámolás. Ezek a hegyekben hosszú ideig tudták tartani magukat. Ezzel lényegében véget ért az a folyamat is, amely során Gheorghiu-Dej leszámolt pártbeli ellenfeleivel, közelebbről: jobboldali elhajlás váddal távolították el Paukert, Lukát és Georgescut. Ebben azonban fő szerepet játszott Dej idegenkedése a moszkovitáktól és az idegenektől, mindenekelőtt a zsidó származású vezetőktől. Luka több magyar származású személyt rántott magával, így Solymos Ivánt, a Magyar Népi Szövetség gazdasági szakértőjét, és Jakab Sándort, az egykori illegalistát. Ezúttal ezk az érintettek a halálos ítélettől megszabadultak, de politikailag lehetetlenné váltak .

Deletant érinti azt is, hogy milyen szerepet játszott a román párt Nagy Imréék elrablásában, illetve Bodnaras az ÁVH megszervezésében. Több információ bizonyítja, hogy nemcsak Bodnaras 1956 novemberi magyarországi tartózkodása idején „küldött a szekuritáte több száz magyarul beszélő, erdélyi származású tisztet Budapestre, akik ott részesei voltak az eseményeknek”, hanem azt megelőzően, 1956 nyarán az I-es igazgatóság több személyt küldött hamis, nyugat-német, osztrák, olasz és francia útlevéllel Magyarországra, hogy a helyszínről küldjön tájékoztatást Romániába. Bodnaras helyettese, az NKVD tisztje, az erdélyi származású Einhom Vilmos mint a budapesti román követség alkalmazottja, fedésben építette ki az új román hírszerző szolgálatot a magyar fővárosban.

 

Dennis Deletant: Teroarea comunista in Romania. Gheorghiu-Dej si statul politienesc. 1948–1965. (Gheorghiu-Dej és a rendőrállam, 1948–1965). Bucuresti, Polirom, 2001. 271 p.

 

Lipcsey Ildikó