Klió 2004/3.

13. évfolyam

Afrikai muzulmánok a gyarmatosításról

 

 

A cikk szerzője helyszíni és több éves személyes tapasztalatai alapján számol be az afrikai muzulmánok néhány képviselőjének a gyarmatosításról és a gyarmatosokról adott észrevételeiről. A helyszínek pontosan Guinea Futa-Dzsalon, illetve Mali Macina nevű területei, valamint Elefántcsontpart. Bevezetőjében fontosnak tartja megjegyezni – és ez a kutatók mindenféle hasonló jellegű kutatásainak egyre inkább feltétele kellene legyen (szerencsére, ez mindinkább valóra is válik!) –, hogy egyik elsődleges célja rámutatni, mennyire fontos az afrikaiak által létrehozott orális és írott források felhasználása a gyarmatosítás korának tanulmányozásakor. (Tegyük hozzá, nem csak Afrikára érvényes ez az eljárás, de valamennyi kultúra és civilizáció történetének kutatására és megismerésére.)

Milyen kritériumok alapján válogatta ki Bernard Salvaing a felhasznált szövegeket és azok szerzőit? Ami a szövegeket illeti: azok egy része kéziratban maradt fenn Futa-Dzsalon vallási környezetében, s a két világháború közötti időszakból származik: rövid, pől nyelven írott költeményekről van itt szó. A szövegek másik része – az ún. „élettörténetek” – Maliból és Guineából származnak, szerzőik Almamy Maliki Yattara (az 1920-as években született) és El Hadj Muhammadou Baldé de Companya (aki Guineában, a Futa-Dzsalon vidékén született).

A szerzőkről megtudjuk, nem volt kapcsolatuk a francia kultúrával és oktatással, illetve ezek csak „másodlagos szerepet” játszottak életükben, viszont művelt, írástudó iszlám környezetből kerültek ki.

Futa-Dzsalon szerzőinek írásai az 1920-1930-as évekből datálódnak, és közös jellemzőjük, hogy „megpróbálják megmagyarázni a gyarmatosítók győzelmét, és hogy valamilyen viselkedési formát határozzanak meg velük szemben”. Hogyan próbálják magyarázni egyes muzulmánok a „hitetlenek”, azaz a francia hódítók megjelenését a muzulmán Afrikában?

Nos, ebben sokan Isten büntetését látták a muzulmánok múltbeli viselkedése vagy a vezetőik közötti viszálykodások miatt, sőt, azt is állítják, hogy a keresztény hódítók muzulmánok közötti feltűnését már a világ teremtése óta várni lehetett, hiszen megjósolták; igaz, ezt a jelenlétet csak átmenetinek, rövid ideig tartónak jelezték. A keresztény hódításnak ellent lehet állni, de be is lehet neki hódolni, sőt, együtt is lehet vele működni, állították; mindezt úgy próbálták magyarázni, Isten a hódítóknak csak az evilági életet adta a technika, a hatalom, a gazdagság formájában, az igazi, túlvilági élet, a jövő az igazhitűeké, azaz a muzulmánoké. Mindezek mellett ezek a muzulmán szerzők nem mulasztják el a keresztény hódítókkal szembeni nehezteléseiket megfogalmazni, amelyek – röviden – a következők: felbukkanásuk a hagyományos muzulmán társadalomban a nők elszemtelenedéséhez, a rabszolgák felszabadításához, a pénznek és a piacnak legfőbb értékké válásához, a muzulmán vallási rend hódítók általi lenézéséhez, a „hitetlenek” különös tevékenységeihez (úgymint út-, vasútépítés...) vezetett.

Lassanként azonban változás állt be a hódítók megítélésében. A cikk szerzője megemlíti az 1917-ben született Tierno Abderrahmane nevű, pől nyelvű költőt, és utal az ő generációjának néhány tagjára, akik már nyitottabbak voltak a gyarmatosítást kísérő modernizációval szemben. Ennek talán az az oka, hogy a gyarmati korszak idején és után az iszlám rohamos fejlődésnek indult Nyugat-Afrikában, és ebből a helyzetből egy bizonyos, azt a korszakot túlélt „marabout-réteg” – megmaradt hatalma révén – már másképp érzékelte az új, modern világot és az általa hozott, számára pozitív átalakulásokat. Ő utánuk a fentebb említett két szerző nézeteinek elemzése következik. A. Yattara elbeszélése egy olyan Francia Szudánról szól, amelyben alig lehetett európaiakkal találkozni; a gyarmati rendszerbe való beilleszkedés „múlékony és korlátozott” volt. Az ő általa gyűjtött visszaemlékezésekben az európaiak kevésbé „ostorozottak”, mint az őket kiszolgáló afrikaiak. El Hadj Companya (a tartományfőnök fia) szerint a keresztény vallás nem jelent veszélyt az iszlámra, s ő is inkább a gyarmatosítókat kiszolgáló afrikaiak elleni harcban látja a gyarmati rend elleni küzdelem egyik lehetséges  módját.

Hogyan viszonyult a muzulmán világ a francia iskolához mint a gyarmati terjeszkedés egyik alapvető eszközéhez? A XX. század elején általában elutasí­tották ezt a fajta iskolát, a későbbiekben már kezdték elfogadni, különösen a jómódúbb családok, amelyek francia iskolákba járatták gyermekeiket, látván, hogy az új társadalmi felállásba csak így illeszkedhetnek be; a hagyományos elit pedig igyekezett még valamit átmenteni régi pozícióiból. Campanya pozitívan viszonyul az új iskolához, Yattara lesújtó véleménnyel van róla, és azt emeli ki, hogyan verték itt a gyermekeket.

Gazdaság és haladás a következő téma. Itt a beszámolók meglehetősen ellentmondásosak a II. világháborút megelőző időszakot illetően. Companya az 1920–1930-as évek nyomorára hívja fel a figyelmet, javulás szerinte csak az 1930-as évek körül állt be; az 1990–2000-es éveket a bőség és a könnyű élet korszakának nevezi, amelyben minden társadalmi réteg megtalálta számításait. Vele ellentétben, Yattara számára az 1930-as évek voltak a „jó idők” a mai kor nyomorával szemben, amikor elsivatagosodásnak, az iszlám értékek elvesztésének vagyunk tanúi – bár ezeket a jelenségeket nem kimondottan a nyugati hatásra vezeti vissza.

B. Salvaing  az afrikai muzulmán szerzők ismertetése után saját tapasztalatait és véleményét fejti ki az afrikai iszlámmal kapcsolatban. Kiemeli, hogy amikor az 1980-as években Maliban, Guineában és Elefántcsontparton járt, az iszlám nagyon toleráns volt a kereszténységgel szemben. Viszont Nyugat-Afrikában minden korban megfigyelhető volt az iszlám két irányultsága: egy „integrista” irányzat, amely a XIX. és a XX. században is föltűnt, a „nagy dzsihádok” hirdetőinek vonala; a másik a „pacifista” irányzat, amelynek képviselői számára kétfajta dzsihád létezik: a „kis” dzsihád, amely a fegyveres harcot jelenti, és a „nagy” dzsihád, ez a hívő belső megtisztulásának harcát jelenti mindaddig, amíg eljut „a morális és spirituális tökéletességig.” Úgy tűnik, a XX. században ez a második irányzat kerekedett fölül, amit a szerző arra vezet vissza, a muzulmánok megértették, hogy a „francia béke” (paix française) és a fejlődés az iszlám jelentős elterjedését teszi lehetővé. Az integrista törekvések és csoportosulások főleg a nagyobb városokban és a nemrég iszlamizálódott vidékeken jelentek meg, és a dolgok állása „nem az optimizmus irányába mutat.” Különösen nyugtalanítja a szerzőt, hogy a különböző vallási közösségek közötti ellentéteket a hatalomra vágyó politikusok beavatkozásai nagy mértékben felszíthatják, rossz irányba terelhetik.

 

Bernard Salvaing: Regards d’Africains musulmans sur la colonisation: le cas du Fouta-Djalon (Guinée) et du Macina (Soudan Français/Mali). Afrikai muzulmánok a gyarmatosításról: Futa-Dzsalon (Guinea) és Macina (Francia Szudán/Mali) esete. ln.: Mondes et cultures. Tome XLI–1–2–3–4 2001. Académie des Sciences d’Outre-mer, Párizs, 2003. 519 o.,  45–80. o.

 

Kun Tibor