Klió 2005/1.

14. évfolyam

Pannónia feltérképezése. A német irodalom magyarságképe

 

 

Horst Fassel hiánypótló munkára vállalkozott e könyve megjelentetésével, ugyanis a magyarságképpel, valamint annak történeti, irodalmi és kultúrtörténeti vonatkozásaival átfogóan, szöveggyűjtemény formájában, ekkora terjedelemben, ilyen alapossággal és szintetizáló jelleggel az elmúlt évtizedekben nem foglalkoztak. A mű szerkesztője, mint a tübingeni Insititut für Donauschwäbische Geschichte und Landeskunde tudományos munkatársa a Németország és a kelet-európai országok és népek egymásra gyakorolt kölcsönhatását évtizedek óta intenzíven kutatja a stuttgarti Magyar Kultúrintézettel együttműködve. Ez a példaértékű kapcsolat tette lehetővé, hogy a kelet-közép-európai országok sokszínű kultúrájának megismertetése és kutatása – különös tekintettel a magyar–német kapcsolatokra – megújulhasson és kibővülhessen, amelyhez elkerülhetetlen volt a Monarchia és népei történelmének beható ismerete, valamint együttélésük specifikumainak történelmi és irodalmi dokumentumok segítségével történő vizsgálata és megismerése. A kötet szerkesztője, maga is erdélyi szász, 40 éve áll a kutatás szolgálatában, amelynek keretében behatóan tanulmányozta a dunamenti kisebbségek, főként a németajkúak túlélési stratégiáit és irodalmát, ugyanakkor a magyar történelem és irodalom ismeretét sem nélkülözi. Munkájának célja számos német irodalmi mű kiválasztásával egy igen gazdag antológia össze­állítása volt, amelyben igyekezett minél alaposabban bemutatni a német irodalomban előforduló, meghonosodott és átvett magyarságképeket, megje­lenő személyiségeket, valamint a magyaroknak tulajdonított mentalitást. A kötet Miteinander (Együtt) címmel jelent meg, mint a stuttgarti Magyar Intézet évkönyve, s tanulmányokat bocsát közre a hungarológia területéről, amely törekvés elősegíti a két intézet eredményes együttműködését. Horst Fassel munkája a sorozat második önálló köteteként látott napvilágot. Az antológiát Horst Förster és Kurucz Gyula intézetigazgatók szavai vezetik be, ami szintén a két intézet szoros kapcsolatát tanúsítja.

A „Pannonien vermessen” (Pannónia feltérképezése) című munka közel 150 szemelvényt tartalmaz német irodalmi művekből, amelyek a múltról, ismert magyar személyiségekről, valamint a tájról és az emberek jellegzetességeiről számolnak be. A kötet három részből áll: 1. Magyar történelem, 2. Nagyok és kicsik (Magyar történelmi alakok) 3. Az ország és az emberek. Ez a felosztás jól érzékelteti a Magyarország-kép vetületeit, a módszer a legárnyaltabban próbálja a képet finomítani és a német olvasókkal megismertetni országunkat.

Az első nagy fejezet célja az, hogy a magyar történelem jelentős alakjait és eseményeit megismertesse az olvasókkal a szemelvények segítségével. A kiválasztott szemelvények egy része kortárs, másik része pedig a XIX. századból származó historizáló irodalmi művekből került ki. A IX. századtól a XX. századig végigkísérhetjük a gyakran sorsfordító csaták és forradalmak történetét, valamint a jelentős személyiségek tetteit.

A magyar és a német területek történelme már a IX. századtól összekapcso­lódott, jóllehet a viszony nem volt mindig felhőtlen, amelyet a szövegek is hűen tükröznek. Az évszázadok során számos változáson ment keresztül a német nyelvterületek magyarokról alkotott képe. A kezdeti két évszázadot az egymással való szembenállás jellemzi, amikor is a kalandozó pogány magyarok kiszámít­hatatlan harci kedvükben dúlták végig a keresztény európai országokat. Ezt a történelmi időszakot illusztrálja az első szöveg, amelyben Aurai Ekkehard (980–1060) magiszter a Sankt Galleni apátság kegyetlen kifosztását és feldúlását jeleníti meg. A magyarság itt még mint a keresztény, civilizált világ legádázabb ellensége jelenik meg, amely kép később, a XII. században megszűnik és áttevődik a bizánci és a közel-keleti térség lakóira, jóllehet ez a sztereotípia hosszú évszázadokra belevésődik a magyar királyságtól nyugatra fekvő országok gondolatvilágába, valamint az ellenségről alkotott történelmi látásmódjába. A kereszténység felvétele után az ország a nyugati kereszténység és kultúrkör részévé válik, amellyel megkezdődik a fokozatos integrálódás – főként az Árpád-házi királyok házasságkötéseivel – mind gazdaságilag, mind politikailag Európába, amelyben Magyarország egyenrangú partnerré válik, és ahogyan azt a leírások is tanúsítják, virágzó közép-európai királysággá fejlődve, a kultúra egyik fellegvárává alakul a XV. századra, Mátyás korára. Az integrálódás egyik vetületét illusztrálja a Szent Istvánról és a Szent Erzsébetről szóló szemelvény, ők Nyugat-Európában is ismertek lettek. A XIV. századtól permanensen jelentkező török támadások a XVII. századig meghatározzák a rólunk írt és alkotott képet, amelyben Magyarország kettős szerepben tűnik fel: egyrészt mint a keresztény világot megvédő hős, másrészről mint a törökök áldozata, illetve azok partnere. Ezt a korszakot számos XVI–XVII. századi útleíró műve is reprezentálja: Salomon Schweigger, aki Konstantinápolyba tartott, vagy Daniel Speer, illetve Eberhard Werner Happel, akik közül az utóbbi pszeudohistorikus regényformába öntötte tapasztalatait és több művében is foglalkozott a magyarok török elleni küzdelmeivel. A továbbiakban olvashatunk még Savoyai Jenő (Prinz Eugen) sikeréről 1686-ban (Buda visszafoglalása), Bethlen Gábor politikájáról egy röpiratban, majd az 1848–1849-es forradalom küzdelmeiről Heinrich Heine ismert versének (Im Oktober 1849) segítségével, az 1919-es tanácsköztársaságról, 1956-ról és a hidegháború nyugatnémet–keletnémet konfliktusairól többek között Siegfried Lenz (Die Wellen des Balaton) tollából. A fejezetet Hermann Kant, NDK-beli írókonferenciáról szóló írása zárja, amely azt tanúsítja, hogy az NDK-beli írók érzékelték a Magyarországon kibontakozó szabadabb légkört. A Magyarország-tematika (die Ungarnthematik) az évszázadok folyamán többször isjelentős szerephez jutott, főként háborúk során, majd a XX. század végére a szociális és nemzeti elnyomás bármilyen formája ellen folyó harcot megjelenítő sztereotíp fogalommá vált.

A második fejezet igyekszik ismert magyar személyiségeket bemutatni német írók tollából, közöttük számos jelentős német szerzőt említhetünk meg, mint Hans Sachs, H. von Kleist, J. W. Goethe, Friedrich Schiller, Gottfried Keller, Nikolaus Lenau, Thomas Mann, Arthur Schnitzler, vagy Rainer Maria Rilke, akiknek látókörében előfordult ugyan epizódszerűen a magyar puszta-tematika, és a Zigeunerromantik, de műveik összességében (Goethe, Schiller) nem kapott hangsúlyt a magyar vonatkozás. Ennek ellenére áthatja a szerzők stílusát a romantika képvilága (Lenautól a Három cigány, vagy Scheibetól A puszta három fia) és az anekdotikus élményanyag (Heinrich von Kleist). A magyar arisztokráciával ápolt kapcsolatokra is következtethetünk a szemelvényekből (Theodor Fontane: Bei Graf Petöfy, vagy Arthur Schnitzlernél), amelyek nem mindig a tényleges és közvetlen ismereteken alapultak. Otto von Bismarcknál ambivalens karakterű leírásokkal találkozhatunk: a későbbi politikus ifjúkorában figyelemreméltó Magyarország-leírásokat készített, míg felnőttkorában ez a jó viszony az ellenkezőjére fordult. A kevésbé ismert Habsburg-párti szerzők főként a XIX. században alkottak és a korábbi évszázadok dicsőségének és harcainak alakjait (Thököly Imre, Esterházy Miklós nádor vagy Zrínyi Ilona) idézték fel műveikben. Figyelemreméltó a romantikus tematika gróf von Württembergnél a „Bilder vom Plattensee” versciklusában. Az arisztokrata szerzők több esetben alkalmazták a sztereotip bukolikus-romantikus képeket Magyarországgal kapcsolatban (Eichendorff: Die Zigeunerin). Jóllehet a kötetben szereplő szemelvények sorrendje nem a szövegek keletkezési idejét veszi alapul, hanem a tárgyalt események időrendjét, mégis színes képet alkothat az olvasó a magyar történelemről.

A harmadik fejezetben még hangsúlyosabbá válik és kiteljesedik a magyar táj és az emberek jellemzése. Ernst Moritz Amdt (1809) magyarokról alkotott képe a kezdete a rólunk alkotott pozitív kép elterjedésének, amely mind a romantikus prózában, mind a népszerű romantikus konzumregényekben megjelent és magát romantikus-historizáló stílusnak nevezte. A magyarság-kép többi alkotórésze is helyet kapott ebben a fejezetben: Friedrich Hebbel Pacsirtája, Gottfried Keller tokaji borról szóló dicsérete, Nikolaus Lenau verse a pusztai csárdáról (Die Heidenschenke), vagy Heinrich Ritter von Levitschnigg költeménye a pusztáról.

A következőkben a századforduló sokszínűsége jelenik meg a neoklasszi­cizmus, neoromantika, szecesszió és a szimbolizmus jegyében a szemelvé­nyekben. Szemléletesen mutatják be a monarchia ikervárosának, Budapestnek a látványosságait és jellegzetességeit a nosztalgia jegyében, amely már beható és sztereotípiamentes jellemzéseket tartalmaz. A monarchia szétesését követően még nagyobb figyelemmel fordulnak az írók a letűnt világ rekvizitumai felé, legyen szó a híres metropoliszokról vagy a Magyar Királyság területén élő németekről (Robert Musil, Heimito von Doderer és Rudolf Wagner-Régeny: Ifjúkor Erdélyben/Jugend in Siebenbürgen). Milo Dor továbbfejlesztve ezt az érzést, keresi a „Mitteleuropa-Gefühlt”, azaz a közép-európai életérzést és összetartozási vágyát sem rejtve véka alá, megpróbálja a múltat feldolgozni. Ehhez a tematikához kapcsolódik Heinrich Böll második világháborús élményeinek magyar vonatkozású írása, majd ugyanakkor az ötvenes években a „Piroska regény” megjelenésével megteremtődik az álomvilág. A rendkívül sokrétű anyag segítségével megismerhetjük a német irodalom magyarokról alkotott képét, amely az évszázadok során többféle variánst mutatott. Horst Fassel szerint nem egy magyarság-kép létezik, hanem számos, amely a mindenkori társadalmi, kulturális, politikai valóságot tükrözi vissza.

A kötet végén a szerkesztő a német–magyar kapcsolatok történetéről írott tanulmányértékű utószava kapott helyet, amely nagy segítséget ad a magyarság-kép alakulásának és fejlődésének tanulmányozásában, annak kultúrtörténeti és multietnikus vonatkozásait is felvillantva. Továbbá különbséget tesz a német és az osztrák magyarság-kép között. Az utóbbiaké sokkal árnyaltabbá tudott válni az évszázados egymás mellett élés miatt, míg a németek soha nem jutottak el a differenciált kép megalkotásához, számukra a magyarok továbbra is az egzotikumot képviselik, de mindenképpen a különlegeset. A regionális német irodalom nyújtja a legpontosabb képet a szoros kapcsolatok miatt.

Az utószó bevezető szavaiban Horst Fassel Pukánszky Béla 1940-ben írt tudományos igényű monográfiájára emlékeztet bennünket, amelyet azóta méltatlanul ritkán említettek meg. A további lábjegyzetekben szerepelnek még magyarság-képpel foglalkozó cikkek és tanulmányok, mint Némedi Lajosnak a romantikus magyarságképről, vagy Farkas Gyula németországi magyarság­képéről írott tanulmánya. Balogh András az erdélyi szászok vonatkozásában beszél ugyanerről.

Az európai uniós csatlakozásunk évében (2004) kiadott munka méltán reprezentálja az újra az európai kultúrához csatlakozott régiók sokszínűségét a múltban, és teremti meg a hidat a múlt és a jövő között, és segíti a német és más, nem magyar olvasókat e bonyolultnak hitt világ jobb megértésében.

A kötet végén tájékoztatót találhatunk a szerzőkről és a művekről, amely a magyar történelmet és irodalmat kevésbé ismerő német olvasókat bevezeti a számukra ismeretlen területekre, valamint olvashatnak itt a jellegzetesen magyar szokásokról, nyelvi jelenségekről is. A kötet legvégén a forrásjegyzék tartalmazza a szemelvények pontos helyét.

Ez a nagyon alapos antológia jól tükrözi a magyar és a német kultúrintézet közös törekvéseit, az egymás történelmének és irodalmának jobb megértését, továbbá hozzásegíti a mai olvasót a hitelesebb és árnyaltabb magyarság-kép megalkotásában.

 

Horst Fassel: Pannonien vermessen. Ungarnbilder in der deutschen Literatur Miteinander (Pannónia feltérképezése. A német irodalom magyarságképe). Schriftenreihe des Ungarischen Kulturinstituts, Stuttgart, 2. kötet, Stuttgart, 2004.

 

Nádor Zsuzsa