Klió 2005/1.

14. évfolyam

A „szülőföld” és a „nemzet” koncepciója a svéd egyházi prédikációkban a késő abszolutimus korától III. Gusztáv trónralépéséig

 

 

A nemzet és a haza fogalmai különböző helyekről és eseményekből értelmezhetők. A nemzet kategória sokáig nem azzal a politikailag szuverén és egységes hagyományok, jogok és kötelességek, valamint pontosan kijelölt (szintén politikailag értelmezhető) határok között élő csoporttal volt volt azonos, ahogyan ma definiáljuk, hanem a lokális, partikuláris csoportok megnevezésére használt kifejezés.1 A XIX. században mind általánosabb lesz a „nemzet” kategória, mint egy szuverén közösséget, a politikai hatalom forrását megjelölő nyelvi forma, amihez történetileg is rekonstruálható fogalomtörténeti út vezetett, amit a finn szakirodalomban Aira Kemiläinen, a magyar történetírásban pedig Szűcs Jenő mutatta be.

A svéd egyházi szertartások szövegei alapján jól rekonstruálhatóak azok a folyamatok, amelyekben a svéd egyházi és világi elit retorikájában megjelenik a szülőföld és a nemzet fogalma. Ezeket a fogalmakat össze lehet hasonlítani más protestáns országok hasonló folyamataival, amelyekhez viszonyítva a nemzeti identitás egyes karakterisztikus elemeit, sajátos vonásait tudjuk megvilágítani. A Svéd Királyság (Svenska) esetében a modern nemzet és a XIX. századi nemzetállam fogalmi készletéhez viszonyítva a középkori és a korújkori elemek egy fiktív közösséget jelenítettek meg, amelynek elemei hosszú ideig használa­tosak maradtak az egyházi és a világi szertartások felvezető- és záróbeszédeiben. A reformáció államvallássá tételével kialakultak olyan hivatalos, a nemzeti identitás/összetartozás tudatát formáló retorikai és intézményesített fogalmi összetételek, amelyek a XVIII században kiegészültek újabb elemekkel (például a természetjoggal vagy a szerződéselmélettel). A svéd nyelvben már a XVII. században használatosak voltak a birodalom (rike) és a nemzet (nation), a szülőföld (fosterland) és a haza (fädernesland) kifejezések, amelyek tartalmi és retorikai formálódása a korszakban fontos jelentésbeni változásokon mentek keresztül. Emellett az európai folyamatokhoz hasonlóan a polgár (megborgare) és a nemzet (nation) kategóriák egymáshoz való viszonya is megváltozott. Pasi Ihalainen a Jyväskylä Egyetem történész docense tanulmányában ezeket a folyamatokat elemzi, forrásként az egyházi szertartások nyitó és záró ceremóniáin elhangzó prédikációk szövegeit használja föl.2 A szerző a Szabadság-korának (1721–1772) időszakát vizsgálja.

A forrásokról: az egyházi szertartások szövegei, amelyek a fontos állami eseményekhez kapcsolódtak, a világi és az egyházi elit számára egyaránt jó alkalmat biztosítottak a politikai értékek koncepciózus megfogalmazásához, így ezekből a szövegekből viszonylag pontosan tudunk következtetni a korabeli fogalmak használatának és a jelentésének változására. Az egyházi vezető réteg ekkor a svéd elit aktív része volt. Nemcsak egyházi, hanem világi funkciókat is ellátott, amit ki lehet azzal egészíteni, hogy a korszak (a Szabadság-kora) politikai harcaiban az egyház is részt vett. A szövegekben használt csoportot, nemzetet, hazát definiáló kategóriák olyan alternatív politikai nyelv részét képezik, amelyek a nemzeti közösség érzését, és annak textuális és retorikai formáit jelenítik meg, túllépve a tradicionális nemzetértelmezésen, amely a Bibliára támaszkodott.

A szertartások, prédikációk a világi és az egyházi elit értékeit egyaránt közvetítették, s a korszakban egyre jelentősebb mértékben az egész lakosság felé irányultak. Az egyházi szövegek tartalmi változása általában hosszabb folyamatot takar, a külső és a belső hatások egyaránt fontos szerepet játszanak ebben. A svéd esetben a nagy északi háború és az azt követő fél évszázad egy ilyen időszak volt, amelynek politikai konfliktusai az egyház által közvetített tanok és ismeretek átalakulásában világosan rekonstruálható módon változtak. A királyi hatalom meggyengülése és a rendek két nagy politikai csoportra való szakadása jellemzi a Szabadság-korát, amely egészen III. Gusztáv trónralépéséig tart (1772). Az egyházi vezetés aktív politikai állásfoglalása gyakran a politikai vélemények egyházi szertartásokba való beszürődését eredményezték. Ennek ellenére a nemzet fogalma nem lett a propaganda része, az egyes politikai pártok retorikai kelléke, használatát viszonylagos konszenzus övezte.

A tanulmány a nemzet és a nacionalizmus fogalmának rövid bemutatásával vezeti fel a vizsgált témát. A szerző a nacionalizmus nyelvezetének megjelenését a modern nemzetek megszületésével kapcsolja össze. A nemzetek és a különböző entitások a francia forradalom előtt is léteztek, értelmezhetők voltak, de ezeknek a közösségeknek, csoportoknak a meghatározása és esetleges politikai funkciója a modern nacionalizmusok nyelveztétől, illetve a nemzetnek a francia forradalom utáni politikai értelmezésétől alapvetően különbözött. Az összetartozás egy dinasztia iránt tanusított lojalitásban, a kiválasztott nép isten által vezérelt sorsában, vagy a közös eredet mítikus hangsúlyozásában jelent meg. A svéd példa is hasonló formákat tartalmazott, amit ki lehet azzal egészíteni, hogy a XVIII. században a polgár (megborgare) a hazafi (patriot), a szülőföld (fosterland) és a nemzet (nation) fogalmak a svéd nyelvben is egyre általánosabbá váltak. E fogalomtörténeti kérdésnek a vizsgálatát elvégezni egyrészt a korabeli párhuzamokkal (angol, holland), másrészt a svéd nyelvben használt kifejezések egymással való összevetésével lehetséges.

A protestáns országok közül Angliában és Hollandiában a svéd példához hasonló formákat lehet felfedezni.3 Mind az angol, mind a holland nyelvben a nemzet fogalom (nation, natie) használata  a XVII. század folyamán válik egyre jellemzőbbé, amely folyamat hátterében a politikai és a gazdasági hatások érvényesülését hangsúlyozza a szerző. A svéd, az angol és a holland mintákat három kategória szerint csoportosítja, amelyek, véleménye szerint ezeket az országokat Európa más országaitól megkülönbözteti. Egyrészt a protestáns felekezetek dominanciája államvallásként, másrészt a „szabad” intézményes keretek között működő államszervezet, és végül a világi és az egyházi ceremóniáknak a nemzeti közösség értelemzésében játszott meghatározó szerepe. E jellemzők összekapcsolják az említett országokat, de a vizsgált fogalmak nem azonos irányba mozognak, a politikai és társadalmi viszonyokhoz szorosan kapcsolódó sajátosságokat mutatnak.

A svéd egyházi prédikációs szövegekben a XVIII. században kezd megjelenni az ország lakosságát, mint „nemzetet” megnevező szövegkellék, de ekkor még jellemzőbb a birodalom (rike) és a szülőföld (fädernesland) kifejezések használata. A „patriot” kifejezés az 1760-as években jelenik meg, kapcsolódva a patriotizmus fogalomhoz, amelynek tartalma a szülőföld szeretetét jelentette. Hasonlóképpen a fäderneslandet kategóriával szorosan összefonódott a patria latin jelentése, amiben a XVII. században a szülőföld és Svédország (Svenska) képzetei illeszkedtek egymáshoz. Ennek megjelenését mutatja be a szerző a „wĺrt käre Fädernesland” (a mi szülőföldünk) kifejezés ismertté válásának, használatának elemzésében. Először a XVII. század közepén fordultak elő olyan szövegek, amelyekben a hazát és a nemzetet, mint az ősök örökségét interpretálták, kiemelve a közösség (nemzet) családi kötelékeit és az uralkodó atyai szerepét (Johannes Brodius, 1668; Olof Svebilius, 1736). Ezt a retorikai fordulatot a bel- és külpolitikai viszonyok megváltozásával lehet magyarázni. A nagy északi háborúban elszenvedett vereség után, s a királyi hatalom meggyengülésével, az egyházi prédikációkban állandósult kellékké lett a hazafias érzésre irányuló retorika. 1751-ben Samuel Troilius prédikációjának a szülőföld szeretete már az egyik legfontosabb eleme. A politikai viszályokban a „Kalaposok” (a közne­messég pártja) képviselték a nemesi oppozíciót. Troilius szövegében a haza szolgálata keresztényi kötelesség, aminek alátámasztására a Biblia szolgáltatott alapot. A svéd luteránus egyház szerepe ebben a folyamatban különösen fontos, mivel a „nemzet” fogalmának közvetlen meghatározása nélkül (ekkor még a nemzet szó értelme más volt), a nemzeti közösség létezését (fikcióját) erősítő és a hivatalos ceremóniákon propagált hazafias gondolatot közvetített. Hasonló tartalmi és formai kellékeket találhatunk több beszédben is (Abraham Petterson, 1759; Gabriel Rosén, 1762), amit majd kiegészít a közjó, az egész „ország” szolgálatának hangsúlyozása, s ennek mind határozottabb megjelenése különösen az 1740-es évek háborúiban volt jellemző. Ezt a formai elemet egészíti ki Carl Fredric Mennander az 1762-ben elhangzott beszédében, amelyben a polgár (megborgare) és a haza kapolatát teszi a legfontosabb helyre. A keresztényi szeretet és kötelesség helyére (azzal még sokáig kiegészülve) a hazafias érzelmek kerültek. Ehhez kapcsolódott az egyén politikai szerepének átértékelése, valamint a haza, a szülőföld felé megkövetelt kötelességek és jogok állandó használata (Gabriel Rosén, 1762). A patriota gondolkodás a bibliai hagyományokat is elhagyta, s a római, antik mintákat állította modellnek. Ezzel, a szerző szerint, a svéd nyelvben a nemzet fogalmának szekularizációja megtörtént. A polgárok erkölcsi kötelessége a nemzeti értekek tiszteletével és szolgálatával egészült ki. Ez a „civil vallás” a keresztény ember természetes érzését takarta, amelyben az Ó-Testamentum mellett a jézusi tanítások is példaként szolgáltak (Anders Forssenius, 1769).

A svéd nyelv fosterland kifejezése sokáig az ősi Izrael példájához kapcsolódott, ami a Gót-elméletre épült. A „nation” kifejezés, akárcsak más európai nyelvben, a svéd nyelvben is ismert és használt volt, de nem a „mi” közösség értelmezésében, hanem mindig valamely szekuláris csoportot, legtöbbször a Svéd Királyságon kívül élő etnikai vagy nyelvi csoportot jelentette (Olof Svebilius, 1697). Pejoratív értelemben használták például a „német nemzet” kifejezést, amivel a Stokholmban élő németeket jelölték. A politikai közösség meghatározására a nemzet fogalma egészen a XVIII. század végéig nem volt használatos, jellemzőbbek maradtak a rike és a landet fogalmak. Ennek tisztázását a szerző a Gót-elmélet bemutatásával végzi el. A svéd akadémiai értelmiség körében a XVIII. században kedvelt és sokat hangoztatott vélemény volt a svéd, mint kiválasztott nép gondolata (ez más nemzeteknél is megjelent, elméleti megközelítését Anthony D. Smith is tárgyalja), ami a vizsgált beszédekben általában úgy jelent meg, hogy Európában csupán a svédeknek van szülőföldjük (wĺrt kära Fädernes-land), míg más népeket az „andra Nationer” (más népek) kifejezéssel jelölnek. Ennek hátterében az az elmélet állt, amely szerint az ősi gótok (akiktől a svédek származnak) Izrael népének örökösei (előfordult a mi Izraelünk – wĺrt Swenska Israel – kifejezés is), akiket az Úr különös figyelemben részesít, s az összes többi európai nép eredete e néphez köthető. Ennek a gondolatnak a megjelenése nem volt jellemző a prédikációkban (kétszer fordult elő), de, amint azt a szerző kiemeli, vizsgálatával a „nemzet” fogalmának fokozatos kiszélesedése rekontruálható. A XVIII. század végére ugyanis, amikorra a Gót-elmélet mind jobban elveszíti jelentőségét, megjelenik a „svéd nép” (svenska nation) kategória használata is a ceremoniális szövegekben (Andreas Kalsenius, 1741). Kalsenius nemzet fogalma a „rike” (ország/állam) fogalomhoz kapcsolódott, amikor nemzetről beszélt, állam-nemzetet értett rajta. Ezzel a korábbi rike-fäderneslandet szinonímát elhagyta ,a svéd nyelv, és a nemzet lett az állam szinonímája. 1747-ben Olof Kiörning prédikációjában a rike, a stat (állam) és a nation (nemzet), mint szinonímák jelentek meg. A folyamat politikai hátterében az oroszokkal vívott háborúk álltak, amelyekben mind az elit, s a lakosságnak is mind nagyobb része szükségét érezete egy szélesebb társadalmi egység megalapozásának. Az 1740-ben induló háborúban, a „kalaposok háborújában”, a svédek egységes nemzet­ként való interpretációja jelenik meg, amely köré a nemzet ősi dicsőségének védelme kapcsolódott. Ahogyan több más protestáns ország XVIII. századi háborúja a nemzeti érzésre volt alapozva, így ez a svédeknek is jellemző retorikai kelléke lett. A hagyományos monarchikus szemlélet helyébe a területileg értel­mezett állam elmélete került. A partiotizmus koncepciója metafizikai tartalommal telítődött, amely az állam és az egyén közötti kapcsolatot alakította át gyökeresen.

A szerző azzal a gondolattal zárja tanulmányát, hogy a nemzeti identitást megjelenítő, és annak fogalmi hátterét adó folyamatban az egyháznak fontos szerepe volt, különösen a Szabadság-korában. A „nation” kategória adoptálása az egyházi ceremóniákon a nemzeti közösség definiálásába lényegesen lassabb volt az angol, vagy a holland példához képest. Valójában csak a nagy francia forradalom után kezdték el használni a nemzeti karakter (nationalkaraktär), a népszellem (nationalanda), a nemzeti vallás (nationalreligion) stb. kifejezéseket, amelyeket az angol állami-egyházi prédikációkban már az 1770-es években használtak.

A svéd nemzeti gondolat retorikájában támaszként szolgált az Ó- és Új Testamentum az egyház és a keresztényi értékeket megjelenítve. A felvilágosodás és a természetjog, valamint a szerződéselmélet a svédek politikai filozófiájában nem vált jellemzővé, mint ahogyan a polgári jogok sem nyertek nagy támogatást, habár a medborgare (polgár) kifejezés korán használt volt.

S mint ahogyan az egyes nemzetek sajátos nemzeti identitást alakítottak ki maguknak, úgy a svédekre is jellemző volt az erős luteránus hagyományokra épülő nemzettudat, amelynek értelmezésében és megteremtésében maga az egyház, így a prédikátorok is fontos szerepet játszottak.

                                                                                              

Pasi Ihalainen: The Conception of Fatherland and Nation in Swedish State Sermons from the Late Age of Absolutism to the Accession of Gustavus III. (A szülőföld és a haza koncepciója a svéd állami prédikációkban a késő abszolutizmus korától III. Gusztáv trónralépéséig) In: Scandinavian Journal of History vol. 28, No. 1, 2003. 37–58. o.

 

Nagy Vince Róbert 

 

1. Aira Kemiläinen (1964) Nationalism: Problems Concerning the Word, the Concept and Classification, Jyväskylä.

2. Ihalainen korábbi tanulmányában a nemzeti identitás és a protestantizmus viszonyát tárgyalta összehasonító elemzésben. A vizsgált országok Anglia, Hollandia, Svédország és Finnország voltak. E korábbi munkában keresett a szerző olyan, az összehasonlítás alapjául szolgáló szempontot, amelynek segítégével egymással hasonló kulturális és politikai hagyományú országokat lehet vizsgálni. Pasi Ihalainen (2001): Varhais­modernien kansalaisten identiteettien historiaa kansallisesta ja vertailevasta näkökul­masta. In: Historiallinen Aikakauskirja. 2001/4. 402–417. o.

3. Ihalainen az angol, a holland, a svéd és a finn korai inentitásformákat vizsgálja a korábban említett tanulmányában.